Jakabffy Elemér emlékiratai (4.)

 

Jancsó Benedek – akinek megtisztelő barátságát megszereznem sikerült – és Barabás Endre rendelkezésemre bocsátották azokat a magyar statisztikai adatokat, amelyeket összehasonlítva a C. Martinovici és N. Istrati urak által kiadott Dicţionarul Transilvaniei, Banatului şi celorlalte ţinuturi alipite című könyvében felhozottakkal, bizonyítva láthattam, hogy az átcsatolt részeken 1920. decemberben megtartott részleges román népszámlálás – amelynek hivatalos eredményeit dolgozták fel az említett urak – célzatosan lecsökkentette a magyar nemzetkisebbség tagjainak létszámát.

 

Ezért, a Magyar Kisebbség 1922. november 15-iki és a kolozsvári Ellenzék november 26-iki számában, Meddő próbálkozások cím alatt, kíméletlen bírálatban részesítettem az említettek munkáját, az egész népszámlálást, kihangsúlyozva azt a felületességet, amelynek eredményeként könyvükben százával akadnak olyan összeadási hibák is, amelyek mind a magyarság lélekszámát csökkentik a papíron.

 

Cikkemre a megtámadottak a kolozsvári Patria 1922. december 9-iki számában adtak választ, illetve személyeskedő magyarázatot, én pedig a Magyar Kisebbség 1923. évi január 1-ei és az Ellenzék január 6-iki számában folytattam a vitát, amelybe a Patria január 17-iki számában beleszólt E. A. Dandea is, aki Hattyúdalok cím alatt adott nekem, a „volt tanárnak” leckét, megmagyarázván, hogy az ilyenféle utolsó rugdalódzások úgysem segítenek rajtunk. Az erre adott válaszomat, amelyben ismét az érvek néhány tucatját sorakoztattam fel, a Magyar Kisebbség 1923. évi február 1-ei számában a következőképpen végeztem:

 

„A doktor úr cikkét azzal fejezi be, hogy »a románok szaporodása a becsületes népszámlálásból származik, valamint e nép propagatív erejéből, amely kiszabadult a barbárok bilincseiből, bármilyen fájdalmas is legyen ez az elnyomás urainak, akik zsákmányukat körmeikből kisiklani és papírváraikat véglegesen összeomlani látják a románság nemzeti eszméjének beteljesülése által.«

 

Ezeket a sorokat nekem címezte, akit tanárnak képzelt. Hogy a magyar tanároknak milyen nagy zsákmányaik voltak a magyar közéletben, azt a ma látószögéből már jobban megítélhetjük. Én a magyar közéletnek a tanároknál veszélyesebb tagja voltam. Országgyűlési képviselő, ügyvéd és egy családi birtok várományosa. A mandátum természetszerűen nem maradhatott kezemben. Az ügyvédi diplomát nem használhatom, mert az idő előtt kért hűségesküt le nem tettem. A százhúsz éves családi birtok pedig tényleg összeomló légvár lett, mert azt teljesen kisajátították, hisz 73 éves atyámat távollevőnek minősítették, mert a kritikus idő néhány hónapját Budapesten a kommunisták börtönében és rendőri felügyelete alatt töltötte. Az pedig nem számít, hogy én családommal az egész idő alatt, három éven át szakadatlanul csak ennek a gazdaságnak szenteltem tevékenységemet.

 

Az idők távlatából, ha egy-két évtized múltán, valaki a magam fajtájára itt Romániában visszatekint, azt hiszem, majd másként ítél meg bennünket és helyzetünket is, mint dr. Dandea úr és társai, akik azt hiszik, hogy ilyenféle sorsunk következtében, már »hattyúdalunkat« zengjük. Az a valaki talán majd azt is meglátja, hogy hiába vették el a földet is lábunk alól, hiába emlegetik folytonosan, hogy »barbárok« vagyunk, ennek a földnek szeretetét, nemzeti érzésünket és fajszeretetünket csak életünkkel pusztíthatják el.”

