Nem lehet semmiről sem írni, ami ne érintene meg mélyebben

 

Kőrössi P. József: Eddig hatvanvalahány Törzsasztal-esten volt alkalmam nagyon gyakran elmondani azt, hogy a vendégünk Európa-szerte, vagy akár azt is, hogy világszerte ismert magyar író. Ezt most nem mondhatom el Szvoren Edináról. Szörnyű lenne, ha egy ilyen fiatal lányt, gyerekarcú írót a világon mindenütt ismernének. Mi lenne ezután? Hát ezután, meggyőződésem, nagyon rövid időn belül ismert európai szerző lesz. Majd beszélhetünk arról is, hogy éppen olyan lépésére készül, amely ezt majd lehetővé teszi a számára. Azért mondok ilyen bátrat, mert ő viszonylag későn, 31 évesen kezdett el publikálni, azóta két könyve jelent meg, miközben szinte mindenki, aki emlegeti őt – és írnak róla, egyébként jeles irodalomkritikusok, irodalomtörténészek –, mind hangsúlyozza, hogy nagyon keresett íróról van szó. És érdekessége még az ő fogadtatásának, hogy nemcsak az idősebb, hanem a fiatalabb korosztály is rajongva, mindenesetre meglehetősen komoly tisztelettel ír a könyveiről, egyebek mellett a Magyar Narancsban, ami szintén komoly dolog. Rövid időn belül magáénak tudhat kiváló díjakat, 2010-ben Déry Tibor-díjat, 2011-ben Bródy Sándor-díjat kapott, ami azzal jár, hogy a következő könyvéhez is kap támogatást; Alexander Bródy alapította ezt a díjat. Aztán Gundel művészeti díjat kapott, és Artisjus díjat 2013-ban, ami szintén komoly dolog. Nagyváradon először jár. Kezdjük rögtön azzal, hogy ő nemcsak író, hanem zenetanár is. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szerzett diplomát, és most abban a zenei szakközépiskolában tanít, ahova maga is járt. Vajon a zene milyen hatással van írásművészetére, a zenétől az irodalomig milyen út vezetett, és ez milyen hatással van most magára?

 

Szvoren Edina: Semmilyen, mert a képességek működése, az az érzésem, közös gyökerű, tehát a nyelvben való gondolkodás meg a zenei gondolkodás gyakran jelzi is, hogy sok nevesebb vagy kevésbé neves írónak zenei háttere is van. Gondolom, leginkább az időben való gondolkodás, tehát a nyelvnek és a zenének az időbeli természete hasonló lehet, és ilyen módon mint alkatban bennem összefut a kettő, de úgy érzem, hogy nem hat egyik a másikra. Ha a zenét szó szerint veszem, ha a zenetanításra gondolok, akkor már sokkal több, az emberekkel való foglalkozás nyilván hat rám, de valószínűleg egy cipészműhelyben is hatna.

 

K. P. J.: Réz Pál írja talán, de azt hiszem, más is, hogy az első mondatai közömbösek, szürkék, és egyszer csak mint egy pingponglabdát, úgy üti le a mondatokat. Szerintem ez zene.

 

Sz. E.: Persze, lehet keresni összefüggéseket, a zene felépülése koronként és szerzőnként más, tehát ki hol kezdi el a darabot, ha úgy vesszük. Egyébként ez egy technikai kérdés, nem önmagában a zenének a hatása, vagy éppen az irodalomnak a hatása a zenére.

 

K. P. J.: Mit tanít a zenei szakközépiskolában?

 

Sz. E.: Szolfézst és zeneelméletet.

 

K. P. J.: És hangszeren játszik?

 

Sz. E.: Persze. Elég sokat zongoráztam. Zongoraművész soha nem akartam lenni. Kezdetben, 12-13 évesen karmester akartam lenni, és elég sokáig eltartott ez a vágyam, úgy a főiskoláig. Akkor már a karvezetéshez sem volt kedvem. Diplomám van róla, de soha nem volt kórusom.

