Homázs!

 

 

„11 juni, 1939

(...) Om du, min son, vill leva, lev nära kvinnorna. Det är inte ett gott eller ett ont, men det är att leva. En millimeter, en sekund från deras sköten finns alla de sagor livet har att berätta.

Men bakom och under allt detta som är kvinna: aldrig glömma att de har ett namn. Under bävan - alltid närma sig Namnet.”

Göran Tunström, Juloratoiet, Albert Bonniers Förlag, 1993

 

 

 

Magyarból nem volt jó, magyarnak még annyira sem!

Persze, kapott ő 10-est, például Fazekas Mihályból egyszer, ez Magyarországon egy ötösnek felel meg, ebből is látta Cseletneki, van még miért dolgozni: mi félmagyarok vagyunk!

Félmagyar! Jobb félni, mint megijedni, meg egyik fülemen be, aztán itt jön ki a könyökömön, meg hogy a szén meg a kőolaj meg 30 millió év, pedig nem annak indult, bogarak, madarak, állatok dús lakóhelye volt, most meg szén és kőolaj. Nem volt az a nő, aki ezt kibírta volna, mondjuk az egy Elena Ceausescut kivéve, aki kémikus volt, vagy kémikusi diplomákat gyártatott magának. De még nem is ezért, hiszen Elenával soha nem találkozott, mindig csak Nicolaeval. De még nem is ezért, hanem mert Cseletneki szerint ez nem is kémia, hanem fizika volt. Mert szerinte ez is, a szén is meg a kőolaj is, meg a 30 millió év is, az erőről szólt. Az erőről, ami egymáshoz taszítja a lelkeket. A szeretet közlekedőedényei vagyunk, ilyeneket mondott Cseletneki. Nő kellett legyen a talpán, aki ezt ki tudta bírni. 

 

*

 

Nem! Nem az irodalmi olimpián jeleskedett, nem úgy került a „Megéneklünk, Románia!” fesztivál döntőjébe. Vagy valami irodalmi táborba. Nem! Egyszer Schneider Németh Antal egykori nem-volt-tanárának jó- és jóságos voltából mégis eljutott ezekre a fesztiválokra. Vagy az egyikükre. A Diákszóban közölte akkor Cseletneki néhány versét, s valahogy szerkesztői teendői közé sorolta annak eldöntését, kik képviselhetik iskolájukat az országos bulin Reşiţan vagy Câmpulungon, de erre Cseletneki nem emlékezett pontosan. Pontosabban ezek összefolytak az emlékezetében.

S mert Sch. ismerte már Cs.-t (szerelmi permanensizmusa már akkor jól láthatóan kiütközött, sőt eluralkodott rajta), ezért már eleve egy nővel együtt küldte. Persze ezt akkor még Cs. nem így fogta fel, azt hitte, ő választja azokat a helyzeteket, hogy mindig valami lányokkal ment valahová, sőt olyan képzete is volt, hogy velük bárhová.

Valami verseket kellett mondani vagy felolvasni a reggeli után, kis csoportokban ültek. Nem várta meg, hogy rákerüljön a sor, kihasználta, hogy mindenki utolsó szeretett volna lenni, jelentkezett s elmondta, illetve felolvasta, s így fejezte be: „nem elég, hogy elhagyott, még veszítsem is el”. S Anna, ki tán Sch. megbízásából ült mellette, talán kérdésnek vélvén, igennel válaszolt, (Cs. mindig is szerette az Anna nevű nőket, ám ezt – talán rossz fogazata miatt – nem mindig lehetett pontosan érteni, talán inkább azt mondta, az anyanyelvű nőket szereti, így aztán ennek sem lett semmi következménye, ami a nőkhöz való viszonyát illette, pedig illetni illette magát Annának is! Vagy legalább annyit, gondolta Cs., annyit, ami őt illette meg, a nőktől, azt kapta volna meg, csak annyit, csak Annától.)

Igen, mondta Cs. S ez valami értésnek, megértésnek vagy félreértésnek adott okot. De Cs. már ott a helyszínen (magyarul) Resicabányán vagy Hosszúmezőn sem értette a helyzetet, mindösszest annyit értett meg a nő akaratából, hogy ő ezt nem bírja, innen el kell mennie. Menniük, így értette ezt Cs., hogy vele bárhová, a nővel. De hogy szerelem vagy más kényszer hajtotta el őket onnan, ezt nem értette. Felültek az első buszra, mely elvitte őket túl a Kárpátokon, el (magyarul) Brassóba s ott el az első vonathoz, mely majd talán elviszi őket oda, ahol talán a nő majd (talán) bírja.