 

Most 1938. karácsony ünnepén, amikor emlékeimnek ezt a részét leírom, E. A. Dandea, aki éveken át Marosvásárhely polgármestere és ott a magyar kultúra értékeinek rombolója volt, sok millió közvagyon hűtlen kezelésével és elsikkasztásával vádoltan áll, vagy talán ül, én pedig még mindég azoknak az igazságoknak érvényre juttatásán dolgozom, amelyekért a munkát a Dandea írta „Hattyúdalok” keletkezésekor vállaltam.

 

De említett cikkeim csak ízelítők voltak abból, amit feltálalni készültem. Már ekkor szerkesztőségi irodámban javában folyt a munka, és én is hónapokon át számítgattam és javítgattam a hibákat azon a kéziraton, amely végül is nyomdába kerülhetett, hogy 1924. január végén nevem alatt Erdély Statisztikája címmel kiadásra kerüljön. A mű az átcsatolt terület valamennyi községére kimutatja a bennük élők számát az 1910. évi magyar és 1920. évi román számlálás megállapítása szerint, továbbá hogy az egyes községek lakosságából mennyi a magyar, román, német és zsidó a két népszámlálás szerint, megismertet az 1910. évi magyar összeírás felekezeti adataival, bevezető részében súlyos bírálatban részesíti C. Martinovici és N. Istrati művét, és különböző táblázatokat közöl az átcsatolt területek kulturális és gazdasági helyzetéről. A könyvnek nagy kelendőséget ígért befejező része, mely helységnévmutatót tartalmaz, és segítségével könnyen megállapítható, hogy a községek új román nevének melyik magyar név felel meg.

 

Már mintegy hat hete árusítás alatt állott e mű, amikor vesztemre az a gondolatom támadt, hogy hatósági engedélyt kérek a Magyarországra történő szállításhoz. Ezért külön is bemutattam a lugosi kir. ügyészségnek, ahonnan hivatalos bizonylatot nyertem arról, hogy benne törvénybe ütköző nincsen. Ezzel a bizonylattal felszerelten terjesztettem könyvemet a katonai hatóság elé.

 

Ez az eljárásom csak meggyorsította az ellenem a statisztikusok részéről úgyis szorgalmazott eljárást. 1924. március közepén valamelyik nap egy őrnagy vezetésével öt tagból álló bizottság lepett meg, amely az irodámban talált példányokat elkobozta, engem pedig a kaszárnyában hosszadalmas kihallgatásnak vetett alá. Ezt néhány nap múlva Temesváron a hadosztályparancsnokságon folytatták. Itt két tábornok, egy vezérkari alezredes, a siguranţa-főnök és még egy hatósági közeg fogtak vallatóra többek között arról is, hogy kinek engedélyével adtam ki a könyvet, és kinél vannak a már szétküldött példányok. Teljes elszántsággal védekeztem. Hivatkoztam az alkotmányra, amelynek 25. §-a szerint „Az alkotmány mindenkinek biztosítja azt, hogy gondolatait és véleményét szóban, írásban és sajtó útján szabadon közölje”. Viszont, hogy ezzel a szabadsággal nem éltem vissza, azt igazolja az ügyészség által kiállított bizonyítvány, amely szerint törvénybe ütközőt nem írtam. Teljes jóhiszeműségemet bizonyítja végül, hogy magam mutattam be a könyvet az ügyészségnek és a katonai hatóságnak. Hogy kik szerezték meg a könyvet, nem tudhatom, de egy lajstromot adtam át azokról, akiknek tudomásom szerint a könyvet elküldtük. A lajstrom élére szándékosan a Nemzetek Szövetségét írtam. Ez háborította fel az eljáró bizottság tagjait leginkább. Két napig tartott a temesvári vizsgálat, ezután hazabocsátottak azzal, hogy az ügyet a hadbírósághoz teszik át.

 

Így hát nyugodtan folytathattam közírói tevékenységemet. Nemcsak a Magyar Kisebbségben, de különböző napi- és hetilapokban is megjelentek cikkeim, amelyek mindég a közállapotok ostorozói voltak.

 

(…)

 

Ennek az eljárásnak folytatása nem lett. Úgy látszik, Tătărescu intette le a túlbuzgó közegeket. A statisztika ügyében azonban a nyár elején megint Temesvárra hívtak, ahonnan egy hadnagy kíséretében Szebenbe küldtek. Velem kellett jönnie Husvéth Emilnek, a nyomda tulajdonosának is.

