Jakabffy Elemér emlékiratai (6.)

 

Tovább folytatva Jakabffy Elemér – a leszármazottai által megőrzött és mindeddig nem közölt – kéziratainak ismertetését, eljutottunk a legkevésbé feltárt és egyben a legkegyetlenebb korszaknak a felidézéséhez. A most olvasható LXXX., LXXXI., LXXXIII., LXXXIV., LXXXV., LXXXVI. és XC. jelzésű fejezetekből megismerjük az ő és családja sorsát, az éppen alakulóban lévő „népi demokráciá”-nak nevezett kommunista terror szörnyűségeit. A „kizsákmányoló”-nak minősített, szorgalmas és népe iránt felelősséget vállaló módosabb értelmiségieket nem csak személyi tulajdonuktól fosztották meg, de igyekeztek minden módon meg is alázni őket, lehetetlenné téve beilleszkedésüket az új viszonyokba. Igen megható és sokatmondó az a szeretet és ragaszkodás, amellyel az „egyszerű nép” fogadta, segítette egykori urait.

 

A megalázott és kisemmizett emberek döntő többsége ember maradt az embertelenségben is, megőrizve humánus gondolkozását, népe, nemzete iránti hűségét és felelősségtudatát. Ez olvasható ki az alább közölt s ma is kéziratban őrzött fejezetekből – és ezek sok tanulságot tartalmaznak korunk értelmisége számára is.

 

A továbbiakban részletesen idézzük a Jakabffy család tagjai által végzett fizikai munkát, hogy ebből megállapítható legyen: a vagyonukat vesztettek hamarosan beleélték magukat új életformájukba, a testi munkába, és a legkülönbözőbb tevékenységekkel keresték meg mindennapi kenyerüket, anélkül hogy elkeseredettek lettek volna.

 

Balázs Sándor, Jakabffy Elemér munkásságának legelhivatottabb kutatója úgy tudta, hogy „1950-ben az állambiztonsági szervek zaklatták naplója miatt, amelyet – sajnos – ő maga megsemmisített”. Ha valóban megsemmisítette volna, akkor éppen az alább közölt részleteket sem állna módunkban közzétenni, ami felmérhetetlen kárt jelentene, s nem sikerülne az adott korszak hű képének megrajzolása. Így viszont hiteles és első kézből származó információhoz juthat az érdeklődő olvasó történelmünk egy kevésbé ismert szakaszáról, melynek alapos feltárása és elemzése még mindig várat magára.

 

Újból hangsúlyozzuk: a korszak kutatói és az érdeklődő olvasók egyaránt sokat nyerhetnének, ha végre a teljes kéziratanyag kiadóra találna.

 

A kézzel írott feljegyzésekhez külön csatoljuk azt az 1949-ben gépelt, Naplórészlet című rövid írást, amellyel a még mindig csak a boldoggá avatás előkészítésének fázisában lévő egykori igen áldozatos és szent életű Márton Áron püspök bebörtönzése miatti aggodalmát fejezi ki. Az igaz emberek mindig felismerték a hozzájuk hasonló gondolkozásúakat, és keresték az egymásra találást. Így ezzel a részlettel mindkettőjük emléke előtt tisztelgünk.

 

Az olvasók tájékoztatására szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy az alábbiakban előfordulnak olyan részek, amelyeket egyes szám harmadik személyben fogalmaz meg Jakabffy Elemér.

 

 

 

