A versben az embernek okosabbnak kell lennie saját magánál

 

Szilágyi Aladár: Régebben elég sok írásodat olvastam, most vettem magamnak az örömteli fáradságot, hogy bele-belekóstoljak újabb munkáidba. Hát, kiderült, hogy nagyon sok fonnivalóm támadt… Engedelmeddel, kezdjük a beszélgetésünket egy aprósággal. Ilyenkor, amikor készülök valakiből, ki-kijegyzetelek magamnak a képernyőre bizonyos dolgokat, hogy azokból alakuljanak ki a beszélgetéssel kapcsolatos elképzeléseim. A Veled kapcsolatos anyagnak azt a mentőcímet adtam, hogy Enjambement. Tudniillik, amikor elkezdtem a verseidet olvasni, felfigyeltem arra, hogy milyen sokszor élsz ezzel az eszközzel, a soráthajlással, átvetéssel, sőt, a szakaszugrással is. Tehát a szövegmondatot gyakran a következő szakaszban fejezed be. Tovább menve arra a következtetésre jutottam, hogy a jelenség tovább tágítható: Nálad a gondolati átcsapás révén a „versugrás” is nyomon követhető. Mi a véleményed erről?

 

Vörös István: Mondtad, hogy sokkal gyarapodott az olvasnivalód, és még nem is tudhatod, hogy mennyivel, ami vagy csak folyóiratban látott napvilágot, vagy még meg sem jelent. Megjelenés előtt, összerakva készen van két-három verskötetem, van egy majdnem teljesen kész regényem, egy megjelenésre váró drámakötetem.

 

Nem emlékszem mindig a saját verseimre, nyilván, ugyanazok a gondolatok vissza-visszatérhetnek más formában. Tehát biztos találóan látod, de remélem, nem bocsátkozom önismétlésekbe. Ami az áthajlásokat illeti, mindig a kötöttel és a szabaddal játszom. Ami szabad versnek tűnik, az is bizonyos fokig kötött, ami kötött láthatólag, annál bizonyos másfajta szabadságokat keresek. Szeretek saját formát kitalálni. Nem tudom, A Kant utca végén című kötetem a kezedbe került-e, ott van egy olyan kísérletem például, hogy verskocka. A Weöres Sándor-féle keresztöltést így is tudod olvasni, meg úgy is, abból egymás mögé tettem négyet. Fölülről szeletelve újabb versek jönnek ki, oldalról szeletelve is újabb versek. Ilyet még nem csinált senki: minden irányból, akárhonnan olvasod, az igazából 4 x 4 x 4 szó. És abból kijön huszonvalahány vers, ha minden olvasatot külön számba veszel. Miközben nem egy ritmusos vers, tehát egy szabad vers, bár azáltal, hogy egyszavas szegmensekből áll, kötött jellege is van. És elképesztően kötött azáltal, hogy egyszerre több verset kellett írnom, és úgy kellett összefűzni, tehát az „áthajlás” nekem eléggé találónak tűnik. A könyvek között is biztos van, ugyanakkor igyekszem, hogy karakterük legyen, hogy minden könyv más legyen. Mivel sok versem van, egyre jobban fölgyűlik, és nem győzöm időről időre megjelentetni. Volt egy válogatott kötetem ’99-ben, amit ’97 végével zártam le, abban nagyjából minden benne van, amit addig írtam. Kimentem utána két hónapra Amerikába, egy alkotóházba. Ott írtam egy újabb kötetnyi verset, az volt a feladatom, hogy írjak. Ott tanultam meg a versírást „kezelni”. Ez lett A darázs tanításai című kötet, utána, ami a következő két év anyaga, A Vécsey utcai évkönyvből című könyvemben van, odáig minden megjelent időbeni bontásban. Utána következő verses regényem a Heidegger, a postahivatalnok, meg egy gyerekverskötet, már bizonyos koncepció szerint állt össze. A Gregorián az erdőn című verseskönyvemet kifejezetten egyes zenei motívumokra, átköltésekre lehetett építeni. Ehhez képest A Vörös István gép vándorévei megint „nagyon kötött szabad versek” gyűjteménye, amelyik valamilyen sorszám-koncepció alapján épült, az első felének az a címe, hogy Rövidülő évezredek…

 

Sz. A.: Annak nemde, minden szakasza egy-egy sorral rövidül?