 

K. P. J.: Majdnem azt mondtam közben, hogy a mondatok karmestere, ez nagyon szépen kiderül a két könyvéből. Most nem a hölgyet, nem a nőt kérdezem, hanem az írót faggatom. 31 éves volt, amikor az első írása megjelent, ez meglehetősen ritka. Különösen az, hogy egyenesen a Holmihoz küldte be. Ez egyrészt bátorságra vall, másrészt pedig gyorsan közölték.

 

Sz. E.: Akkoriban a Holmit olvastam leginkább, a másik a Jelenkor volt. Egyébként ők egyszerre vállalták ezt a rizikót, hogy ismeretlen embertől lehozzanak valamit. Én nem hiszem, hogy különösebben bátor vagyok, inkább csak nem veszem észre azokat a dolgokat, amiktől félni kéne, úgyhogy…

 

K. P. J.: Mitől kéne félni?

 

Sz. E.: Ezt kérdezem én. Miért lenne bátor valaki? Legfeljebb nem közlik. Bátor az Európa-szerte ismert író, ha beküldi az írását valahova, mert neki már ciki, ha visszautasítják.

 

K. P. J.: Réz Pállal akkoriban találkozott? Mindenféle összefüggésben emlegetjük az ő nevét, de abban az értelemben nem, hogy sok mindenkit indított el a pályán. Elég rigorózus ember. Nem is tudom, írt-e valakiről olyan szeretettel, mint magáról.

 

Sz. E.: Ő azt mondta, hogy nem szokott ilyeneket írni. Ezzel sem voltam akkor tisztában. Mivel ő volt az egyetlen körülöttem, aki biztatott, egyáltalán szóba állt velem, illetve akivel én szóba álltam, tehát szóba álltunk egymással, természetes volt, egyszerűen nem volt más, akit megkérhettem volna.

 

K. P. J.: Tehát azt írja Réz, hogy „legérzékenyebben a megalázottakra és megszomorítottakra figyel (legyen az ő, maga vagy más), Szvoren azonban túllép a nagy oroszok részvétvállalásán: az emberi szolidaritást már-már erotikává lényegíti át, testközelbe hozza. Ez nagyon eredeti és nagyon szép.” Ez nagyon súlyos, és minden benne van. Kiírtam egy idézetet, amit maga mond saját magáról. „Az alkotás számomra nem önmegörökítés, nem terápia, sokszor még csak nem is a gondolkodás egy formája, hanem célját az okban meglelő funkciógyakorlás.” Ezt azért írtam ki magamnak, mert nagy emberismeretre, tudatos íróra vall.

 

Sz. E.: Vagy inkább kiábrándult vagy illúzió nélküli. Én soha nem gondoltam, hogy az írásnak számomra mindannak kellene lennie, amiket én ott nemlegesen felsorolok. Tényleg az a baj, hogy az ilyenfajta pályaválasztásoknak egyszerű és prózai okaik szoktak lenni. A szülői szeretet elnyerése, hogy azért csinál az ember valamit, mert sikerélménye van. Nem teljesen stimmelnek, de azért tíz évig nem volt sikerélményem.

 

K. P. J.: Ez a tíz év mikorra tehető, amikor nem volt sikerélmény?

 

Sz. E.: Huszonéveim.

 

K. P. J.: Tehát még a közlés megkezdése előtt.

 

Sz. E.: Igen, tehát én nem szemérmeskedtem, mihelyt volt valami, ami elkészült, megmutattam. Magyarul: nekem nem olyan minőségi problémáim voltak, hogy nem tetszett, amit írok, hanem nem is születtek meg, amik nem tetszettek, tehát minden töredékben maradt.

 

K. P. J.: Igen, ezt is olvastam, óvatosan mondom ki azt, hogy öncenzúra, mert nem politikai értelmében működött vagy működik, hanem még mielőtt megszületett volna az írás, a novella, lemondott róla. Ez azt jelenti, hogy nem írta meg, vagy megírta és nem annak tekintette, aminek szánta?