Jakabffy Elemér, budapesti családtagjai tájékoztatására, Ormós Zsiga barátja címén, Hátszegre kerülésünk után azonnal leírta a március másodika és ötödike között történteket. Ez így hangzott: „1949 hamvazószerdáján hajnalban, háromnegyed háromkor álmunkból vert föl az a bizottság, amely tudomásunkra hozta, hogy háromnegyed órán belül el kell hagyjuk nemcsak házunkat, de a térséget is. Az értünk küldött gépkocsin is magunkkal csak a legszükségesebb ruha- és ágyneműt és néhány napra élelmet vihettünk. A bizottság a csendőr őrmesteren és a kápláron kívül a községi bíróból, egy másik faluból ideküldött kijelölt »adminisztrátorból«, a helybeli kommunista párt titkárából és néhány tagjából állott. Az adminisztrátor kivételével a többin meglátszott, hogy elfogódottan teljesíti feladatát, és különösen a két csendőr, kik közül a káplár, akire felöltözésünk után a személyi motozás feladata hárult, igen jóindulattal és tapintattal teljesítette kötelességét. Így az írás szerint két személynek csak egy paplan dukált, ezért több teveszőr pokrócot vihettünk magunkkal. Erna [a felesége] különösen az ágyneműek és evőeszközök közül igyekezett mentől többet a bőröndbe juttatni. Magának összesen két pár cipőt hozott, nyári ruhát egyet sem, fehérneműt igen keveset. Én téli és tavaszi kabátot és egy pár házicipőt, néhány inget és hálóinget, egy fekete ruhát, harisnyát és egy nyakkendőt csomagoltam. De amit fontosabbnak tartottam, néhány kedves emléket, nagyatyám aranyóráját, 9 darab numizmatikait, vagy 25 családi fényképet, nemkülönben Zaguzsén történetének, a gyermekek és az unokák életének leírását és az irataim tárgymutatóját hoztam magammal. Loránd a maga részéről keveset csomagolhatott. Őt ebben azzal akadályozták, hogy a felvett jegyzőkönyvet vele másoltatták, mert aláírni üres blankettát nem voltam hajlandó. Négy óra után ültünk hárman a gépkocsiba, elöl a vezető mellett a csendőr káplár. A nálunk szolgáló székely lánynak, Ilusnak meghagytuk, hogy a 6 órakor induló vonattal utazzék Lugosra, vigye magával úgy a saját dolgait, mint a tulajdonunkat képező ágyneműjét. Ott keresse föl Vilmácskát, közölje vele a történteket, és kérje fel, hogy tervezett zaguzséni kijövetele helyett érdeklődjék sorsunk felől. Azt ugyanis a bizottság tagjai nem mondták meg, hogy mi az oka elhurcolásunknak és hová visznek. Autónk Lugos felé indult, de még nem hagytuk el Priszákát, amikor megakadt, és a vezető hiába bajlódott órák hosszat, tovább nem jutottunk. A csendőr visszagyalogolt Zaguzsénbe, ahonnan távbeszélőn kért a lugosi pártvezetőségtől új járművet. Délelőtt 11-kor érkezett meg a segítség, és végül a két sofőr tudománya megindította a gépet, amelyben ültünk, úgyhogy csukottban maradhattunk. Negyed egy körül érkeztünk Lugosra, ahol a csendőrségre vittek. Ennek udvarán megpillantottam a Bősz és Gudanovits család tagjait, ökörpataki birtokos szomszédainkat, majd néhány perc múlva Litsek Marikát és Máriát. Ekkor már tudtuk, hogy általános, minden birtokosra vonatkozó rendelkezés áldozatai lettünk. Azt is, hogy sorstársainkkal itt igen előzékenyen bánnak, és hogy mindenki belátására bízzák, hová kíván menni otthonától, azonban legalább ötven kilométerre, az országhatártól szintén ennyire lehetett mindenikünk új lakhelye. Mivel rövidesen Litsek Zoltán is előkerült, megkérdeztem: hova szándékszik menni. Közölte: Sarmisegetuzára (Várújhelyre), mivel ott nővérét és unokabátyját néhány nap előtt letartóztatták, és vizsgálati fogságba helyezték a náluk talált aranyak és régi fegyverek miatt, és a lakásuk most üresen áll. Elhatároztuk: velük megyünk. A csendőrségen találkoztunk Lukaup boldori birtokossal is, és megtudtuk, hogy a zsénaiak, Hollósi Magda és a Marzsó család is itt volt, de ők már elmentek. Bár én már tudtam, de még inkább itt eszméltünk rá, milyen kegyes volt hozzánk a sors, hogy Kató és két kis unokánk még Szatmáron maradt (Loránd őket március 12-én kívánta Zaguzsénbe hozni), és így az eddigi és még reánk váró megpróbáltatásaink részesei nem lehettek. A csendőrség hozzájárult, hogy mi is Sarmisegetuzára utazzunk. Tudomásunkra hozták itt, hogy csak a vonatba szállásig, ami este fél nyolckor történik, vagyunk őrizet alatt, azután teljesen szabadok, de a megnevezett új tartózkodási helyünkön a csendőrségnél azonnal jelentkezni kell. – Az állomásról Loránd Vilmácska lakására futott, aki ugyanúgy érkezett a már néhány perc múlva induló vonathoz. Tőle tudtuk meg, hogy Ilust nem engedték el Zaguzsénből, és így ő, nem értesülvén a történtekről, eredeti terve szerint kiutazott. A házba be nem mehetett, ott a bizottság leltározott. Begyalogolt Karánsebesre, hátha ott tud meg valamit, hiszen Ilus közlése szerint már négy után elvittek, így vonatra indulása előtt már Lugoson kellett lennünk. A délutáni vonattal utazott haza. Husvéthéktól 5000 leit hozott, mert tudta, hogy nekünk nem volt pénzünk. Meglehetősen zsúfolt vonatban utaztunk Karánsebesig és ugyanilyenben tovább, összesen a két család hat tagja tizenegy csomaggal. Sarmisegetuzán már az állomáson várt a csendőr őrmester, akinek távbeszélőn Lugosról értesítést küldtek a Litsek család érkezéséről. Rólunk nem, mert a mi ügyünk csak délután nyert elintézést, elkésett érkezésünk miatt. Hajnali négy óra és teljes sötétség volt, amikor megérkeztünk Litsek Gyula házához, ahol felvertük szolgáját, közölvén kilétünket és érkezésünk okát. A meggyújtott lámpa fényénél megdöbbentő kép tárult elénk. A letartóztatás kapcsán házkutatást tartottak, és mindent a szekrényekből kiszórtak. Közlekedni alig lehetett a két szobában, amely rendelkezésünkre állt, mert a másik két szobában a csendőr őrmester, a felesége és egy vezető kommunista lakott. Fehérnemű és ágynemű, könyvek és levelek, emléktárgyak és minden, ami elképzelhető, amit az öregek megőrzendőnek találtak: nagy összevisszaságban hevert mindenfelé. És piszok. A pamlagokról és az ágyakról ledobáltuk a rájuk tornyosítottakat, és felöltözötten leheveredtünk, hogy megvárjuk, amíg az alacsony és különben is sötét szobába egy kis világosság szűrődik. Ekkor hozzáláttunk a rendteremtéshez. Estig legalább a nyughelyeket igyekeztünk szabaddá tenni a rájuk és köréjük dobáltaktól, és körülöttük némi tisztaságot teremteni. Természetesen ebben főleg a nők buzgólkodtak, míg Zoltán az iratok átnézéséhez és rendezéséhez, én a könyvek összegyűjtéséhez fogtam. Loránd a több erőt igénylő munkákat végezte. Tíz órakor mi férfiak jelentkeztünk a csendőrségen, ahol jegyzőkönyvbe foglalták a szükségeseket.

