A színházról csak mint egészről tudok gondolkodni

 

Szilágyi Aladár: Bár az újságírói szakma regulái szerint nem ildomos, engedd meg, hogy egy régi, kettőnket személyesen érintő történettel indítsam beszélgetésünket. 1958-ban a te édesapádat, Visky Ferenc lelkipásztort huszonkét, az enyémet, Szilágyi Sándort, az úgynevezett betánista csoport több tagjával együtt, húszévi börtönre-kényszermunkára ítélte a temesvári hadbíróság, felforgató tevékenység stb. vádjával. Néhány hónap múlva családod három tagja – édesanyád a két legnagyobb gyermeke kíséretében – találkozott az én jóanyámmal, akit elkísértem Nagyváradra. A gyerekeket délután elvittem fagylaltozni, ők hárman nagyanyámnál szálltak meg, mi meg az unokanővéremnél aludtunk. Hajnalban felzörgetett egy ismerősünk, és közölte: éjjel a szekusok elhurcolták a tieidet. Akkor kezdték összeszedni a Visky családot, az anyát és hét gyermekét. Mi az első vonattal hazautaztunk, hogy legalább otthonról vigyenek el bennünket. Téged, a kétévest a többiekkel honnan gyűjtöttek be, a kéci parókiáról?

 

Visky András: Engem biztosan a parókiáról, az ikrek Egriben nyaraltak a nagynénémnél, ők is rajta voltak a kitelepítendőknek a listáján. Ez külön érdekessége ennek a történetnek: román történészek felfedezték, hogy létezik egy hivatalos dokumentum arról, hogy a deportálásról szóló parancs nemcsak a felnőttek, hanem a gyermekek nevére is szólt. Mivel Lídia meg Pál nem volt velünk, ők később kerültek Lăteşti-re, úgy, hogy Nénjuka, a legendás Nénjuka hozta el őket a Baragánba. És ő, aki nem volt családtag, de számunkra több volt annál, önként velünk maradt szabadulásunkig a lágerfaluban.

 

Sz. A.: Mi meg voltunk róla győződve, hogy reánk is ugyanez a sors vár, bennünket is deportálnak. Hónapokig abban a bizonytalanságban éltünk, hogy mikor jönnek értünk. Sokára tudtuk meg: minket nem száműznek, csupán a tartomány elhagyására kényszerítenek. Kiszivárgott, hogy a baragáni lágerekbe „csak” a húsz év feletti büntetéssel sújtottak családját internálják.

 

V. A.: Erről én nem tudtam mostanáig. Az akkori hatalmi észjárással nem is volt „logikus”, hogy titeket miért nem telepítettek ki, de hát ezt bizonyára nem közölték veletek…

 

Sz. A.: Akár fel is háborodhattunk volna azon, mi ez a méltánytalanság, miért kivételeznek velünk?… Tudom, nemrégiben részt vettél egy dokumentumfilm forgatásán ott, a Baragánban. Te még nagyon kicsi gyermek lehettél, kétéves korodtól nyolcéves korodig voltál a lágerfalu lakója. Milyen minőségben vettél részt a forgatáson, s hogyan élted meg?

 

V. A.: Ennek a projektnek a hátterében Ion Gostin rendező áll, aki már a hetvenes–nyolcvanas években odafigyelt az erdélyi magyar irodalomra. Megbarátkoztam vele, és egyszer felhívott, hogy az utolsó egyenbarakkot megtalálták Rublán. Rubla egy olyan lágerfalu volt, amelyiket az első generációs kitelepítettek építettek, azok a svábok, kulákok, akiktől mindent elvettek, és ide deportálták őket. Rendező barátomnak az volt a szándéka, hogy ebben az utolsó, megmaradt barakkban beszéltessen engem. Őt művészemberként az a kísérlet érdekelte, hogy a tér, az illatok, a környezet, a román pusztának ez a tája hogyan indítja el bennem a prousti, akaratlan emlékezést. Másfelől Gostin sokakkal együtt azt szeretné, ha volna a baragáni kitelepítésnek egy emlékhelye, egy múzeuma, s ezt a még létező, egyetlen házat nézték ki maguknak. Egyébként a barakk mindenestül ismerősnek tűnt nekem. Ugyanolyan beosztású volt, mint a miénk, ugyanolyan méretű, tapasztott, vert falakkal. Lăteşti egyébként jóval közelebb van a Dunához, mint Rubla. A falak tapintására, a falak illatára is emlékszem, és arra, hogy fölpadló volt, semmi egyéb, egészen apró ablakok. Az ablakoknak erre a meseszerű, számomra sokszor félelmetes fényére is jól emlékszem. És még valamire: a roşcova, a szentjánoskenyér ízére. Hosszúkás termése van, a magvakat édes, lekvárszerű finom pép veszi körül, amit kiszívtunk. Nagyon erős az illata, hoztam is haza magammal belőle…

