A boldog kételynek a talaján

 

Kőrössi P. József: Bevallom, teljesen meglepett, hogy te Marosvásárhelyen születtél, bennem úgy élt a te utazgatásod, hogy Nagyváradról utazgatsz összevissza. Amikor mi először találkoztunk, te nagyon-nagyon fiatal voltál, nem tudom, emlékszel-e erre. Valamikor, tán ’78–79-ben az akkori Ady kör indított egy verspályázatot, nem vagyok benne biztos, hogy te nyerted meg, de ha nem te nyerted meg, akkor a második voltál.

 

Visky András: Én nyertem meg.

 

K. P. J.: És emlékszem, nálunk, az Aluminei utcában Hunyadi Mátyás, Gittai Pista, én és még valaki volt a zsűriben, nem ismertünk téged személyesen, egyáltalán nem tudtunk rólad semmit. Temesváron tanultál akkor műszaki egyetemen, utána ismerkedtünk meg. Meglepődtünk, hogy neked váradi kötődéseid is vannak, engem meg most az lepett meg, hogy váradi kötődéseid olyannyira nincsenek, hogy sehol az életrajzodban nem lehet olvasni leírva azt, hogy Nagyvárad vagy váradi, így elsősorban arról kérdezlek, miért éppen Marosvásárhely?

 

V. A.: Marosvásárhelyi kötődéseim sincsenek. Marosvásárhelyre azért mentem el megszületni, mert én egy olyan időszakban születtem már, hetedik gyermekként – ezt fontos hozzátenni, szóval én vagyok az a hetedik, akiről József Attila ír –, amikor a családomat nagyon súlyos napi vegzálások, üldöztetések, házkutatások, követések érték. Ezek voltak a családom mindennapjai. Apám egyáltalán nem tudott az anyám mellett lenni, amikor én megszülettem, ezért Marosvásárhelyre ment el, ahol rokonaink és ismerőseink, barátaink segítették őt. Úgy tudom, szűk két hetet voltunk csak Marosvásárhelyen, a Köteles Sámuel utcában születtem, ott lett aztán a színművészeti akadémia. Nem tudom, hogy a kettőnek milyen viszonya van egymással, de hogy a színházban kötöttem ki, gyanakszom, mégiscsak van valami. Azt szoktam mondani egyébként, hogy sok helyhez kötődöm Erdélyben, erdélyi kötődésű vagyok, egy transzszilván figura vagyok, sehol nem vagyok igazából otthon, de leginkább Erdélyben vagyok otthon.

 

K. P. J.: Erdély alatt mit értesz?

 

V. A.: Erdély alatt azt. Persze a Partiumot is beleértem. Azt hiszem, a legjobb, ha innen közelítem meg. Apám egy ilyen boldog vesztes fajta volt, a második világháborút követően ő már magyar állampolgár volt, mert az egyetemet Debrecenben végezte, Magyarországon ismerkedtek meg édesanyámmal, aki budapesti polgári családban nőtt fel, Budapest belvárosában, és házasságot kötöttek még Magyarország területén, majd átszökték a határt visszafelé. Ez nem egy iránytűprobléma volt náluk, egy nagyon is tudatos döntés nyomán indultak. Apám teológiát végzett Debrecenben, református lelkész volt, ő úgy gondolta, neki haza kell térnie, Szatmár vidéki, haza kell térnie ahhoz, hogy ezt a hivatását a teljesség szerint tudja betölteni, anyám meg követte őt boldogan. És úgy nőttem fel, hogy nem hallottam azt, hogy ők ezt megbánták volna. Ez nagyon fontos dolog, hogy anyámban sem élt az a nosztalgia, hogy visszamenni Pestre.