 

Kemény hideg nap volt ez a március 3-a. Kinn minden behavazva, és süvített a fagyos szél. Még a délelőtt folyamán értesítettem Vilmácskát megérkezésünkről, kérve, hogy ha a Simiék hollétéről tudomást szerez, közölje ezt velünk. A sok izgalomtól kimerülten, két keserves éjszaka után a harmadikon jól aludtunk. Negyedikén reggel korán folytattuk a rendcsinálást, de már kilenckor a csendőrségre hívtak. Itt közölték, parancs érkezett, Sarmisegetuzán nem maradhatunk, hanem választhatunk az előttünk felsorolt helyek között. Ebből Hátszeg volt a legközelebb. E mellett döntöttünk. Zoltán a délutáni vonattal odautazott, hogy ott megfelelő lakást keressen. Mi többiek másnap, 5-én reggel szánon indultunk a gyönyörű hófedte tájon át, hogy délelőtt 10-kor megérkezzünk oda, abba a városba, amelyben új életünket, vagyonunktól megfosztottakként, megkezdhettük.”

 

 

Március 5-én délelőtt Zoltán már a város szélén fogadta a kis társaságot. Közölte: egy 8 méter hosszú és 5 méter széles szobát kapott, és azt is, hogy a városka magyar társadalmának vezető tagjai rendkívül szívesen fogadták, és a szoba bebútorozásához szükségeseket készségesen rendelkezésünkre bocsátották. A rendőrség is előzékeny volt. A lakásban ugyanolyan piszkot találtunk, mint Sarmisegetuzán. A lakást adó özvegy Meskónéval megegyeztek: ezentúl az egész lakás bérét a két érintett család fizeti és neki ebédet ad.