 

Sz. A.: Mennyire volt visszatérő életérzésed, hogy lested az édesapádat, vártad, jön-e, és mikor visz el benneteket?

 

V. A.: Legkisebbként nekem nappali látomásaim voltak, erről voltam híres és hírhedt a családban, sokszor nevettek rajtam az idősebb testvéreim. Befutottam anyámhoz, és tudtára adtam, hogy jön apa, láttam, hogy közeledik!

 

Sz. A.: Valóban láttál valakit közeledni, vagy…

 

V. A.: Abszolút vízió volt. Tavaly novemberben forgattam ott, Rublán, gyönyörű időben, s ahogy megint láttam a baragáni tájat, meghozta ezeket a látomásokat. A végtelenség felkavaró érzése most is megérintett. Minthogy éjszaka is forgattunk, valamit megértettem, amit addig nem – de hát közben én is apa lettem, és más szemmel tekintek a világra –, egyszer csak megéreztem, átéreztem anyámnak a magányosságát. Éjszaka a stáb órák hosszat szerelte be a fényeket, én meg nagyon messzire elsétáltam. És egyszer csak rám borult a csillagos ég, és nem a megnyugtató kanti érzés lett úrrá rajtam, hanem az anyám lelkével kezdtem el érzékelni a tájat, visszatértem a világ anyám felőli megértéshez. Több helyen is leírták rólam a kritikusok, hogy női figurákat jobban meg tudok alkotni színpadi szövegekben, mint férfiakat. Meg is kérdezték, hogy szerintem miért van ez. Meglepett a kérdés, elmondtam nekik ezt az élményemet: egyszer csak megéreztem azt, hogy gyermekként nap mint nap felépült a szolidaritásom az anyám iránt. Anyám törékenységét, magányát kisgyerekként kellett megélnem.

 

Sz. A.: Hadd idézzek fel még egy veled kapcsolatos, apró emlékemet. Középiskolásként Nagyváradon, az Ady körben debütáltál a verseiddel. Amikor olvastam azt a mostani mondatodat, hogy „a tanulás tulajdonképpen a létformám, én nem fogok sohasem elkészülni”, akkor jutott eszembe: egyszer megláttalak Váradon, a villamos túlsó végén, de nem szólítottalak meg, mert egy könyvet tartottál a kezedben. Annyira beléfeledkezve tanulmányoztad, hogy sajnáltam volna megzavarni ezt az elmélyülést. Állandóan tanulsz?

 

V. A.: Én emlékszem erre az emlékedre, mert amikor nálunk voltál egyszer, elmesélted az apám jelenlétében, még a könyvre is emlékszem, Szilágyi Domokosnak a Felezőidő című verskötete volt az. Nos, állandóan tanulok, és ezt létformámnak tekintem. Ami mi mást is jelent, mint folyamatos olvasást, jegyzetek készítését. Ami fontos, és egyre fontosabbá kezd válni számomra az évek számának növekedésével, hogy új elméleteket olvassak. Vannak olyan időszakok az életemben, amikor nem tudok mást, csak teóriát olvasni. Nem fáraszt, ellenkezőleg, felfrissít. A tanulás feladatává válik az embernek, mert a tanulás révén tud a világgal kapcsolatban lenni. Ebből az is következik, hogy nem kitűzött feladatok állnak az ember előtt, hanem létformaként éli ezt meg. Nem azért tanulok, hogy valamit megtudhassak, a világ iránt való érdeklődésem jelenik meg ebben. A tanulás az is jelenti számomra, hogy nagyon szeretem a HANGOT, mindmáig szenvedélyes rádiózó vagyok. Tévét szinte egyáltalán nem nézek, amikor pedig tévézem, akkor mellettem ül a legkisebbik fiam, valamilyen sportesemény közvetítésekor. A HANG hallása alapigényem lett. Most is nálam van a tablettem, előadássorozatokat hallgatok, újabban a Yale Egyetem előadásait a filozófus Jacques Derridáról, vagy hangoskönyveket hallgatok. Pontosabban az egykor elolvasott könyveket hallgatom újra, ami nagy élmény. A tanulás a tekintetben is fontos számomra, hogy mintegy organizálja a napomat. Apám mellett erőteljes értékük volt az asztali beszélgetéseknek, egy afféle protestáns képződménye ez a nyugati kultúrának, s az asztali beszélgetések révén ismertem meg olyan könyveket, olyan nyelvi érzékenységben lett részem, amit apámnak köszönhetek. Ő ugyan teológus volt, lelkész, mégis olyan könyveket hozott be a család mindennapi életébe, amelyek megnyitották számomra a világot.