 

A szebeni hadbíróságon egy civil tisztviselő fogadott. A hadnagyot egy százados szobájába küldötte, engem pedig megkérdezett: tudok-e románul. Keveset. Válaszoltam. Nem baj, nyájaskodott a tisztviselő, itt elég ideje lesz, hogy megtanuljon. De nem így történt. A hadbíró-százados az ügyet fél órán át tanulmányozta, azután kijött, és magyarul megkérdezte, miért írtam e könyvet? Igazságszeretetemre és az alkotmányban biztosított jogomra hivatkoztam, és arra, hogy közíró vagyok. De mert magyarul beszélhettem, nem szorítkoztam ennyire, hanem valóságos vádbeszédet mondottam Martinovici és Istrate urak felett. Úgy látszik, fejtegetéseim nem tévesztettek célt. A százados visszavonult, majd egy őrnagy jelent meg, aki románul közölte, hogy egyelőre hazamehetünk, de lakhelyünket nem hagyhatjuk el, hogy bármikor a hadbíróság rendelkezésére álljunk.

 

Szeptember valamelyik napján a lugosi rendőrség arra kötelezett, hogy a legelső vonattal utazzunk Turnu-Severinre, és jelentkezzünk ott a hadbíróságnál. Itt se tudták, mit kezdjenek ezzel a különös üggyel. Végre javaslatomra elrendelték, csatoljam az ügyiratokhoz a Dicţionarul azon példányát, amelynek állításaira művemben hivatkozom. Ezzel kihallgatásom véget ért, és legalább egy esztendő telt el anélkül, hogy ez ügyben valami is történt. Egyszer aztán idézést kaptam a lugosi törvényszéktől, mint büntetőbíróságtól. Ide már Litsek Zoltán barátomat, mint védőt vittem, aki az iratokból megállapította, hogy a büntetőbíróság megidézett anélkül, hogy az ügyész vádat emelt volna. A rövid úton a tárgyaláshoz átkért ügyész kijelentette, hogy egyrészt nem ismeri az ügyet, másrészt magáévá teszi a védő kifogását, amely szerint – sajtóvétségről lévén szó – ez ügy elbírálására a lugosi törvényszék nem illetékes, és így a maga részéről is kéri, hogy az ügy a temesvári törvényszékhez, mint sajtóbírósághoz tétessék át.

 

Megjegyzem, hogy az ügyész ugyanaz volt, aki azt a bizonyos igazolványt kiállította, amely szerint a műben nincsen törvénybe ütköző, akinek atyja boldogult édesatyám legnagyobb tisztelői közé tartozott, már csak azért is, mert román létére neki juttatta a lugosi közjegyzőséget, majd királyi tanácsosi címmel tüntettette ki. A tanács, illetve a törvényszék elnöke pedig nyolc éven át a lugosi gimnáziumban osztálytársamként volt barátom. Természetes tehát, hogy a bíróság sietett az ügyész indítványát magáévá tenni, és a vaskos aktacsomagot, amelybe a Siguranţa által összegyűjtött cikkeim és rólam felvett jegyzőkönyvek is csatolva voltak, szám szerint 156 darab ügyirat, Temesvárra küldeni. Hogy itt mi történt vele, nem tudom. Idézést már nem kaptam, mert valószínűleg az 1929 májusában adott általános kegyelem, illetve pertörlés erre az ügyre is vonatkozhatott.

 

Az előbb említett találkozóm Tătărescuval Kolozsváron tényleg megtörtént. Ennek előzményei a következők:

 

Zombory László, akinek kapcsolatát az uralmon lévő liberális tényezőkkel már a gyulafehérvári koronázás leírásánál megemlítettem, arra kért: lépjek érintkezésbe Tătărescu alminiszterrel, mert azt hiszi, lehetséges volna olyan megállapodásokra jutni, amelyek a magyar kisebbség súlyos helyzetén lényegesen könnyítenének.

