Az otthontalan csend könyvei

 
Cormac McCarthyt napjaink egyik legjelentősebb amerikai írójaként tartják számon. Az olyan nagy klasszikusok, mint Hemingway, Faulkner és Mark Twain nyomdokain haladó szerzőt saját bevallása szerint az élet nagy kérdései foglalkoztatják, ám szerencsére sikerül ezeket oly módon tárgyalnia, hogy mindig az emberi mikrokozmoszok felől vizsgálja az összképet, és nem fordítva. Így műveinek üzenetei kézzelfoghatóvá és érthetővé válnak, és részben talán ennek köszönhető az is, hogy több alkotását mozivászonra vitték.
 
Jómagam is a filmvilágnak köszönhetően hallottam először McCarthyról. A 2009-es Az út ha nem is nyűgözött le, kellemes és kellőképp borzongató élmény volt számomra, ahogy az alapjául szolgáló könyv is. Cormac McCarthy igen otthonosan mozog ebben a posztapokaliptikus, hamuszürke világban, ezért kíváncsivá tett, vajon más közegeket hogyan ír meg, miként ábrázolja például a közelmúltat vagy a jelent. A Határvidék-trilógia remek alanyul szolgál ehhez a vizsgálódáshoz.
 
A sorozat három regényből áll: Vad lovak, Átkelés, A síkság városai, melyek sorrendben a következő években láttak napvilágot Amerikában: 1992, 1994, 1998. A szerző magyarországi felfedezése váratott magára, hisz a Vad lovak csak 2000-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában, noha Dragomán György – saját elmondása szerint – már jóval korábban próbálkozott McCarthy-részletek fordításával különböző kiadóknál és folyóiratoknál, ám akkor nem járt sikerrel, mert a hazai irodalom nem tudott mit kezdeni McCarthy sajátos prózanyelvével, melyről később külön is beszélni fogok. Előtte azonban lássuk külön-külön a trilógia részeit, valamint azt, hogyan állnak össze egységes egésszé, már ha összeállnak egyáltalán.
 
Vad lovak
 
Rögtön az elején leszögezném, ez a kedvencem a három regény közül. Mind a karakterek, mint a történetvezetés elsőrangú. Pedig nincs egyikben sem nagy ördöngösség: két egyszerű kamasz fiú vág neki Mexikónak, hogy munkát keressenek, ahol az egyikük szerelmes lesz, és a törvénnyel is meggyűlik a bajuk. Nem nagy sztori, mégis megkapó, szerethető és érdekes, olyasfajta lendülettel van megírva, hogy nem lehet letenni. Pedig az egész könyv, pláne az első fele, alig több egy nagy, tömör csendnél. Hallgatás ér hallgatást, egyik szélfuvallat érkezik a másik után, némán elterülő tájak, puszta prérik és fennsíkok váltogatják egymást. A szöveg mégis képes elvarázsolni az olvasót valahogy úgy, ahogy Kubrick Űrodüsszeiája teszi: a szépség itt már nem pusztán a lenyűgözést és élménynyújtást elősegítő eszköz, inkább központi téma, és épp ebben rejlik a vonzereje.
 
McCarthynak is rendkívül fontos az időjárás és a táj. Akárcsak Bodor Ádámnál, a külső változások itt is szinkronban vannak a szereplők belső történéseivel. És erre eget rengetően szükség van, hisz McCarthy elbeszélője csak mindent látó, ám nem mindent tudó elbeszélő, sosem nyújt konkrét betekintést a szereplők gondolataiba, lelkivilágába. Ám ilyesmire nincs is szüksége egy olyan szerzőnek, aki ehhez hasonló képekkel operál, minden szó mintha másik hármat suttogna el a sorok közti űrben: „Leereszkedtek a kéken derengő árnyékos és hűvösödő északi lejtőn. A köves-sziklás vízmosásokban kőrisek nőttek. Datolyaszilva és hegyi mézga. Egy sólyom kapott szárnyra előttük, leírt egy kört a sűrűsödő párában és leszállt. Kiakasztották lábukat a kengyelből és óvatosan irányították a lovakat a keskenyen kanyargó palás hegyi ösvényen. Naplementekor egy köves fennsíkra értek és letáboroztak és aznap este olyat hallottak, amit még soha annak előtte: három elnyújtott üvöltést délnyugat felől. Utána csend.”
 