 

K. P. J.: Soha nem volt olyan nosztalgia, hogy talán mégis ott kellene folytatni?

 

V. A.: Nézd, apám egy nagyon szelíd és nagyon radikális ember volt, anyámmal is így találkoztak ebben a nagyon bonyolult világban. Én nyolcéves koromban ismertem meg az apámat, miután őt kiengedték a börtönből, tehát az apámmal való találkozás egy revelatív nagy pillanata az életemnek. Arra emlékszem, hogy apám rendkívül kritikus volt a magyarországi történelmi egyházakkal szemben, hogy a puha diktatúra miatt olyan dolgokba sétálnak bele az állammal való kollaborációt tekintve, ami nem vállalható. Most persze másképpen tekintenek a történelmi egyházak arra az időszakra, a ’70-es, ’80-as évek hőseiként fogják fel legtöbben magukat. Én megkaptam apámnak a titkosszolgálati iratait, ami körülbelül hatezer oldalra rúg, és ott egy egész más történetét ismerjük meg annak, aminek részei voltunk.

 

K. P. J.: Ő ismerte ezt a dokumentumot?

 

V. A.: Ismerte, ki is adtam neki feladatul, hogy fűzzön megjegyzéseket hozzá, írja le a kommentárjait ezekre a lapokra. Nagyon vágytam ezekre a kommentárokra, hiszen a kommentár műfaja protestáns műfaj, a szöveg visszhangjaira figyelve olvasunk egy szöveget. Aztán egy idő után, mikor ismét hazajöttem Kolozsvárról Váradra, hogy meglátogassam, még a mozdulatára is emlékszem, mikor eltolta maga mellől ezt a hatalmas mennyiségű iratot, és azt mondta: ez már nem az én dolgom a világban. Ez sokkal sötétebb képet mutat fel arról a korról, amelynek a sötétségét illetően neki nem voltak illúziói, és itt, ezen a ponton értettem én meg őt, egészen más úgy viszonyulni a korhoz, hogy személyes kapcsolatok feslenek fel ezekből a jelentésekből.

 

K. P. J.: Csalódott, így is kell ezt érteni, emberekben?

 

V. A.: Nem.

 

K. P. J.: Vagy az újraszembesülés még nagyobb borzalom volt, mint megélni, átélni?

 

V. A.: Nagyon érdekes, ahogy itt kérdezgetsz. Azt érzem, amikor erről beszélek, hogy minden szónak, amit kimondok, valahogy a jelentését meg kellene teremteni egy olyan jelen időben, amiben most benne vagyunk, mert nem csalódott. Azt láttam, hogy nem csalódott, hiszen elképesztő humora volt hozzá, de talán nem látta már fizikailag annak a lehetőségét, hogy ő ezt a számadást úgy végezze el, ahogy el kellene végezni, hiszen sok emberről eleve tudta, elképesztő érzéke volt anélkül, hogy paranoiás lett volna, hogy kik a besúgók, akik körülveszik. De ez érdekes kérdés, a csalódás. Ő teológiailag nem csalódott emberekben, mert teológiai értelemben nagyobb humorral viszonyult mindig az emberi kapcsolataihoz, és mindig valamilyen értelemben a világegész sorsát mérlegelte egyik vagy másik döntésében. Semmi pátosz nincsen, mindig valahogy egyben látta a dolgokat, ennélfogva rendkívül szerencsés ember is volt, azt hiszem, azok is, akik ismerték őt és körülötte lehettek.

 

K. P. J.: 1982 februárjából, márciusából – én március 23-án települtem ki – van egy személyes emlékem, vagy élményem, inkább így mondanám, édesapáddal kapcsolatosan, ami kicsit engem is meghatározott. Váratlanul beállított hozzánk egy délelőtt, nem is tudom, honnan tudta, hogy otthon talál, s tudta, hogy valamikor a hónap végén el fogom hagyni az országot véglegesen, és akart velem beszélgetni. És ő volt az egyetlen, aki nem úgy beszélt velem, mint aki meg van bántódva, vagy haragszik, hogy ezt nem szabad megtenni, hanem aki valahogy erőt akart adni ehhez. Fölkészíteni arra, hogy amire vállalkoztam, az nem egy egyszerű dolog. Egyáltalán tudom-e, hogy mire. Ültünk az anyámék nagyszobájában egy rekamién, egymás mellett, máshol nem nagyon volt hely, és ő próbált valahogy erőt önteni belém. Egyszerűen döbbenetes volt, és mai napig nem tudom, illetve csak sejtem, egyikünk se fogalmazta meg, hogy miért volt ez számára fontos. Visky Ferencről beszélünk egyébként, András édesapjáról.