 

Kijelentettem Zomborynak, hogy az alminiszter bármikor magához hívathatja a párt vezetőit, ezek meggyőződésem szerint szívesen tárgyalnának vele, én egyedül legfeljebb csak tolmácsolhatnám a miniszter előterjesztéseit, illetve kívánságait. Szóval kitérő választ adtam. Ennek ellenére, 1924. április 17-ikén Tătărescu – amikor közigazgatási értekezlet céljából Lugoson járt – a megyeházára kéretett és közölte velem, hogy szívesen venné, ha a magyarsággal megértéshez juthatna, de ennek igen nagy akadálya, hogy a magyarságot olyanok vezetik, akik egyenesen fizetést húznak Budapestről, mint például Grandpierre Emil, az ügyvezető alelnök, másrészt az is megnehezíti a kormány tárgyalási készségét, hogy a párt élén olyan férfi áll, aki a háború kitörésekor a Monarchiában előkelő diplomata szolgálatot teljesített. Ha tehát a magyarok azt hiszik, hogy érdekükben állana a kormánnyal bizonyos megállapodásokra jutni, olyanokat kellene előtérbe helyezni, akikkel a kormány szívesen tárgyal. Annak sem volna akadálya, hogy ez esetben a magyarság mandátumokhoz jusson.

 

Már ekkor kijelentettem, hogy alig képzelhetem el, hogy a párt igen értékes vezéregyéniségeit félretolná csak azért, mert a kormány – konkrét ígéretek nélkül – tárgyalási hajlandóságot helyez kilátásba. Ennek ellenére Tătărescu arra kért, beszéljem meg ez ügyet politikai barátaimmal és keressem fel őt újból május 15-ikén Kolozsváron.

 

Ez a második találkozásunk is tényleg megtörtént. Erről a Magyar Párt elnökségének egy nyilvánosságra is hozott jelentésben számoltam be, amelyben az Intézőbizottság összehívását kértem.

 

Ez a jelentésem így hangzott:

 

Tisztelettel jelentem, hogy néhány barátommal alkalmam volt Tătărescu miniszter úrral hosszabb eszmecserét folytatni. Ezen eszmecsere folyománya egy megszövegezett nyilatkozat lett, amelynek az Înfrăţireában való közzétételét Tătărescu miniszter úr elrendelte. Ennek a szövegnek szó szerinti magyar fordítása a következő:

 

Egy beszélgetés alkalmával, mely május 14-ikén, illetve 15-ikén Tătărescu miniszter úr és Jakabffy Elemér dr., Paál Árpád, Gyárfás Elemér, valamint Zombory László urak között folyt le, a miniszter úr kifejtette fentiek előtt a tényeket, okokat és körülményeket, melyek a Keleti Újságból ismeretes interviev megtételére vezették, melyben kifejtette, hogy a Magyar Párt vezetőinek egy része állandó akadálya azon végleges barátságos viszony megszilárdításának, amelynek létezni kell a román nép és a magyar kisebbség között, kifejti továbbá, hogy ezen tények következtében kizárólag csak ezen viszony sorsára gondolt, és nem volt szándékában az, amit egyes lapok neki tulajdonítottak, hogy a pártot robbantsa, vagy hogy a párt belső akciószabadságát sérteni kívánta.

 

Tătărescu miniszter úr precizirozta ezúttal azt is, hogy azon a napon, midőn a Magyar Párt nevében és teljes meghatalmazásával olyan megbízottak jelentkeznek, akiket az őszinte óhaj irányít, hogy együtt dolgozzanak Románia kiegészítése által teremtett új viszonyok között, és akik igazi kifejezői a magyar kisebbségi tömegek érdekeinek, ezen a napon úgy őneki, mint bármely más kormányzati férfiúnak megelégedésére fog szolgálni, hogy tárgyalhat ezen vezető emberekkel, és elfogadhatja közreműködésüket azon különböző problémák megoldásánál, melyek a magyar kisebbséget érdeklik.

 

Tătărescu miniszter úr felhatalmazza Jakabffy Elemér dr. urat, hogy ezen nyilatkozatot felhasználhassa.

 

Mivel a miniszter úr ezen megnyilatkozását oly nagy horderejűnek tartom, hogy ezzel a párt nagygyűlése előtt az Intézőbizottságnak foglalkoznia kell, kérem, hogy ezt összehívni kegyeskedjék.

