nedves kertek, dohos szobák
I.
Éjjelenként
Éjjelenként besüt
a Hold,
már arra sincs
erő, hogy
összefonjam kezem,
csak az
ujjaim keresztezem
szigorú
rendben.
A vágy a hátam
mögé áll,
onnan leskel, hátha
letérdelek
a holdfény előtt,
amibe, ha
beleveszek, nem tudom
tovább
visszatartani.
Nőnek a sorok,
nyúlnak,
mint az indák,
elérnek
téged is szép
lassan
s belédkapaszkodnak
szorosan,
szorosabban.
A tarkódra fonódik
az ujjam,
nincs benne erő,
a Hold
világítja meg és
én, én
szétfolyok benne
szigorú rendben.
Éjjelenként a Hold
arcomra
süt és én nem
fordulok
el.
II.
A nyirok
A nyirok megérinti
a bőrös
leveleket,
súlyosak és
szőrösek, mint
egy nagy ember
karja.
Hozzáérnek a
kezemhez, az
én bőrömhöz.
Aludnom kell
Elfekszem
csendben
itt,
mint fülben
a zúgás
és csak
zúg,
zúg,
zúg
a fejem,
olyan nyomott,
aludnom kell.
Puhák a levelek,
nedves, hideg
és mozog,
mozog a föld,
de nem fúj
a szél.
Pára csapódik
le
lassan
mellkasomon.
Elterülök,
nehéz vagyok,
mint egy nagy
ember karja.
III.
Kopognak
Kopognak
az
ablakon
a
jégdarabok.
A pincében
alszok,
nincs
ablak,
csak
elképzelem,
ahogy
kopognak
a
jégdarabok
és
a
szomszédok.
Sírnak,
a
könnyüket
hallom,
az
esik,
majd a
fejük
koppan
az ajtón.
Mint a
jégdarabok,
koppan
a
fejük
az ajtón.
Nem
láttam
őket,
a pincében
nincs
ablak,
csak
elképzelem.
V.
A parkban
A parkban
hallatszik
minden.
Csendben
zümmögnek
a kövek,
ahogy
rájuk lépek,
mert rezeg
a föld,
én meg
remegek.
Poznan, 2013. 12. 20.