 

V. A.: De hát tudott ő rólad. Nyomon követte az itt történő dolgokat. Sokan jártak hozzánk, és sokan úgy jöttek, hogy bejelentették, eldöntötték, hogy kivándorolnak. Kérdezte, miért teszik, és a válaszok ilyen mítoszteremtő válaszok voltak, mondván akkor többet tudunk segíteni. És apám erről mindig lebeszélte a kivándorlókat, hogy ne azért menjenek el, hogy segítsenek, vállalják azt, hogy nem bírják tovább, vagy vállalják azt, hogy ezt a szociális terhet nem tudják elviselni. Ez sokkal vállalhatóbb, mint hogy egy olyan mítoszba ringassák magukat, ami nem teljesíthető, és az embernek valószínűleg nem ez az elsődleges feladata. Emlékszem egy egyházi emberre, aki meglátogatott bennünket, aki apámat spirituálisan mesterének tekintette, és azt mondta, volt egy álma, ezt le is írtam valahol, az álmában megjelentek valami madarak, és azok keletre repültek, ő felébredt, és rájött arra, hogy neki nyugatra kell települnie. Ami mutatja az illető kornak a mentális állapotát, hogy állandó bűntudatban is éltünk. Nem akarok túl hosszan válaszolni a kérdésedre, de most csinált Tompa Gábor egy előadást, ketten írtunk át egy Caragiale-egyfelvonásost, ez a Leonida szemtől szemben a reakcióval, és titkosszolgálati iratokat is tettünk a darabba, és nagyon nagy csatát vívtunk önmagunkkal és egymással, hogy ehhez a korhoz nem szabad úgy viszonyulnunk, mint akik ellenállók voltunk, hősei voltunk ennek a kornak, és ha megúsztuk, és talán a jó oldalon álltunk, az csak kis részben a mi érdemünk. Hiszen ha megnézzük az embereknek a történetét, hogy mi történt a ’80-as vagy a ’70-es években, minden történet a jóakaratnak a története. Nagyon kevés a rosszarcúság. És nagyon sok történet a jóakaraté. Tehát ha nem történtek meg velünk sötét és szörnyűséges dolgok, nem váltunk mások árulóivá, akkor ezt tekintsük megajándékozottságnak, és valamilyen módon éljük meg ennek az értékét, a fontosságát, a nagyszerűségét.

 

K. P. J.: Te mit kaptál édesapádtól? Tudom, hogy hülye kérdés, mert napokig lehetne róla beszélni.

 

V. A.: Ő a szentség kérdését vagy a szentség kiáradásának a kérdését nem morális kérdésnek fogta fel. A szentségnek nincs is köze ilyen értelemben, alapértelmezésében a morálhoz. Én is meg szoktam kérdezni, rituális színházelméletet tanítok a diákjaimnak, most már színház-antropológiának hívják, tehát meg szoktam kérdezni az első órán, hogy itt van ez a szó: szent, mondjanak rá szinonimákat. Az első szavak, amelyek elhangzanak: tiszta, valamilyen értelemben ez igaz is, de alapértelmezésében meg nem igaz. Mindig azt a példát szoktam hozni nekik, hogy Teréz Anyának amennyiben csak a saját tisztasága volna fontos, nem volna szent. Lehetetlen volna lehajolnia. A szent ember fél legkevésbé a mocsoktól. Ez az egyik. A másik az, hogy apámnak egy szuverén istenképe volt, arra tanított folyamatosan bennünket, hogy az ő istene, apám istene, kinek ad tehetséget, miért és hogyan, és hogyan nyilatkozik meg a világnak ez az elrejtett vonatkozása valakinek az életművében. Én most egy hozzám időközben nagyon közelállóvá lett New York-i rendezővel dolgozom együtt, és Caravaggióról akarunk egy előadást csinálni, ma délelőtt egy unalmas ülés alatt, bevallom, Caravaggiónak az egyik monográfiáját olvastam. És Caravaggio életében – éppen ezért javasoltam neki, hogy próbáljunk ezzel kezdeni valamit – a legmélyebb és legtisztább, legdrámaibb evangéliumi látás párosul egy gyilkos gazembernek az életével, aki futkos egyik városból a másikba, akit többen meg akarnak ölni, okkal. Nem tudom, hogy joggal-e, de okkal, és nem tudjuk, hogy ha megállunk ez előtt a kép előtt, miért van mégis, ezt nem tudom más szóval kifejezni, a világ bonyolultságának az élménye miért érint meg bennünket, amit én az előbb a szentség kiáradásának tekintettem. Az, amit te mondasz, hogy te milyen voltál akkor számára, ez csak annyit jelenthetett, hogy közelebb állsz hozzá, mint sokan az ájtatosak. És ezt komolyan gondolom, hogy sokkal közelebb állhattál hozzá, mint a hitnek vagy a vallási élménynek a jelentés nélküli bejáratott nyelvét használók.