Ám pénzük nem volt, mert a táborba való utazást az iskola vagy a párt vagy valaki más állta, ám nem erre a vonatra, nem ezzel a céllal. Tudták ők, hogy lehet jegy nélkül is utazni, hát hogyne! 

De pénz nélkül nem! Ott ültek a fülkében egymással hol szemben, hol egymás mellett, szó nélkül s anélkül, hogy csak legkisebb jelét is adták volna annak, hogy egymáshoz tartoznának. A fülkében felszálltukkor már ott ült a férfi, aki most már nem bírta tovább s megkérdezte (igaz, nem magyarul), mi a gond, mert látja, hallja, érzi, valami nincs rendben!

Cs. persze kapva kapott az alkalmon, elmondta, nincs pénzük az útra. 

A férfi láthatóan megörült a helyzet megoldhatóságának. Mennyi, kérdezte. Cs. nem tudta, de megoldotta, mondván, ha majd jön a kalauz, beszélje meg vele a férfi. A férfi láthatóan – ismét – megörült a helyzet ilyetén való megoldhatóságának. S mi tagadás, ekkor már Cs. is örült a megoldhatóságnak! Az ő öröménél már csak a kalauz elégedettsége lehetett s lett is nagyobb! 

Cs. nem is tudta, hogyan köszönje meg a férfi segítségét: személyi vagy születési adatait akarta a férfira tukmálni meg a címét, meg esküdözött, hogy majd megadja, majd a szülei elküldik a pénzt. Lelkesedett. Annyit beszélt, hogy észre sem vette, hogy Anna felállt s kiment a fülkéből.

A férfi, ki most már szemben ült Cs.-vel, mindkettőjük számára kedvezőbb ajánlatot tett. Mint mondta, megértette, hogy Cs. az érettségi előtt áll. Ő annak örülne a legjobban, ha majd Cs., mikor eljön az ideje, küldene neki egy kicsengetési lapot s ő ebből tudná, minden rendben vele.

Ez Cs.-nek is tetszett, s ebben megegyeztek. A férfi megadta címét s nevét: Nicolae Ceausescu. 

Hogy Anna leszállt-e, és egyáltalán hova tűnt, Cs. nem tudta, és soha nem látta már a nőt.

 

*

 

Ég a ház Bukarestben, de nem ég benne Ceausescu. Benzin, gondolta Cseletneki. Mindig ez a benzin járt az eszében, mikor a tudásról, saját tudásáról volt szó. Szavak nélkül. Csak ezt tudta s most ezt érezte is, a benzin szagát. 

Benzin, ezt meg még ezt gondolta: „hazudni, hízelegni, kijátszani, kompromisszumot kötni, cinkosa lenni minden ostobaságnak”1. Igen, határozottan ez jutott, juthatott volna eszébe, ha Cs.-nek egyáltalán lettek volna emlékei, de nem voltak. Minden, ami vele történt, csak kitaláció. Maga találta ki őket, helyettesítendő mindazt, ami valóban megtörtént vele. Ami megtörténhetett volna vele. Mert ő csak a történések emléke volt és maradt.