 

Sz. A.: Ha jól tudom, az első két köteted még az ántivilágban jelent meg. Nagyon kiherélték, megrostálták azokat a verseidet?

 

V. A.: A Forrás-kötetemmel kapcsolatban nem tapasztaltam, sőt, olyan versek is benne maradtak, olyan grafikai megoldások, amin most csodálkozom. Van egy olyan versem, amiből én magam kifeketítettem, olvashatatlanná tettem sorokat, önmagamat cenzúráztam meg, és ezek a grafikai jelek ugyanúgy megmaradtak a szövegben. A második kötetem mindenestül jelentős emberi élmény számomra, hiszen olyan pillanatban jelent meg, amikor én magam alanyi jogon ellenzékivé lettem; ’85 szeptemberében történt ez. Bejelentettem Domokos Gézának Bukarestben járván, hogy ez meg ez történt velem, nem szeretném, ha miattam másoknak is bajuk történne. Az irodájában fogadott, meg is lepett, mennyire tágas helyiség volt az egykori Scânteia Házban. Az íróasztala mögül egyszer csak odajött hozzám, nagyon közel, hogy lehetőleg csak kettőnk között hangozzék el a mondandója.

 

Sz. A.: A proximitás végett…

 

V. A.: A proximitás a bizalmat is kifejezte, a védekezést is. Azt mondta, mindenképpen támogatni fogja a második kötetem megjelenését. Meg is kaptam a korrektúrát, visszaküldtem. S amikor megérkezett a csomag a harminc tiszteletpéldánnyal, nem ismertem fel a könyvemet, mert más cím alatt jelent meg. Az utolsó pillanatban változtatták meg. Az eredeti címe az volt, hogy Fekete doboz, végül az lett, hogy Fotóiskola haladóknak.

 

Sz. A.: Az eredeti már áthallás lett volna…

 

V. A.: Akkor már egyre többet hallottunk a budapesti Fekete Dobozról, már egyre többen haragudtak az ellenzéki filmes csoportosulásra.

 

Sz. A.: A kilencvenes évek elején, amikor Váradon beindítottuk a Kelet–Nyugat irodalmi hetilapot, jó néhányszor egy érdekes képződmény jelent meg benne: Tompa Gáborral elkezdtétek az úgynevezett Négykezeseket írni. Hogyan dolgoztatok együtt? Egyikőtök kitalált valamit, a másik megnézte, utána hozzáírta a magáét, vagy a szöveg beszélgetések folyománya volt?

 

V. A.: Gáborral a kapcsolatom úgy alakult, mint néhány nagyon kevés barátommal. Az ember megéri azt, hogy húsz perc után tudja, mit gondol a másik, és mi egymásra találtunk. Mi akkor nagyon sokat beszélgettünk a színházról, Shakespeare-ről. Gyakorlatilag majdnem huszonnégy órát együtt töltöttünk, mert a családom még nem lakott Kolozsváron. Sülve-főve együtt voltunk, fontos volt mindkettőnk számára, hogy beszélgessünk, megosszuk egymással a dolgainkat. A Négykezesek egyébként véletlenül indult. Minthogy egész nap együtt voltunk, néha vagy őt, vagy engem megszállt az ihlet, egyetlen jó gépünk volt, Jancsó Miklósnak az írógépe, és hol Gábor vette elő, hol én, és egyszer csak beindult ezeknek a verseknek a folyama. Egyetlen szabálya, törvénye volt ennek: ha úgy éreznénk, hogy egyedül végig tudnánk írni egy verset – ugye, egy vers meg tudja kötni önmagát néhány sor után –, akkor ne tegyük meg. Tartsuk el magunktól az egyszemélyes gesztust, ajánljuk fel a másiknak, hogy folytassa. Ma már nem tudnánk a sorokat szétszálazni, van, amikor két-három sor után következem én, van, amikor egy sor után következik Gábor. A vers aztán valamiképpen befejezte önmagát. Tehát nem soronként íródtak ezek a szövegek, hanem a belső gondolati ritmus egységeként.

