Kétszáznyolcadik levél
Miért is írok újra levelet? Hiszen már nem vagy.
Elengedjelek? Hogyan? Miképp? Ki mondja meg?
Tudom, már régen kértél. Szavak nélkül. Csak néztél.
Körbelihegünk, szétcincálunk, sorba állunk és körbeállunk.
Megmutogatjuk gyászruhánk.
Kong a sötétség délben, kong a sötét a nap szívében.
Harangszóra s zászlóra tűzzük apró tested.
És irtó fals a zsoltár. Kopog a szélben s nem lobog.
S hogy bőgjek egy jót, ki tiltotta? Hogy verné meg az Isten!
Újraköltjük történeted, s nem ugyanaz már
Aki voltál, mi közöd efféle mesékhez?
S nekem mi közöm hozzád? Hát az, hogy nagyon voltál.
Röhögnél is, ha látnál. Mennyi butaság s mennyi külcsín
Gyűl össze szépen koszorúba. Egy virágot sem hoztam.
Hogy áldjon meg az Isten! Főleg az, amelyik nincsen.
Sehol ilyenkor. Le, az úton, ahogyan mentem a faluba
Pipacslángban égtek a gyertyák, s minden lépésnél fájt a testem.
Valahol ezt a haragot kerestem, ott voltál minden dobbanásban.
Csak vihar volt, csak tenger.
