Nehéz más nyelveken a versmetrumot meghallani

 

Kőrössi P. József: Vörös István költő, író, drámaíró, műfordító 1964-ben született Budapesten. Azon ritka íróink közé tartozik, aki szinte valamennyi fontosabb iskoláját külföldön végezte. Az ELTE után Prágában, a Károly Egyetemen és New Yorkban, a Columbia Egyetemen tanult. Egyébként a Szépírók Társaságának és a Nemzetközi PEN Clubnak is tagja.

 

Vörös István: Nem tudom, hogy még tagja vagyok-e, mert évek óta nem fizettem be a tagdíjat. Lehet, hogy kizártak.

 

K. P. J.: Lehet, a magyarországinak sem vagy a tagja.

 

V. I.: De, oda fizetem, elég súlyosan fizetem.

 

K. P. J.: Volt itt már vendégünk olyan költő, például Kemény István, akitől megkérdeztem, hogy az a bizonyos költőiskola Sárváron hogyan is működött, és milyen hatással volt az ő indulására. Ez a költőiskola a mai napig működik, Mezey Katalin költő indította el még a ’80-as évek elején, és sok fiatal költő került ki onnan, vagy indult ott fiatalon, és ők ma már befutottak. Vörös István is innen indult, ahogy Tóth Krisztina is.

 

V. I.: Grecsó Krisztián, Varró Dániel, Garaczi László, Bari Károly, Térey nem, ő zsűrizett később. Van egy ilyen, hogy Országos Diákíró Találkozó, 1970-ben az első helyezett volt Bari Károly, aki fiatal zseninek számított. A ’70-es években volt a győztesek közt Kemény István, szerepelt Garaczi; Mezei Katalin nem rögtön az elején, később volt zsűritag. Kun Árpádot se említettem, aki szintén volt sárvári pályázó, vagy a Republic együttes énekesét, Cipőt. Szóval ’83-ban voltam én is pályázó, ami azt jelenti, hogy a gimnazisták közül küldhetnek be verseket az ország területéről, és akkor meghívnak 50 gyereket, díjakat is osztanak. Eleinte kétévente volt, az idén is voltam zsűritagként, ahogy korábban többször. Kemény is volt zsűritag, Varró Danit már említettem, Krusovszky Dénes, Nemes Z. Márió; inkább azt nehezebb összeszedni, aki nem fordult meg ott.

 

K. P. J.: Annak, hogy valaki aktívan a pályán legyen – a te korosztályodról beszéljünk most –, előfeltétele, hogy a sárvári költőiskolában megforduljon?

 

V. I.: Hát nem előfeltétele, de praktikusan úgy tűnik, hogy a többség megfordult. Persze nincs ilyen, hogy a szerkesztőség megkérdi, voltál Sárváron, ha nem, akkor menj a fenébe. Úgy tűnik, működik a dolog. Egész másmilyen ízlésű emberek jönnek ki, Mezey Kati ottani pedagógiai munkásságának az érdeme, hogy ő nem saját magára akarja formálni az embereket, hanem a tehetségükre figyel föl.

 

K. P. J.: A zsűrizésnél megvan a tévedés lehetősége is.

 

V. I.: Mondjuk bejön 500 pályázat, az előzsűri elolvassa, azok többnyire mi vagyunk, és ami ígéretesnek tűnik, azt igyekszünk megtartani, de több ígéretes van, mint ahányan továbbmehetnek. Hát itt a tévedésnek nagyon nagy esélye van. Volt olyan, hogy az előzsűri egyik tagja azt mondja: olvastam egy felháborító szöveget, de ki is dobtam, a gyerek írt egy evangéliumot, és abban Jézus békává változott. Mondom, hülye vagy, hát ez tök jó, mutasd csak meg. És akkor kiástuk, mégis meghívtuk, ő volt Grecsó Krisztián. Fiatal gimnazista volt, ez prózája volt, ő akkor a verseket erőltette, gyengébbek voltak, prózában már akkor is jobb volt. De akkor majdnem kizsűriztük. Mint ahogy tudok olyan jó nevű költőt, aki ki lett zsűrizve, azóta azonosítottuk, mit mondjak, jogosan lett akkor kizsűrizve. Őt nem nevezem meg. Most már nem ildomos. De akkor helyesen szelektálták ki.