 

V. I.: Igen, igen. 2001-gyel kezdődik ráadásul, és mindig öt-négy-három-kettő-egy sorból áll egy-egy szakasza. Tehát kötött és szabad egyszerre – mindig valamilyen formát kitalálok.

 

Sz. A.: Az olvasó szemével nézve ez sok műfajúság. A bőségnek ez a zavara mennyire hat önmagadra inspirálólag, vagy mennyire nehezíti a munkádat?

 

V. I.: Az én munkámat könnyíti, nagyon inspiráló. Fura, de gyakran fölvetődik: illik-e sokat írni, vagy nem? De hát ki mondja azt egy kovácsmesternek, hogy ne kovácsolj minden nap, mert jobb, ha egy kicsit leülepíted a tapasztalataidat? Vagy ki mondja egy festőnek, hogy ne fessél minden nap? Egy énekesnek mondják ugyan, hogy ne énekelj annyit, mert elmegy a hangod, ez igaz, de egy zongoraművésznek ajánlatos minden nap gyakorolnia. És az írónak mi a gyakorlás? Hogy ír. Az emlegetett alkotóházba amikor megérkeztem, miután egész nap az óceánon át repültem, majd egy belső járattal, ami késett is, hullafáradtan beestem egy szállóba, vártam, hogy jöjjenek az alkotóházból értem, és akkor eszembe jutott egy vers. Azt mondtam, áh, francot, halasztom. És akkor rájöttem: nem tehetem meg, mert én ott ingyen lakom, valaki fizette az ösztöndíjamat, nekem ez a dolgom. Fölkeltem, és megírtam ezt a verset. Elképesztő alkotóház volt, ahol az ember el volt mindentől és mindenkitől szeparálva, minden alá volt téve. Abban a szobában laktam, ahol Sylvia Plath és Ted Hughes is lakott három hónapig. Minden erről szólt, védtek, hogy dolgozhassam, de jó beszélgetések is estek. Ott tanultam meg, hogy mindent, ami eszembe jut, el tudjam versnek indítani. Amit megbeszélnék, akár veled, akár otthon a feleségemmel, a gyerekeimmel, az egyetemen a tanítványaimnak mondom el, hogy hogyan tudok bármit vers irányba lökni. Volt olyan, hogy tanítottam, mondjuk, Husz Jánosról, és akkor róla írtam egy novellát, amit a tanításhoz előszedtem. Vagy tartottam egy konferencián előadást Berzsenyi és Ján Kollár hasonlóságairól. Két nagy költő, kortársak voltak, személyesen akár találkozhattak is. Berzsenyi járt fönn Pesten, mondjuk, Vitkovics Mihálynál, Ján Kollár pedig a Deák téri evangélikus templomnak a lelkésze volt. Találkozhattak. És a konferenciaanyag után megírtam novellában is, hogy a Lukács fürdőben a két költő egymással szemben úszik… Ily módon, ha több mindent csinál az ember, egyik dolog a másikat tudja inspirálni. Még nem tiltottam meg magamnak, hogy ha eszembe jut valami, azt ne írjam meg. Legfeljebb azért nem, mert túl sok minden jut eszembe.

 

Sz. A.: Vissza-visszatérnek azok az ötletek, amik latensen bujkálnak benned?

 

V. I.: Sokszor azt gondoltam, nem baj, ha valami elvész, nem kell sajnálni. Volt egy olvasóm, aki egy adott pillanatban annyira rajongóvá vált, hogy elkezdett az egyetemi óráimra is bejárni, és fölvenni magnóra az előadásaimat. Amikor nem volt rá ideje, akkor már én sajnáltam, hogy nem veszi föl. De nem kell mindent megőrizni, marad így is bőven. Persze, amikor az embert egy konkrét dolog foglalkoztatja, eszébe jut valami, és éppen nem tudja följegyezni, akkor mégis sajnálja.

 

Sz. A.: Nagyon szerettem néhány novelládat is. Az előbb mondtad, hogy volt, ami versből novellába „mászott át”. Ez fordítva is igaz, mert a te Bakonymérődet tudtommal először prózában írtad meg, aztán került versbe.