 

Sz. A.: Nagyon sok műfajú ember vagy. Ez hogyan működik nálad?

 

V. A.: Nekilátok valaminek, de nem csinálom végig, párhuzamosan dolgozom több mindenen. Időről időre egy anyag kitaszít magából, akkor jól érzem magam egy egészen más műfajban. Most egy olyan verseskönyvön dolgozom, aminek a végét még csak nem is látom magam előtt, de érzékelem a teljes anyagot.

 

Sz. A.: Tehát nem egy versben gondolkodol?

 

V. A.: Újabban kötetben. A Gyáva embert szeretsz című könyvemet is kötetként írtam meg, ezt az újabb könyvemet is megterveztem már mint kötetet. Szívesen lépek át más műfajba, vannak időszakok, amikor kifejezetten felfrissít az, ha esszét vagy tanulmányt írok. Ami azt jelenti, hogy megmártózom egy kortárs gondolkodónak a nyelvezetében, legyen az Hans-Thies Lehmann vagy Erika Fischer-Lichte, ezek a gondolkodók foglalkoztatnak, mert a kortárs színház mozgásait írják le, vagy Slavoj Zizek szlovén filozófus kezdett el újabban érdekelni, és elkezdtem olvasni meg hallgatni – megint csak hallgatni! – az előadásait. Mindazonáltal az az élményem, hogy mindig ugyanazt a dolgot írom. Hogy egy dolog érdekel engem igazából, csak más műfajokban mutatja meg az arcát a világra vonatkozó kérdésfelvetés. Kivételt képez a dráma. A drámát csak úgy tudom megírni, hogy felkészülök rá, leülök és megírom.

 

Sz. A.: Említetted a Gyáva embert szeretsz című kötetedet. Azt nyilatkoztad, úgy érzed, ez után nem fogsz tudni többé verset írni. Miért gondoltad úgy?

 

V. A.: Nagyon sokáig valóban úgy is gondoltam, mert ez a könyvem életemnek egy nehéz időszakában született, minden vonatkozásban nehéz volt, az önmagam létére való rákérdezés és a világban való mélységes elveszettség élménye, azt éreztem, hogy minden futóhomokra került, szélsőségesen kérdeztem rá mindarra, amit addig csináltam. Önmagam visszautasításának és nem-elfogadásának a humorát vesztettem el abban az időszakban. Ezzel megküzdve írtam ezt a könyvet, amit sokan a barátaim közül a hit elvesztésének és valódi megnyerése eseményeként értékeltek. Mégis úgy gondoltam, én nem tudok már ennél többet mondani a versnek vagy rövidprózának, a verspróza/prózavers formának a nyelvén. Nem érzékeltem azt, hogy a líra visszhangossá tenné azt az univerzumot, amiben éppen éltem. De elmúlt egy időszak, elmúlt két év, és megszólalt bennem egy egészen más projektum. Rövid idő alatt meglehetősen sok szöveget meg tudtam írni, sokáig azt gondoltam, nem fogok tudni ezekből publikálni semmit, csak miután valamilyen egészként jön létre, de megváltoztattam a döntésemet, mert tény, hogy különböző kontextusokban jelennek meg ezek a szövegek, sok mindent elmondanak önmagukról – nekem. Nagyon fontosakká váltak ezek a publikációk. Ezt a könyvet úgy kell elképzelni, mint a kinyilatkoztatások nyugat-európai könyvének az átírását és a szituációknak a kibillentését. És ha kibillentünk egy szituációt, másképp ismerjük meg önmagunkat abban a helyzetben. Egyelőre a bibliai nyelvezet egzisztenciális dekonstrukciója folyik ebben a szövegfolyamban.