 

Rövidesen megállapítottuk: nagyon kedves kis városba jutottunk, amelynek úgyszólván minden pontjáról a táj szépségében gyönyörködhettünk. Kellemes a társaság is: Dr. Todosi Armandék, Dr. Hoffinger Károlyék, Bernád Zoltánék és Gergelyffy Nándor római katolikus lelkész a régebben itt lakók közül, valamint gróf Kendeffy Gáborék, gróf Bethlen Ádám, mint sorstársak voltunk ennek tagjai. Loránd és Litsek Mária is megfelelő fiatalokból állóhoz jutott Bethlen Ádiék, Bethlen Farkas, Kendeffy Miklósné, Kendeffy Ádám és Bay Tibor között. A sorstársak közül itt volt még Maca István feleségével és Bush Béla családjával, de ezek annyira letörtek és panaszkodók voltak, hogy társaságuk kellemes nem volt. Boldogfalvából rövidesen beköltözni kényszerültek Brázovay Dezsőék és Tustyáról Simán Béláék, ők is a társaság kiegészítői lettek. – Vilmácskától 11-én érkezett sürgöny közölte, hogy Simi és Mária Szkulyáról Marosvásárhelyre került. Tőlük 14-én, illetve 18-án érkezett tájékoztató levél. Ezek szerint őket is hamvazószerdán hajnalban zavarták föl, parasztszekéren vitték ki a falu határába, innen kamionnal Temesvárra, ahonnan éjjel indultak el Marosvásárhelyre a Velicsek és Osztovics családok tagjaival. Mária Aradon a vonatcsatlakozást várva reggel távbeszélőn értesítette Dr. Kelléket a pályaudvaron létükről. Kellék Julival és Gyulával rögtön egy bőrönddel a legszükségesebb holmikat és 20 000 leit hoztak. – A magukkal vihetőkről Simi ezeket írta: „Ezüstről, ékszerről szó sem lehetett, még a pecsétgyűrűmet is ott kellett hagynom. A ruhafélékről nem is szólva. Két rossz, szerelésnél használt kabátom és két rövidnadrágom van. Máriának egy bakancs és egy agyonhordott félcipője, amely nemsokára felmondja a szolgálatot. Írtunk haza, hogy egy, a suszternél lévő cipőjét küldjék utánunk. – Az iratok közül csak egy községi bizonyítvány van nálunk.” Simi közölte, hogy megérkezésük után a rendőrségen egy Diemantstein nevű úr jelent meg, hogy a kilakoltatottak közül a maga lakásába megfelelőt szerezzen. Választása reánk esett. Ugyan kicsiny szobát kaptak, amiért azonban fizetniük nem kellett, sőt az ebédet sem. Még a következőkről tájékoztattak: „Az árak nem magasak, a tojás 6 lei, a tej 20. Mária már kétszer felsúrolta a szobát. A meglévő néhány darab fehérneműjét minden második nap kimossa. Szerencsére a három ingem között egy volt katonai zöldesbarna, amelyet »Dauerhemd«-nek neveztem ki. A legnagyobb probléma az elhelyezkedés valami munkánál. Azt hiszem, talán napszámos munkám lesz egy épülő bútorgyárban. A napokban a főtér megafonja szóról szóra világgá kürtölte mindazt, amit a magyar lapok rólam írtak, többek között, hogy házamban mesés értékeket találtak. – Ismerőseink száma napról napra nőtt. Itt van Miskolczy Jenő, Szacsavay Sándor feleségével, Czeián Viktor, Csiky János feleségével, kinek leánya itt színésznő, Jakubovics Jenő, Schellné Somsich Mária.”

 

Barátoktól és ismerősöktől bőségesen jöttek ajándékok Hátszegre. Az első nyolc hét alatt – a pontosan vezetett könyvelés szerint – Hátszegre az együtt lakó két család 35 000 lei értékben kapott szeretetajándékot. Simiéket először munkatársai ajándékozták meg, aztán nagy meglepetés érte őket. Abból a levélből, amelyben erről a hátszegieket értesítette, érdemesnek tartjuk az erre vonatkozókat ismertetni, mert ebből kitűnik, hogy a „kizsákmányoló” iránt milyen érzéssel voltak gazdasági alkalmazottai és a falu népe: „Vasárnap beállított Ferenc gazda veje egy 40 kilós élelmiszercsomaggal, amelyet 12 szkulyai és gátaljai jóbarátunk állított össze. Állítólag még egyszer ennyi adomány is lett volna, de nem bírta elhozni. Egyesek pénzzel járultak hozzá. Az útiköltség levonása után 1600 lei maradt meg nekünk. Megható volt, hogy Béni kocsisunk, aki csak egy disznót vágott, küldött egy sonkát és 500 leit. Egy szkulyai román adakozó pedig azt üzente, nem csak az a Szkulya van, amely eltávolított, de az is, amely örömmel vár vissza.”