S még most is látom, amint Cs. fogja a fejét, mint apjától látta, persze annál kicsit teátrálisabban, hiszen ő még rendező is akart lenni, de az is lehet, hogy csak örökölte, még látnia sem kellett ezt a mozdulatot, benne volt a vérében, a vérükben, a sall-vérben. De ez a vér most nem keveredett más vérrel. Égett a benzin, égett a ház, Cs. fogta a fejét, mert tudta, hogy itt „minden megengedett, megválaszolt és kerek volt.” 2 Amíg a szem bírja s a kéz írja, mindent szabad. A benzin, ez volt minden tudása, minden tudásának magja. Az ősforrástól az elfojtásig. Mindent így tanult, ahogy a benzint is. Az ősforrástól, és annak okáról, a felszínre hozatalig és a finomításig. Majd az elégetésig. Minden tudást így tudott elfogadni és megérteni és hasznosítani. A benzint nem ő hozta. Ő nem is akart itt lenni csak annak a lánynak a szoknyája mellett. Ami nem is volt. Lány volt, csak szoknyája nem volt. Nem volt a főpróbáig. Csak az előadáson. De akkor már Cs. sem volt ott. A lány mindig rövidnadrágban járt. Meg így is táncolt, abban az irgalmatlan nagy katlanban, a futballpálya gyepén. Cs. az alappozíciókat sem tudta, a lábpozíciókat, karpozíciókat sem. Lépéseket meg főleg nem. A harmadik nyilvános próbán már kiszúrták. Nem volt mentség, de menekvés sem. Valamiért haza sem küldték, a létszám számított, talán. Ezután csak az öltözőig kísérhette a lányt, meg a többi lányt meg a fiúkat is. Ceausescu volt a kísérőjük. Valami bukaresti kulturális közintézményben dolgozott. Őt rendelték ki a váradi tánccsoport mellé. Kiderült, ő sokkal jobban félt tőlük, mint ők féltek tőle. Félelme hamarosan rettegéssé vált és onnantól már csak a feladás mentette meg közöttük a mindennapokat. Ceausescu elvitte őket kávézókba, templomokba, kiállításokra, az egész Bukarestet bemutatta nekik. Az ő Bukarestjét. Látszott, nagyon szereti. Látszott, ez a városa. De az is, hogy ezt most megosztja velük. 

Ez sem volt elég. Elvitte őket a főpróba előtti esten barátnőjéhez, ebbe az óbukaresti, egykoron talán még bojároknak épült gyönyörű házba, azon a gyönyörű estén. Ott volt Ceausescu barátainak színe-java, az asztalon vad s hal, mi gyomornak tereh. A lányok nem is vagy alig ettek, a fiúk annál inkább. A hűs ősi ház minden szobáját elfoglalták, majd a lugasos tornácon folytatták: ki a vodkázást, ki a rumozást, ki a borozást. Cs. már itt sem volt tagja a társaságnak, eddig sem, egyiknek sem igazából, hanem az udvaron, kicsit távolabb tőlük, ám így Ceausescuhoz a legközelebb, s ketten beszélgettek. Ezt mondta: hazudni, hízelegni, kijátszani, kompromisszumot kötni, cinkosa lenni minden ostobaságnak, persze románul. Ekkor hallatszott a sikoly. S ekkor már érezte a benzin szagát is. Majd sikoly sikolyt követett, az emberek meg egymást. Egymás hegyén-hátán. És a látványtól Cs. fogta a fejét. És Ceausescu elrohant, futott be a látványba, be a lángokba.

Cs. meg csak állt, jó erősen fogódzkodott fejébe, a tömeg, a menekülő tömeg nehogy elsodorja. Állt, míg meg nem látta Ceausescut, karjában a lánnyal, akin most nem volt szoknya, sem nadrág. Csak a lángoló haja volt. Cs. soha nem tudta meg, melyik fiúval volt benn ez a lány. De Ceausescu örökre a barátja lett.

 

*

 

Csak jó érzések vannak, meg jó felismerések. Ezt ismerte fel Cseletneki. Illetve Ceausescutól tanulta ezt. Látta tőle. És ezt cselekedte. De még nem ismerte fel. A megmentett embert szerette. Ezt a megmentett nőt, akinek élete van újra, az új életre kelés lehetősége nélkül. Mert annak egyetlen módja, hogy ne gondoljon ezekre a megmentett nőkre, pont arra a nőre, akit éppen akkor és éppen örökre szeretett, annak egyetlen módja volt, hogy Cs. ezzel a nővel legyen. És akkor nem kellene rá gondoljon. Nem akart ő semmit ezektől a nőktől, a semmit akarta, mert a mindent hogyan lehet elmondani.

Nem akart ő semmit ezektől a nőktől, a minden nőt akarta. A semmit akarta, a lehető mindent akarta elmondani.

Nem akart ő semmit ezektől a nőktől, egy életet, a saját életét akarta ezzel a minden nővel, nem elmondani, arra nem ért rá, ahhoz kevés volt neki az élete, élni akarta ezeket a nőket, egy egész életen át tenni akarta ezt. Ezt cselekedni.

Lennék én az övé, ha nem olyan lenne, akinek én kellek, gondolták ezek a nők, de ezt Cseletneki nem tudta. Ezt csak akkor értette meg, amikor ezek a nők már menthetetlenül elhagyták. 