 

K. P. J.: Te elkötelezettje vagy a cseh irodalomnak. Dolgoztunk együtt mi is olyan könyvön, amit te állítottál össze, a cseh prózairodalom antológiáját. Miért a cseh irodalom lett a te ideálod? Nem tudom, ha az utcán valaki váratlanul megkérdez, nem biztos, hogy a Svejken kívül más is eszembe jut.

 

V. I.: Dehogynem, eszedbe jutott volna Hrabal, Kundera. Meg Karel Capek is. Már bocsánat, hogy én az eszedbe jutást előírom, de szerintem a jelenlévőknek is mind eszükbe jut. Én azt nem mondtam, hogy nekem a cseh irodalom a nagy szerelmem. Nagyon nagynak tartom a cseh irodalmat, de az orosz irodalom nagyobb irodalom például. A kortárs magyar irodalom sokkal jobb, mint a kortárs cseh irodalom.

 

A ’80-as években jártam egyetemre, akkor nehéz volt nálunk is egyetemre kerülni, nem is kerültem rögtön különböző okok miatt, dolgoztam, és aztán főiskolás voltam, gondoltam, hogy nyelveket se tudok rendesen tanulni, gondoltam, elkezdek nulláról egy nyelvet. És tetszett Prága, egyszer Prágában járva láttam egy szenesembert, itt már a nyelvtetszésre térek át, láttam egy szenesembert, egy nagy kövér, szénporos ember állt fönn a kocsin, és valami fejhangon, magas hangon, akkor nem tudtam, hogy prágai dialektusban, szinte énekelve beszélt valakinek, de olyan volt, mintha egy gregorián lett volna. Mondom, micsoda gyönyörű nyelv, ami egyébként sokkoló újdonság volt, mert gyerekkoromban, a mesefilmekben – elég sok cseh mesefilm volt a tévében –, amikor a szinkron hirtelen átváltott, és csehül kezdtek el énekelni, az egyszerűen annyira kínkeserves volt, hogy ilyen ronda nyelv nincs is. És tényleg, az éneklés nagyon rossz a cseh nyelvnek, igazán groteszk; a magyar fülnek a cseh nyelv egyébként is nagyon fura. A diákoknál onnan tudom, hogy már kezdenek belejönni a csehbe, hogy nem röhögik el magukat, ahogy megszólalnak csehül. Most már nem tanítok nyelvet, lassan már diákunk sincs, de az más kérdés, a mostani oktatási reformnak tudható be, így aztán bárcsak már nevetnének a cseh nyelven, gondolom újabban. Nem sokat tudtam én se a cseh nyelvről, meg a cseh irodalomról. Egyszer a sárvári körben még Mezey Kati valakivel beszélt, s azt mondta, hogy Bohumil Hrabal az ő egyik kedvenc írója. Egy cseh író neki kedvenc írója? És hogy ő még a cseh filmet is nagyon… Emlegettek valami Szigorúan ellenőrzött vonatokat, milyen hülye cím, gondoltam. Aztán olvastam Hrabalt, de én nem lettem olyan fanatikus Hrabal-rajongó, sok jó író közül az egyik, most is ezt gondolom, bár a doktori disszertációm éppen Hrabalról, Kunderáról és Ludvik Vaculikról szól. De nem vagyok az, aki Hrabalt valamilyen módon istenítené, sőt, őszintén szólva nagyon idegesít, mert azt látom, hogy azok olyan emberek, akik egy csomó dolgot, mint a jó irodalom tulajdonsága, Hrabal egyéni tulajdonságának tudnak be. Egyszer bírálnom kellett egy doktori disszertációt, 500 oldalas volt, iszonyatosan tudományellenes, misztikus szöveg volt, és Hrabalt mint egy gurut fogta föl, ami lehetséges munkahipotézis, miért ne. Én egy nagyon nehéz sorsú, nagyon nagy tehetségű , nagyon kedélyes, szimpatikus embernek látom, öregkorában már se kedélyes, se szimpatikus nem volt, de ez más kérdés. Nagyon szenvedett az öregségtől, meg attól, hogy besúgó volt, meg egy csomó mindentől, és már nem is írt annyira jót, és a csehek se szerették már. Egyébként igazságtalanul, mert akkor ők már igazságtalanul megunták és kiábrándultak belőle. Tehát nagy író, sok nagy író közül az egyik. És mikor elkezdtem a cseh szakot, mondván, hogy akkor valami kalandba belefogok, és egy nyelvet a nulláról kezdek, egy olyan nyelvet, mint a magyar, hogy nem olyan nagy nyelv, de nagy kultúra van, akkor Vladimir Holant még nem ismertem, ez volt a nagy találkozás. A 20. század egyik legnagyobb költője véletlenül cseh volt.