 

Hátszegen a két fiatal, Mária és Loránd állott először munkába. Loránd öt kocsi fát vágott fel, hasogatott és rakta a pincébe, amiért 1000 leit kapott. Mária eleinte egy varrónőnél dolgozott délutánonként, így napi 200 leit keresett. Loránd a favágás után napszámba járt, főleg Gergelyffy plébánoshoz. Ez kevesellvén az egyházközség malmának jövedelmét, amit az ellenőrzés hiányának tulajdonított, felkérte Elemért és Zoltánt, vegyék át ezt, ezért a neki járó jövedelem egyharmadát rendelkezésükre bocsájtja. Az első négy hét alatt ketten 3800 lei értékű gabonát szereztek, ezzel az inspektorsággal, amely Elemér részéről reggel 7-től 10 óráig és délután 1-től 4 óráig tartott. Zoltán 10 órakor és 4-kor váltotta fel 3-3 órára. A kis malom padján volt idejük az olvasásra és levélírásra is.

 

Kissé nehezebb volt Marosvásárhelyen a keresethez jutás. Április 2-án Mária ezt írta szüleinek: „A héten három napot ástunk. Van ugyanis a háziaknak kertjük, valamivel kisebb, mint a szkulyai konyhakert. Ezt ástuk fel, részben ketten, részben a háziakkal, úgyhogy már a legnagyobb része készen van, sőt már el is veteményeztek. Örülünk, hogy legalább részben így ledolgoztuk az ebédünket, amelyért még mindig nem fogadnak el pénzt.” Április 12-én arról értesültek, hogy a szőlőtulajdonos, aki a sorstársakat szőlője fölásásával megbízott, figyelmeztetést kapott: ez ne forduljon még egyszer elő. Így egyelőre csak a ház körüli kisebb munkákat végezhették. […]

 

 

Minisztertanácsi határozat elrendelte, hogy a március 2-án kilakoltatottak részére kiadandók a ruha- és fehérneműfélék és a személyes használatra szükséges tárgyak és családi képek; azt is, hogy családonként egy személy szabadságolható ennek átvételére. A milícia Erna és Litsek Zoltán részére tette lehetővé az utazást. Így ők ketten indultak június 6-án reggel. Erna csak Karánsebesig utazott, ott Demeterék látták vendégül. Március 7-én ment ki Zaguzsénbe, ahol az ismerős „kulák” családok nagy szeretettel fogadták úgyannyira, hogy kérnie kellett, ne csoportosuljanak körülötte, mert ebből még bajuk lehet. Mivel a nap folyamán a bizottság ki nem érkezett, 7-én délután Lugosra utazott, ahol Willer József fáradozásának sikerült a küldöttet útnak indíttatni, miért is Erna 8-án ismét Zaguzsénen volt. Megtörténvén a tárgyak átadása, Mierescu és Kujen volt szíves kocsiján ezeket 9-én Karánsebesre szállítani, ahol Erna különválasztotta a Szatmárra és Hátszegre valókat, becsomagolta, és felkérte ifjú Demeter Gyulát, hogy teherszállítmányként adassa fel. Távolról sem kapta ki azokat, amelyeket a minisztertanácsi határozat alapján átvenni jogosult volt. A konyhafelszerelésből csak igen kevés volt elhozható. A ruhafélékből Kató három legjobb ruhája, Ernának egy jó ruhája hiányzott. Loránd ruhái közül csak egy maradt érintetlen, a többit használták, és úgy mocskosan, szakadottan kerültek elő. Katónak minden cipője rendelkezésre állott, mert a tovarisok közül senkinek nem volt olyan kicsi lába, amelyre felhúzhatták volna. A gyermekek ruhái és fehérneműféléje talán mind megkerült, ellenben játékszerük közül semmi. Kiadtak a padlásról egy régi családi ágyat, betét nélkül, egy szekrényt, négy széket, négy kis gyermekszéket, egy nagy bőröndöt és egy nagy ládát és a legrosszabb paplanyt. Kiadták a gyermekek fényképalbumát mind és Gyula nyaralási naplóit. A családi képek közül csak a Jakabffy (II.) Imrét ábrázoló olajfestményt, ráma nélkül. Jakabffy Simon és Kristóf képe fölé a Pauker Annáét és Gh. Dej képét helyezték a rámába. Semmiféle könyv vagy irat nem volt megszerezhető. Erna június 10-én délután érkezett haza két nehéz bőrönddel és egy nagy hátizsákkal, a kulákoktól kapott élelmiszerekkel megpakolva.