Kétszázkilencedik levél a halott Révésznek
Tudod, majd elfelejtelek.
Akarom is, és félek,
Mert mi marad majd azután,
Ha léket kap a lélek?
Tudom, a csónak senkié,
Csak kölcsön kaptuk egyszer,
S kinek előbb, kinek utóbb,
Le kell számolnunk ezzel.
Mégis, mi lesz, mit legelőbb?
Mi most annyira éles?
Kicsorbul, persze, nem vitás,
Az emlék rozsdás kés lesz.
Akkor elég lesz érezni:
Ünnep lesz észrevétlen
Egy sókristályban valahol,
A tenger jön el éppen.
Nem csodálkozni már azon,
Ha néha mégis látlak,
Egy kéz, egy hang, egy mozdulat,
Egy nevetés nem vághat
Ekkora sebet már belém,
Nem szállhatok ki bárhol,
Most folyton kések, kiesek,
Partra vetődöm százszor.
És gyakran ez a pillanat
Visszatér s szinte érzem,
Mint könnyű fátyol, fellebben
Hiányod, jelenlétem.
Semmi sem marad azután,
Kupeckedhet a lélek.
Nem ringatózom már azon,
Hogy kikötődbe érjek.