 

K. P. J.: Ha jól tudom, Marno János fordította először.

 

V. I.: Nem tudod jól. Székely Magda fordította először, 1972-ben jelent meg a Szavak barlangja című kötet, onnan fedezte föl Marno is. Marnóval éppenséggel én fordíttattam Vladimir Holant, illetve Tóth László meg én, amikor csináltuk az Achilleus és a teknőc című, kortárs cseh és morva költők antológiáját. Ez a ’90-es években volt, és akkor a kortársat úgy értelmeztük, ahogy most már nem értelmeznénk, hogy a második világháború utáni költők. Egyébként úgy érdemesebb is volt, mert Jaroslav Seiferttel kezdődött és Vladimir Holan volt benne. Akkor Holant fordított Marno is, de mivel nagyon szabadon fordított, bizonyos szövegeket nem közöltünk le, amit utólag bánok, mert ugyan fordításként tényleg nem voltak szakszerűek, de mégis hiba volt nem közölni.

 

K. P. J.: Versként működött.

 

V. I.: Marno versként működött.

 

K. P. J.: Azért hoztam szóba, mert Holan azért jó, és más nevek is elhangzottak, nagyon nagy költők, nagy nevek, de igazán integrálni a magyar irodalomba nem sikerült őket.

 

V. I.: Ugyanakkor Tolnai Ottó költő azt írja, hogy a költészetről már mindent tudok, már csak Holan és Celan verseit olvasom. Nagyjából szó szerint idéztem, tehát akkora költő, hogy már Tolnai Ottónak csak erre a két költőre van szüksége. Holannak is van egyfajta nimbusza, nem véletlen, pedig összesen tehát van a Székely Magda-féle kötet, szerintem Marnónak nincs kötete, van Tőzsér Árpád válogatásában egy nagy összeállítás Éjszaka Hamlettel címen. Az Éjszaka Hamlettel egy hosszú verse Holannak, amit akkor csak töredékesen fordított le, 10-15 oldalnyit Tőzsér, de később ugyanezen a címen az egész ciklust újrafordította, magyarul van két Éjszaka Hamlettel című Holan-kötet, de nem ugyanaz az anyag. Én csináltam egy teljes kötetet, aminek az a címe, hogy A létezés művészete, amiben más hosszú verseit fordítottam többnyire, és akkor Tóth Lacival csináltunk egy olyat, hogy Falak, ez a legutolsó.

 

K. P. J.: Tóth László szlovákiai költő, ha jól tudom, az Irodalmi Szemlének a főszerkesztője.

 

V. I.: Igen.

 

K. P. J.: Kiváló költő, aki egy időben Magyarországon élt, aztán visszaköltözött Pozsonyba, a rendszerváltások környékén.

 

V. I.: Azóta meg Pozsonyból elköltözött Dunaszerdahelyre. Nekünk az volt a koncepciónk, az új kötetnél, hogy új válogatás legyen, olyan fordításokat közöltünk, amelyek addig nem jelentek meg, illetve a már megjelent verseket új fordításban, a teljes életműből. Az én koncepcióm az volt, hogy lefordítottam két verseskötetet elejétől a végéig, tehát ahogy Holan azt megírta és annak idején megjelentette. Mert a válogatásokban sosem látjuk a kötetkompozíciókat. Még sikerült elérni, hogy élete végén Székely Magda egy-két új fordítást készítsen. A tanítványaimat megkértem, csináljanak nyersfordítást, azt kapta Magda, aki bolgár szakot végzett, és van affinitása; csehül konkrétan nem tud. És Tőzsér is csinált újabb dolgokat.

 

K. P. J.: Egy nagyon fontos dolgot mondtál ki, amiről jó lenne, ha hosszabban beszélnél. Azt mondtad, odaadtad a Holan-verseket tanítványaidnak, nyersfordítást kértél. Én azt gondolom, bizonyos értelemben a nyersfordítás fontosabb, azt a bizonyos költészetet igazán ismerő és a nyelvet is nagyon jól ismerő ember, költő szabad nyersfordítást készítsen, és van egy tanítvány, aki mondjuk, a nyelvet ismeri, de mit sem ért a költészethez, adott esetben a Holanéhoz.