Ami viszont a legjobban megragadott a könyvben, azok maguk a karakterek. És itt jönnek be leginkább a Mark Twain-i hagyományok: John Grady és Rawlins engem óhatatlanul Tom Sawyerre és Huckleberry Finnre emlékeztet. Persze ők jócskán „felnőttebbek”, nem megrögzött csínytevők, hanem komoly, az életbe máris belekomorult kamaszok, akiket nemcsak a kalandvágy és a rossz családi körülmények, hanem a megélhetési gondok is arra kényszerítenek, hogy útra keljenek a szomszédos Mexikóba. Drámai jellemek ők, McCarthy hatékonyan alkotja meg őket, gondoskodik arról, hogy jellembéli különbségeik erős feszültségforrásként szolgáljanak – nemcsak állóképességüket, hanem emberségüket is próbára teszi az út, amelyet bejárnak. John Grady a jófiú, a nagy lélek, Rawlins pedig az a barát, aki felnéz rá ugyan, de jóval kevésbé törődő, szögletesebb, megfontoltabb, inkább hallgat az eszére, mint az érzelmeire. És akkor a cselekmény harmadánál bekerül közéjük kovásznak Blewins. Sokat nem tudunk meg a múltjáról, de nem is kell, mert esetlen viselkedéséből mindenre következtethetünk. Ő a kedvenc karakterem, nélküle nem lenne sztori a sztori. Ennyire erős mozgatórugót ritkán látni, és itt bizonyosodik be McCarthy mesterségbeli tudása: e nélkül a nyápic kölyök nélkül hőseink sose kerülnének összeütközésbe a törvénnyel, és talán nem is válnának férfivá, mert a férfivá válás útja nekik bizony öldökléssel és vérbosszúval van kikövezve. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, elmondhatom, profin és tűpontosan megírt akciójelenetek ezek, szemünk előtt villannak a pengék és fülünkben halljuk a golyók süvítését, igazi western, aminek záróképe mi más lehetne, mint az, hogy egy magányos cowboy belelovagol az alkonyatba.
 
Az elején lassan indul be a történet, látszólag üres képek váltogatják egymást, aztán minden rendeződik, és dübörög a tempó. McCarthynak nemcsak nyelvezete, hanem a cselekményvezetése is sajátos, egyes esetekben éles snittekkel váltja a jeleneteket és az elhallgatásra játszik, míg máskor a szereplők utolsó szemrezdülését is leírja. A másik jól eltalált technikai aspektusa a Vad lovaknak az, hogy az elején mintha gyerekesebb és részletezőbb lenne az elbeszélő szóhasználata, míg a végére egészen szikárrá és keménnyé válik, ez által is illusztrálva a változásokat, amiken hőseink, de leginkább a főszereplő, John Grady Cole átmegy. McCarthy karakterei amúgy remekül illenek az irodalom otthontalanjai közé, valamiért folyamatosan mozgásban kell lenniük, nincs számukra stabil pont a világban és ezzel egyszerre mindenhol otthon vannak, mindenhol otthon képesek lenni.
 
McCarthy cselekménybe és szereplőkbe burkoltan, mégis markánsan tárja elénk világlátását ebben a könyvben. Külön tetszett az a rész, amelyben John Gradynek ki kell beszélnie azokat a dolgokat, melyeket ő bűnnek tart, ám erre nem az önként vállalkozó papot, hanem egy bírót, a törvény emberét választja. McCarthy ezzel azt üzeni, bármennyire is csodásak a maguk kopárságában a Vad lovak tájai, azokat nem az isten, hanem az ember teremti a saját magányával és szomorúságával. A határvidéken nincs isten, a határvidéken csak ember van és halál.
 
Átkelés
 
A trilógia második része a legvaskosabb és egyben leglassúbb könyv a három közül, ám a terjedelemre szükség van, mert Billynek, a főszereplőnek jóval nagyobb jellemfejlődésen kell átesnie, mint az előző részben John Gradynek. Míg a Vad lovak kezdetén John Gradyt már érték csapások az életben, és ezeknek köszönhetően (vagy egyszerűen csak jelleméből fakadóan) jóval felnőttebb, itt Billyt egy tizenéves kiskölyöknek ismerjük meg, aki nem sokban különbözik az öccsétől, Boydtól. A három közül talán ez a könyv szól leginkább ember és természet viszonyáról, már csak azért is, mert a történet azzal indul, hogy Billy el akar kapni egy nőstényfarkast, ami a közeli tanyák marha- és juhállományát dézsmálja. Sikerül is csapdába ejtenie az állatot, ám mivel végtelenül tiszta lélek, nincsen szíve végezni vele, és azt sem akarja, hogy mások lőjék agyon, ezért úgy dönt, átviszi a mexikói hegyekbe, és ott szabadon engedi. Terve természetesen meghiúsul az emberek kegyetlensége miatt, ettől pedig a könyv, legalábbis az első harmada óhatatlanul meseszerűvé válik, ami határozottan jól áll neki. Különösen erre a harmadra jellemző a líraiság és a lassú tempó, melyet McCarthy úgy gyorsít be, hogy helyenként elejt egy-egy csali jellegű megjegyzést, például a hatvanhatodik oldalon egy fél mondatból értesülünk arról, hogy a főszereplő soha többé nem fogja látni az apját, de csak több száz oldal múltán derül ki, mire is utalt a szerző ezzel a feszültségkeltő megjegyzéssel.
 