 

V. I.: Igen, úgy van. Bakonymérőnek a megfelelője a valóságban Mór. Az nekem fontos, a család, a nagyszülők, gyermekkorom színtere. Kitaláltam prózában, s aztán gyorsan elloptam magamtól versbe – az a legkevesebb, hogy az ember önmagától lop… Jól jött ez a Bakonymérő-motívum, amikor a saját létre rajongásomat fogalmaztam meg, akkor adódott, hogy legyenek Bakonymérői elégiák.

 

Sz. A.: Különben az ottani színterű novelláid közül, amit nagyon szerettem, az A tej. Ugyanakkor az is jó érzés az olvasó számára, hogy vannak verseid, amelyekben Bakonymérőt lírai-szociográfiai pontossággal térképezed fel, a legapróbb dolgokat is beleszövöd, a pincesortól kezdve a nem tudom, miig…

 

V. I.: Tényleg jól ismered, nekem azok nagyon fontosak. A Vörös István gép vándoréveiben van egy vers, a világ legfontosabb útvonaláról, leírom benne, hogy az egyik nagymamámtól hogyan megyek el a másikig, majd visszafelé. Amikor mindig mást látsz ugyanazon az úton visszafelé. A szüleim már Pesten éltek, én ott is születtem. Nem akarom túlmagyarázni a gyerekkori érzékenységemet, individualizmusomat, de ahányszor bevittek a bölcsődébe, rögtön belázasodtam, tüdőgyulladást kaptam. És akkor följött a nagyapám, megnézett, hazautazott, azt mondta nagyanyámnak: hozd el ezt a gyereket, mert ott meghal. Kettő és négy éves korom között tényleg ott éltem a nagyszüleimnél, anyai nagyanyám és nagyapám bizonyos értelemben – fiatal anyám és apám mellett – a másik szüleim voltak. Feltétlenebb volt a szeretetem irántuk, talán az övék is. A nagyszülő akkor is megengedheti magának a kritikátlan imádatot, ha szülőként kell viselkednie.

 

Sz. A.: Egyik tipikus Vörös István-i vershelyzet számomra az úgynevezett Vízvezeték-építés a Vécsey utcában. Ez egy ilyen ötlet: folyik a munkálat, előkerül egy mamut, nem a csontváza, nem a maradványai, hanem egy eleven mamut. A megjelenített költői ötlet mögött, az ember elkerülhetetlenül tovább kezd töprengeni. Bizony, megdolgoztatod az olvasót, hiszen annyi mindenre lehet asszociálni. Ezek a dolgok nálad így, hirtelen kattannak be, vagy fokozatosan építed ki az egészet, továbbépíted, gyúrod, újraírod?

 

V. I.: A verseim általában egy lendületből születnek, persze szükséges kisebb-nagyobb javítás. Nyilván, van előzménye és van következménye. A legújabb könyvem igazából egy gyerekkönyv. Egy újabb verses regény, ahol egy másik bolygóról három lény fénylovakon megérkezik a földre, de nem az emberek, hanem a dinoszauruszok közé. Viszont magukkal hozzák a művészetet meg a szeretetet, énekelni tanítják az egyik dinoszauruszt, a másikat vegetarianizmusra. De most, hogy rákérdeztél, mintha már abban a versben is ezt az egészet készítettem volna elő. Persze, ez nem tudatos, a Vécsey utcás versre nem gondoltam akkor. Természettudományokkal is foglalkoztam gyerek- meg kamaszkoromban intenzívebben. Érdekelt a csillagászat, az őslények világa, tantárgyversenyekre is jártam. Mindezt komolyan vettem, az irodalmat meg nem. Az iskolában szolgáltatott irodalom nem mondott akkor nekem semmit. Nem volt az olyan rossz irodalom, de ideológiailag szelektált, azért nem tetszett. Kamaszkoromban történt meg a változás, de azt vettem észre, fokozatosan fölgöngyölítem a régi, látszólagos zsákutcákat, azokba is most visszamegyek, és összekapcsolom őket. És ezért is jobb a több műfajúság, mert azt látja az ember, hogy záródnak össze a szálak, azok, amiket te pontosan leírtál: rengeteg elvarratlan szálam van. Az is az egyik tervezett, még meg nem csinált könyvem, hogy ételekhez kapcsolt novellákat írok, néhány már meg is jelent, de tervezek egy egész kötetnyit belőlük.