 

V. I.: Miből gondolod, hogy a tanítványaim mit sem értenek a költészethez?

 

K. P. J.: Abból, hogy még csak tanítványok.

 

V. I.: Ezek cseh szakos diákok, akik irodalommal foglalkoznak. És nem is kellett verset csinálniuk. Nekik meg kellett érteni, lefordítani, a nyersfordítás, hát ez egy csúnya szöveg. Én is sokszor dolgoztam cseh nyersfordításból. Bocsánat, nem csehből, ez hülyeség, csehből nem kérek nyersfordítást, bár néha kényelmesebb, mint hogy nekem kelljen szótározni. Szlovákból mindenképpen kérek nyersfordítást, de lengyelből és portugálból úgy dolgoztam nyersfordításból, hogy az illető ország egyik legjelesebb szakembere készítette. De amikor kértem, hogy a formáról mondana-e valamit, hülyeségeket mondott, nekem kellett kisilabizálni, mert gőze se volt.

 

K. P. J.: Mégiscsak fontos, hogy a tanítvány, a nyersfordító érezze meg ezeket.

 

V. I.: Igen, de a nyersfordításba én belejavíthattam. Az kell, hogy szó szerinti jelentés, szinonimák feltüntetése, formai jellemzés. Ha ez nem megy, másnak kell kiegészíteni. Nagyon nehéz más nyelveken a versmetrumot rendesen meghallani, hát ehhez költőnek kell lenni valóban. Sokszor a költő akkor is kitalálja, hogy valami nem stimmel, ha a nyersfordító elrontott valamit. De hát ezt azért meg lehetett oldani.

 

K. P. J.: Hogy értékelik a csehek, ha valaki cseh irodalmat fordít magyarra?

 

V. I.: Valahogy ebben szerencsés vagyok, Holan nemcsak nekem a kedvencem, hanem nekik is. Ha én Holant fordítok, van úgy, hogy kocsmában költőről költőre adnak, hogy ez Holant fordít, jaj, emiatt Csehországban van egyfajta nimbuszom, Holannak a magyar fordítója. Meg hát olvasták azért a tanulmányaimat csehül, valamennyire talán a gondolkodásmódomat is ismerik, de ez nagyon meghatja őket, ez a Holan-dolog, ezzel pont eltaláltam, pedig nem tudtam. Ő 1905-ben született, mint József Attila, meghalt 1980-ban. Pilinszkyhez hasonlítanám, hozzátéve Weöres Sándort egy kicsit, valahogy ebben a háromszögben tudnám elhelyezni. Celant nagyon jól mellé lehet tenni, nagyon tömör, enigmatikus költő. A csehek beérik azzal, hogy ők nem értik a költészetét, és hogy ezért nagyon nehéz fordítani. Tényleg a 20. század egyik legnagyobb költője.

 

K. P. J.: A magyar olvasót érdekli a cseh irodalom? És fordítva: a cseheket a magyar?

 

V. I.: A magyar olvasót eléggé érdekli, elsősorban a próza, de hát a vers általában is kevesebb embert érdekel. Mostanában ez változik, merthogy romlik a helyzet, javul a versolvasási igény, hogy egész pontos legyek. De hát Milan Kunderát olvasni az nem a cseh szakosok belügye, Hrabalt olvasni nem a cseh szakosok belügye, kultusza, Capeket ismerni nem a cseh szakosok belügye. A csehek most kevésbé ismerik a magyar irodalmat, nem érdekli őket különösebben. A 19. században ez fordítva volt, a legjobb költőik fordítottak Petőfit, Madáchot, Jókait.

 

K. P. J.: Itt ez a könyv az asztalon, az Apám kakasa. Hogy van az, hogy te elég gyakran összeállsz valakivel? Ők találnak meg, vagy te találsz meg költőtársakat, hogy közösen írjatok könyvet? Ezt Lackfi Jánossal írtátok közösen; ezek végül is versparafrázisok.

 

V. I.: Lackfi János is, meg én is gyorsan, intenzíven dolgozni képes szerzők vagyunk.