Másik fontos különbség a Vad lovak és az Átkelés között az, hogy míg előbbiben szinte teljesen a saját fejük szerint cselekszenek a fiúk, semmilyen kontrollt nem gyakorol felettük senki, addig utóbbiban jóval hangsúlyosabban jelen vannak a felnőttek. Billy és Boyd a szüleikkel élnek, és ez még egy faktor arra vonatkozóan, hogy miért indul jóval messzebbről a jellemfejlődésük, mint John Gradynek meg Rawlinsnak.
 
Számomra az Átkelésnek van egy olyan olvasata is, miszerint az embernek a vadállatok közül a farkassal a legszorosabb a kapcsolata, mondhatni spirituálisan testvérek. Ugyanúgy csúcsragadozók, mint mi, hozzánk hasonlóan szociális lények, akik közt erős hierarchikus viszonyok vannak, ugyanúgy ragaszkodnak a területükhöz, a tulajdonukhoz, mint mi, és az sem elvetendő tény, hogy farkasból háziasították őseink a kutyát, tehát valahogy ösztönösen megérezték ezt a testvériséget, amit tisztelni kell, mert ha nem, a következmények átgyűrűznek az emberi létbe is. Már abban a pillanatban, hogy elpusztul a farkas méhében a kölykökkel, sejtettem, hogy Billy családjában is valami tragédia fog bekövetkezni.
 
A trilógia három része közül az Átkelésben teszik meg a főhősök a legnagyobb távolságot, és nem csak jellembeli változásaikban, de földrajzilag is. Billy szinte már követhetetlenül sokat bolyong, van, hogy céllal, van, hogy anélkül, ez igazából lényegtelen, mert ebből a szempontból ő sem különbözik John Gradytől. A magyar olvasó számára talán ebből a szempontból rokonítható leginkább McCarthy trilógiája, hisz Tamási Áron szintén háromrészes Ábel-sorozatát idézi. „Azt tanácsolta a fiúnak hogy annak ellenére hogy huérfano nem kéne már bolyongania többé hanem inkább keresnie kéne egy helyet a világban mert ha tovább kóborol a kóborlás a szenvedélyévé válik és ez a szenvedély lassan elidegeníti majd az emberektől s végül saját magától is. Azt mondta hogy a világ csak úgy ismerhető meg ahogyan az az ember szívében rejtezik.” Mi ez, ha nem annak a kibővített, többszavas változata, hogy „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”? Ha vannak univerzális irodalmi motívumok, akkor az otthontalanságé egészen biztosan közéjük tartozik.
 
A regény első harmadánál kifáradni látszik a cselekmény. Billy elbukja a farkas megmentésének küldetését, céltalanul bolyong a mexikói hegyekben, aztán hazaindul. Otthon azonban üres ház és vértől kérges matracok fogadják, egyedül az öccse, Boyd élte túl a rablógyilkosok támadását. Ezen a pontos ismét megcsillan McCarthy leleményessége: nem mondja el, hogy a kettős gyilkossághoz valószínűleg köze lehet annak az indiának, akivel a fivérek a regény legelején találkoztak, ezért a leleményes olvasó külön megajándékozódik a felfedezés örömével, hirtelen ő is a történet írójának érzi magát, alkotónak. Billy nem tétovázik sokat, megkeresi az öccsét és indulnak vissza Mexikóba. A bosszú szele lengi át innentől kezdve a regényt, de a tetteseket sosem sikerül kézre keríteniük. Néhányat az ellopott lovak közül visszaszereznek, de annyi az egész. És közben fokozatosan kérgesedik a jellemük és a köztük levő viszony is, képtelenek kommunikálni, gyengeségnek érzik a beszédet, míg végül Boyd faképnél hagyja bátyját egy lány miatt. A háttérben itt McCarthy egy homályos szerelmi háromszöget bújtat. A nagy elhallgatásoknak és éles snitteknek köszönhetően csak sejtjük, hogy talán Billy is szerelmes a hozzájuk szegődött lányba. Semmi sincs viszont kibeszélve, és nem is lesz, a hallgatás könyve ez is.
 