 

*

 

Olyan ritkán találkoztak, ő meg Ceausescu, hogy Cseletneki már-már azt hitte, gondolta, a másik csak a képzeletben létezik. De Cs. csak törtetett, csak hagyta, hogy történjenek vele a dolgok, csak történetesen, csak töretlenül. Csörtetett. Tehetetlenségében vonzotta magához a nőket, ezeket a nőket, akiket akart, akikről azt hitte, hogy ő akarja őket, a nőket. De hamarosan kilógott a lóláb, legalábbis az egyiken, a másikon meg a lúdláb. Nem értette ő ezt a játékot, ezt az ide-oda táncolást. Ha hívták a nők, s hát hívták táncolni, ő csak mosolygott, hogy akkor inkább már hívják úszni, mert azt sem tud, de azt meg akkor tanulja majd meg, mikor strandra megy, tengert nem ismert, ám addig a strandra sem megy, míg úszni nem tud, meg hogy az egyik fülén be a sós vagy klóros víz, a másikra meg süket. Ilyeneket mondott Cs.

Nő kellett legyen a talpán, aki le tudta venni a lábáról.

Volt ott egy, aki mit sem tudott Cs.-ről, de ez a nő nem anyanyelvű volt, s így mit sem tudhatott a Cs.-ről tudni nem akaró nőkről sem, aki táncba vitte Cs.-t. Ennek a táncnak csak mérete volt, megmérettetésre nem volt szükség közöttük. Mérete volt, de hossza nem. A világ volt ez kettesben. A világ volt a mérce. 

Hát így lett az a világ a kettejük stadionja (veled bárhová), így lett ez az Augusztus 23. Stadion a táncparkettjük (veled bárhová), így lett ez a nászágyuk (veled bárhová), így lett ez a sírjuk (veled bárhová).

Így (is) táncoltak hát, abban az irgalmatlan nagy katlanban, a futballpálya gyepén. Cs. az alappozíciókat sem tudta, a lábpozíciókat, karpozíciókat sem. Lépéseket meg főleg nem. A harmadik nyilvános próbán már kiszúrták. Nem volt mentség, de menekvés sem, megállt a hőmérő a levegőben. Cseletnekit letiltották a pályáról, el a lánytól. El az élettől.

 

*

 

Igen, elment Cseletneki is, hogy levizsgázzon, elment, hogy legyen neki jogosítványa, elment orvoshoz, akkor még látott, bár szemüvege volt, de az csak dísznek, illett hozzá, illetve hát most már ezt is tudjátok, illette magát (meg hogy illesse, ami az övé), meg azt is tudjátok már, hogy a vezetőjét vagy vizsgáztatóját hogyan is hívták (hát hívták a Kárpátok géniuszának is, meg a nép atyjának is), de a neve most is és mindörökre Ceausescu volt és maradt.

 

*

 

S mikor e sorokat írom, ott ül a férfi, ott, ahova mindig is készült, ahol mindig is szeretett volna lenni, most az Astoria aluljárójában a negyedosztályú kocsma vagy kávézó egyik kis asztalánál. Ekkorra már szakálla is mint dér előtt (ez is minden bizonnyal rossz fogazata miatt), s mondta a C.-dicséreteket vagy -vicceket vagy éppen szidalmazta, annak megfelelően, kivel ült s ki mennyit és mit fizetett.

S mikor e sorokat írom, ott ül a férfi, ott, ahova mindig is készült, ahol mindig is szeretett volna lenni, mert lenni, azt szeretett, s ezt is, hogy itt ülhet, C.-nek köszönhette, mint oly sok mindent, illetve most már C. halálának, hogy a határnyitásnál jutott neki is egy rés.

 

S mikor e sorokat írom, ott ül a férfi, ott, ahova mindig is készült, ahol mindig is szeretett volna lenni, s amire mindig is készült, és azzal, akivel, ott ül magányosan, a kedvesével, a délelőtti nyitástól zárásig, éjjel kettőig, s még megvárja a kiszolgálókat, a főleg lányokat, akik eltakarítják a napi boldogságok nyomait az asztalokról, elvégzik a számvetést, és velük együtt megy el fél háromkor.

 

*

 

S mikor e sorokat olvassátok, róla már semmit sem tudni, félő, hogy elmúlt ez is.