 

Sz. A.: Ha már a science fiction környékén járunk, hadd említsem: számomra telitalálat volt, amit a XXXVI. Zsoltárodba foglaltál. Föl is jegyeztem egy részletét: „Isten a saját képére és hasonlatosságára / teremtette az embert, ahogy az ember / a saját képére és hasonlatosságára / teremtette a buta és az okos gépeket. // Egyszer majd a gépek is / zsoltárokat fognak zengeni / hozzánk. Vitatkoznak, hogy egyetlen / ember van, vagy több, bebizonyítják, / hogy a számítógép évmilliók alatt / önmagától is létrejöhetett.” Itt is élvezetesen bejön az effajta Vörös István-i játék…

 

V. I.: Igen, leginkább az Istenről való gondolkodás érdekelt, ami nekem fontos, de nézzük meg, hogy a számítógép – aminek a tudatossága egyre izgalmasabb kérdés – hogyan viszonyulna az emberhez, és ez mindjárt revelatív vagy szórakoztató tanulságokkal jár az ember-isten viszonyra is. Ennek a versnek tényleg jó visszhangja lett, volt egy születésnapi felolvasásom, ott is sokan erre reagáltak jobban, hogy ez telitalálat. Projektekben is dolgozom, évek óta terveztem, hogy a zsoltárokat átírom. Mindegyikre írok egy saját változatot. Tavaly februárban, amikor Debrecenben jártam, ahol két darabomat is játszották, a szállodai szobámban volt egy Biblia. Ráérő időmben fölütöttem a zsoltároknál, és ott elkezdtem. Ez végül addig ment, míg az idén nyáron Abádszalókon egy szállodahajóban megírtam a százötvenediket. Érdekes foglalatosság volt elővenni a zsoltárokat. Gyönyörű mondatok vannak bennük, mindennel lehet játszani, bizonyos gondolatokat az ellentétükre fordítani. Egy másik alkalommal többen is gratuláltak ahhoz, amikor panaszkodik a zsoltár éneklője, hogy a jóért rosszal fizetnek neki. Versben sokkal frappánsabban tudtam kifejteni, mint ahogy most elmagyarázom: mivel fizetnének a jóért? Ha én azt akarom, hogy a jóért jóval fizessenek, akkor én jó vagyok-e egyáltalán? Nagyon sokszor olyan vad dolgok vannak a zsoltárokban, hogy azokból vissza kell venni. Hogy az ellenségek, az Isten ellenségei a mi ellenségeink – ez már tarthatatlan, mint archaikus szöveget az ember elfogadja, persze. De amikor elkezded átírni, nagyon izgalmas lehetőségek jönnek.

 

Sz. A.: Sokat foglalkoztatod az olvasót, és közvetve sokat foglalkozol magával az olvasóval. Egy helyütt, egy négyrészes ciklusban fölteszed a kérdést, hogy mitől „jó” egy vers, mitől „közepes”, mitől „rossz”, és egyáltalán: mitől „vers” a vers. Sokszor előfordul, hogy látszólag beszélsz valamiről, mondod, mondod, és a végén van egy tekerés, ami az egészet – ha nem is a feje tetejére fordítja – más irányba tereli. Újra kell olvasnom a verset ahhoz, hogy rádöbbenjek: milyen költői szándék van mögötte. Ilyesmiről kaptál-e olvasói visszajelzéseket?

 

V. I.: Olyan is volt, hogy egy festőművésznő csinált hozzá egy rézkarcot, föltette az internetre. És különböző visszajelzések voltak, a „nem értem”-től a „zseniális”-ig. A versben az embernek okosabbnak kell lennie saját magánál, ott mindig ellenpontoznia kell. Ezeket én, lehet, néha túl is hajtom. Például a drámáimban nem tudják eldönteni, hogy ez most fehér vagy fekete. Mondom, a rendező eldönti, ha akarja. Állandóan ellenpontozni kell, a versben nem is baj, ott annál jobb.