Már a Vad lovaknál említettem, mennyire plasztikus és élő McCarthy nyelve, azt viszont nem gondoltam volna, hogy életem leghátborzongatóbb és legsokkolóbb szövegrészét is neki köszönhetem majd. Ha egy zombiregényben olvasom ezt, semmi gond, nem lep meg, ám itt egy békés, gyér gyertyafényes, nosztalgikus elbeszélés kellős közepében robban teljesen váratlanul, és leszakítja az agyat. Szóval néhány megvert és kifáradt hadifogoly zárt menetoszlopban kullog, viszik a vesztőhelyre őket, már tölti is a puskákat a kivégzőosztag. Egy ellenséges tiszt a foglyokat gúnyolja, szidja az eszmét, aminek nevében harcoltak, mire egyik, mivel nincs vesztenivalója, leköpi. És ekkor elszabadul a pokol. „A német ekkor valami egészen furcsa dolgot tett. Mosolyogva lenyalta a férfi nyálát a szájáról. Jól megtermett ember volt hatalmas kezekkel és kinyújtotta a karját és két kézzel megragadta a fiatal fogoly fejét aztán előrehajolt mintha meg akarná csókolni. De persze nem csókolta meg. Erősen tartotta a fejét – a körülötte állóknak talán úgy tűnhetett hogy azért hajolt le hogy megcsókolja az arcát miként az vélhetőleg a francia hadseregben szokás ám végül nem ez történt hanem a tiszt egymás után kiszippantotta a férfi koponyájából a szemgolyókat – még az arca is behorpadt kétoldalt a nagy erőlködéstől – és kiköpte azokat s aztán ott himbálóztak a fogoly arca előtt rémisztően és nedvesen a hosszú idegrost végén.”
 
A Vad lovak és az Átkelés között a legjelentősebb különbséget mégis abban látom, hogy míg az előbbiben végig tiszta és szerethető marad a főszereplő, addig utóbbiban a végére Billy megvadul, elromlik. Ez már akkor látszik, amikor a farkas elvesztése után csak úgy kedvtelésből, teljesen fölöslegesen meggyilkol egy sólymot, aztán a könyv legvégén egészen brutálisan elkerget maga mellől egy szerencsétlen kóbor kutyát csak azért, mert az öccsére emlékezteti. Ez az ember végképp elveszett, gondolhatnánk.
 
A síkság városai
 
A trilógia harmadik része a legtöredezettebb. Alig van elbeszélt cselekmény benne, jelenetek váltják egymást folyton. Az utazásnak, a folytonos helyváltoztatásnak is vége, a szereplők mintha beledermedtek volna a tájba, az előző kettővel ellentétben túlnyomórészt nem Mexikóban, hanem az államokban játszódik. Az is szembeötlik, hogy az előző regényekhez képest itt rengeteget beszélnek a szereplők. Ez a könyv is John Gradyt állítja a középpontba, három-négy év telhetett el a Vad lovak cselekménye óta, de jelen van mellette Billy is (funkciója leginkább a rezonőré), egy farmon dolgoznak együtt. Az, hogy hogyan sodorta egymás mellé őket a sors, sajnos nem derül ki, csak az, hogy teljesen meg vannak változva, legalábbis abból a szempontból, hogy mély dialógusokra képesek, néha még érzelmekről is szó esik köztük. Úristen, közeleg a világvége!, kiálthatnánk fel tréfásan, annyi a gond csupán, hogy viccünk igaz lenne. Ez a könyv érintőlegesen a hagyományos cowboy életforma enyészetéről is szól, a farmot például, ahol Billy meg John Grady dolgoznak, nemsokára kisajátítja a hadsereg, és már különben sem túl jó dolog vaquerónak, marhahajcsárnak lenni, egyre kevesebbeket vonz ez a mesterség. Haldoklik a világ, amit mi sem ábrázol jobban, mint az, hogy John Grady a regény vége felé még a lovát is eladja egy általa magasztosnak hitt cél érdekében.
 