 

K. P. J.: Váltsunk egy nagyot. Ugye, említettem, hogy utánanéztem a pályádnak, bennem mindig úgy éltél, mint egy váradi, Váradról elszármazott költő. Ugyanakkor azt olvasom rólad, hogy erdélyi magyar író vagy. Miért fontos hangsúlyozni azt, hogy erdélyi? Nem elég az, hogy magyar író?

 

V. A.: Én ezt nem szoktam hangsúlyozni, csak akkor, amikor megkérdezik, hova való vagyok. Ebből sportot csináltunk, mikor Amerikában éltem a családommal, nem azt válaszoltuk erre a kérdésre, hogy romániaiak vagyunk, hanem azt, hogy erdélyiek, transzszilvániaiak vagyunk, mert ez elindított egy beszélgetést a helynek az identitásáról, amit én fontosnak tartok. Egyébként leírták rólam, hogy poszttranszszilván író vagyok talán, az első köteteim után, én nem találom ennek a magyarázatát. Azért sem találom, mert nagyon későn lettem drámaíró, az első drámámat 1999-ben írtam, mert az az alapelvem, hogy drámát az ember nem ír a fióknak, csak akkor írunk, amikor van rá megrendelés. Én 1999-ben kaptam az első megrendelést drámára, akkor megírtam az elsőt, azt bemutatták, azóta folyamatosan kapok megrendelést drámákra, de egy olyan dramaturgia szerint írom a darabjaimat, ami majdhogynem teljességgel értelmezhetetlenné teszi a magyar színházi tradícióban azt a nyelvet, amit használok. Ebbe nem fogok most belemélyedni, mert sokat kellene erről beszélni, viszont más színházi tradíciók meg magától értetődő módon viszonyulnak hozzá. Soha nem mondok el egy lineáris történetet, nem lineáris dramaturgiát használok, ennek meg nincsen igazából hagyománya a magyar színházban, az abszurdnak sincsen hagyománya. És én Beckettet tartom mesteremnek. Drámaíróként biztos, hogy nem vagyok erdélyi, és még csak az sem biztos, hogy magyar drámaíró vagyok. Mikor magyar színház kér fel arra, hogy írjak darabot, mint ahogy most megtörtént, akkor én mindig csodálkozom, és megpróbálom lebeszélni őket, hogy nem fogtok jól járni.

 

K. P. J.: Tökéletesen értem, amit mondasz, nem véletlenül hangzott itt el egy-két kuncogás, én is csodálkoznék, ha azt mondanák, hogy Tompát meghívnák Magyarországra rendezni. Szeretném, ha erről később bővebben beszélnél. Még valami miatt vissza kellene mennünk édesapádhoz: megütötte a fülemet, hogy amikor te először találkoztál vele, úgy nyolcéves voltál; te ’57-ben születtél, ő ’64-ben szabadult.

 

V. A.: 1964 augusztusában.