 

Sz. E.: Nem írtam meg. A dolog titka az írásmódszeremben rejlik, s ez változatlan: mondatról mondatra haladok, és semmit nem látok előre, csak a következő mondatot. És ahogyan sikerül, és amennyire számomra hihető, abból tudok csak továbblépni, tehát sem a cselekményvezetésben, sem másban vázlatos elképzelés formájában nekem nincsenek terveim, szóval nem is tervezek. Ha egy-két nagyon konkrét ötletem volt, az többnyire nem működött, talán az egyetlen kivétel az első kötetnek az a családi gyilkosságos írása. Az egy talált történet. Az a jó helyzet nekem, amikor én se tudom, hogy mi lesz, és emiatt a mondatokban annyi örömet akarok találni, hogy a mondathoz tapadok, és pontosan azért is, ennek előnye és hátránya is van. Amikor nagyon tudom, hogy mit akarok írni, akkor nem annyira élvezem a mondatokat, mert sietnék, hogy egyben lássam, hogy gyorsan összesöprögessem a darabokat, és akkor valahogy másképp működik az anyag.

 

K. P. J.: Emberekről, iszonyatos sorsokról ír nagyon kegyetlenül. Egy kritikus, Urfi Péter úgy fogalmaz egyik könyvéről, hogy másfél mázsa boldogtalanság. Jól emlékszem? Azt hiszem, pontosan idéztem. És ez igaz. Valóban vállalja, hogy e történetek egy részében az inspiráció nagyon személyes?

 

Sz. E.: Mit nevezünk személyes érintettségnek? Semmi olyasmiről nem lehet írni, ami ne érintené az embert. Ha közömbösen hagyja, akkor nincs írás. Ezt definiálni kéne, hogy mi a személyes érintettség. Én olyat nem nagyon szoktam csinálni, hogy a személyes élménymag, amit én átéltem vagy ismerek, érintetlen lenne. Van úgy, hogy megfordítom az élményt, és ugyanaz a motívum megjelenik, vagy épp ellenkezőleg, hogy sterilizálva van valami, akár az én életemben, akár hozzám közel állónál. De önéletrajzi értelemben semmiképp sincs személyes érintettség az írásaimban, illetve nagyon kevés. És azt nem árulom el, hogy melyik.

 

K. P. J.: Idézem akkor magát. „Vállalja, hogy minden, amiből kiindul, az ő vagy a legszűkebb környezetének élménye.”

 

Sz. E.: Igen, de ez nem mond ellent annak, amit az előbb mondtam. Nem lehet semmiről sem írni, ami ne érintene meg mélyebben.

 

K. P. J.: Kiírtam azt a mondatot is, amit József Attilától idéz, „megrágni és kiköpni” az írást, tehát a távolító aktusra van szükség, megrágom és kiköpöm.

 

Sz. E.: Igen.

 

K. P. J.: Van egy írása, a Literában jelent meg, a címe Mentés, amely tulajdonképpen önéletrajz. Ott aztán nagyon kiadja magát.

 

Sz. E.: Az érdekes helyzet volt. Akkor szembesültem először azzal, hogy nincs olyanfajta írásművelet, ami a hétköznapi életet, a valóságot érintetlenül hagyná, és ne fikciósan tálalná. Egy online felületen való bemutatkozás, aminek megvan a maga terjedelmi korlátja, maga a szerkesztés ténye egy fikciós művelet. Ha én elkezdem elmesélni az életemet, és semmi mást nem teszek, és mindent kizárok, stílust és egyéb szépírói eszközöket, akkor is, ha csak felsorolom az élettényeimet, pusztán az, hogy mit említek és mit nem, az egy erős szerkesztés. Én nem tudok olyan önéletrajzot írni, amiről azt gondolnám, hogy ez az én életem. Egyszerűen kanyarodok ebbe az irányba, akkor viszont meg már fölvállaltam, és bizonyos mondatok ritmusát a József Attila Curriculum vitae-jéből szándékosan átvettem, és ugyanannyi felsorolás van benne, eljátszottam vele, csak egy kicsit a jelzőket megváltoztattam. Az is az ilyen fikciós önéletrajzi írás szép példája, nagyon szeretem azt az írását József Attilának.