Billy magához képest sokat változott, jelleme elérte azt a zord, kemény formát, amelyre az Átkelés végén számítottunk. Ám John Grady ugyanaz, legalábbis abból a szempontból, hogy ismét hősszerelmest játszik. Mit ad isten, ismét egy mexikói lányba szerelmes, és ez a lány véletlenül pontosan annyi idős, mint a Vad lovakban a kedves. Tiszta sor hát, hogy azért szeret bele, mert az első lányra emlékezteti, annyi a bökkenő csupán, hogy ez a vadvirág nem egy gazdag földesúr lánya, hanem prostituált. Ezért érdemes sorrendben olvasni a trilógiát, mert így többletinformációkhoz és új értelmezésekhez jutunk. Az viszont fontos, hogy mivel John Gradynek itt központibb szerepe van, a Vad lovak többet tesz hozzá a Síkság városaihoz, mint az Átkelés. A történet amúgy itt a legegyszerűbb: John Grady beleszeret a prostituáltba, elhatározza, hogy feleségül veszi, a szöktetés viszont nem sikerül, a lány meghal, ezért bosszúból John Grady megöli a stricit, amibe végül ő maga is belepusztul, hisz a hosszan elhúzódó késpárbajokból még a győztes fél is ritkán kerül ki élve.
 
Az egész történet olyan, mint a síkság városai: csöndben, moccanatlanul terülnek el töredezett epizódjai, és az éjszakában csak az utcafények által kirajzolt körvonalak látszanak. Statikus a cselekmény, alig moccan, ezért is hat olyan frissítően, amikor a regény vége felé egymást érik az ajtóberugdosós-verekedős-késpárbajos vérben tocsogó jelenetek.
 
Pont, pont, vesszőcske
 
Az összegzésben két témát szeretnék érinteni. Az egyik McCarthy prózanyelve, amely egyrészt arról lett híres, hogy a szerző egyáltalán nem vagy inkább csak nagyon ritkán használ vesszőt a mondataiban. Ez az angol nyelvben nem problémás, hisz az kevés vesszőt használ. A magyar viszont teljesen más, itt csaknem minden mellékmondat elé vesszőt teszünk. Ezért picit furcsa McCarthyt magyarul olvasni. Helyenként elszaladnak szemünk előtt a sorok. Lassú tempójú, mégis nagyon gyors nyelvű regények ezek. Ami egyáltalán nem gond, de ez a vesszőtlenség néha az érthetőség rovására megy, megesik, hogy egy mondatot többször újra kell olvasnunk. Például: „Bíbor párában nyújtózott el a síkság nyugat felé a felhők alatt vízimadarak ritkás rajai húztak észak felé a leszálló nap előtt mint halrajok egy égő tengerben.” A magyarban nem ártott volna néhol, persze csak a legszükségesebb helyeken vesszőt tenni, így segítve az olvasást. A kötőszók ez alól természetesen mentesülhettek volna, csak az olyan helyekre kellett volna vessző, ahol a mondat értelme múlik rajta. Ettől a tempó, aminek érdekében szerintem McCarthy kihagyja a vesszőt, nem sérült volna. Így viszont igenis döccen, valahányszor újra végig kell futnunk a nehezen értelmezhető mondatokon.
 
Vadállatok
 
Szándékosan hagytam a végére a trilógia társadalomkritikai aspektusát. Röviden: számomra ez a három könyv Az út előzménye. Mert ahogy egyes emberek ebben a regényben viselkednek, az nem vezethet máshová, csak a totális és teljesen megérdemelt annihilációhoz. Hogy miért? Mert az ember fajként egy totális csőd. Hogy Kunderát idézzem: „Az igazi emberi jóság csak olyasvalaki iránt nyilvánulhat meg kristálytisztán és szabadon, aki semmiféle erőt nem képvisel. Az emberiség legalapvetőbb, igazi erkölcsi próbaköve […] a viszonya azokhoz, akik ki vannak neki szolgáltatva: az állatokhoz. S itt vallott az ember végzetes kudarcot, annyira végzetest, hogy az összes többi ebből fakad.” Ezen irányelv mentén olvasva a könyvet igencsak elkeserítő képet kapunk: az emberek végtelenül kegyetlenek az állatokkal. Az empátia hálni jár a szereplőkbe, egyedül a lovaikat szeretik, de őket sem emberi jóságból, sokkal inkább azért, mert státusszimbólumot jelentenek számukra, továbbá a lételemükként szolgáló helyváltoztatás egyetlen eszközét is. Ezt leszámítva van itt farkassal megbolondított kutyaviadal, leköpdösött, lasszóval kettészakított ebek, bármilyen ok nélkül, csak kedvtelésből lenyilazott sólyom, esetleg viccből százasával elgázolt nyulak. Szép vidék ez, mondhatnánk, kár, hogy emberek lakják.
 

Impresszum   -   Szerzői jogok