 

Az elnökség kérelmemnek eleget tett, az Intézőbizottságot összehívta, amelynek tagjai közül igen sokan helytelenítették egész eljárásomat, és így tulajdonképpen védekeznem kellett. Ezért írásban terjesztettem elő érveimet. Ezek lényege szerint azzal, hogy Tătărescuval a párt előzetes felhatalmazása nélkül tárgyalásba bocsátkoztunk, máris elértük azt, hogy a miniszter nyilatkozatában a magyar kisebbség viszonyáról beszél a román néppel, amivel elismeri programunk első pontjának azt a részét, hogy a magyar nyelvű román állampolgárokból alakult nemzeti kisebbség valóságos közület, amelynek hivatalos képviselete a Magyar Párt. A miniszter azon kívánságát kell tehát mérlegelnünk, vajon erkölcsi tekintélyünk megóvásával állíthatunk-e olyan tárgyaló egyéniségeket a kormány elé, akikkel ez szívesebben érintkezik, mint a jelenlegi vezetők egy részével. Nézetem szerint, ha az elkészített pártszervezeti szabályokat a megtartandó brassói nagygyűlés magáévá teszi, úgy az egész pártvezetőség mandátuma lejárt. Fölösleges volna tehát – amiről szó sem lehet –, hogy a pártvezetőség egyik vagy másik tagjától mi bizalmunkat megvonjuk, vagy őket a miniszter tetszése szerint kezeljük. De a nagygyűlés megtehetné azt, hogy egyelőre nem választana tisztikart, hanem csak tárgyaló bizottságot, amely a kormánnyal az érintkezést felveszi. Ennek tagjai olyanok lehetnének, akikkel a kormány szívesebben tárgyal. Azután a kormányon múlik, vajon az ezekkel történő tárgyalás után javít-e a magyar kisebbség helyzetén vagy sem. Ha nem, úgy egy következő nagygyűlés megválaszthatja az új tisztikart, amely a tárgyaló megbízottak összes előterjesztéseit és a kormánynak erre adott válaszait a Nemzetek Szövetsége elé terjesztheti, annak igazolására, hogy nem a magyar kisebbségen múlik az, hogy Romániában a magyar kisebbségi kérdés megoldatlan maradt.

 

Az Intézőbizottság ugyan nem fogadta el elgondolásomat, de – néhány elítélő megnyilatkozás után – tartózkodott attól, hogy eljárásomért megrójon, mert tudta, hogy ez visszavonulásomat vonná maga után. Egyszerűen tudomásul vette eljárásomat, annak kijelentésével, hogy jóhiszeműségemet nem vonja kétségbe.

 

A magyar sajtó sokáig foglalkozott ezzel az üggyel. Voltak, akik cikkeikben meghátrálásnak minősítették részemről az Intézőbizottságon történteket, amit helytelenítettek. Lehet, hogy igazuk volt. Zombory „bizalmát” is elvesztettem. Vele ezután politikáról már nem beszéltem, és később – viselt dolgai miatt – az érintkezést is beszüntettem. Tătărescu ellenben – amint nagyon illetékes tényezőktől megtudtam –, még 1937-ben is, mint miniszterelnök, olyasmit mondott a bukaresti magyar követnek, hogy velem szeretne tárgyalni a magyar kisebbség ügyében. Másodszor azonban erre, az elnök bevonása nélkül, hajlandó nem voltam, és a felszólításnak eleget nem tettem.

 

Meggyőződésem, hogy az Intézőbizottság pálcát tört volna felettem, ha ekkor már nem állottak volna mögöttem olyan megnyilatkozások és az értelmiség előtt a Magyar Kisebbség révén olyan tekintélyre nem tettem volna szert, amelyekkel számolnia kellett. A Magyar Kisebbség ugyanis 1923. és 1924. években fénykorát élte. Előfizetőinek száma a kétezret is meghaladta, ami szinte hihetetlen eredmény volt. Igen sokan igyekeztek felfogásaikat e politikai folyóirat hasábjain közzétenni, és mindenki bámulta azt a bátor hangot, amellyel a kormánytényeket bíráltuk. Mi szerkesztők is csodáltuk, hogy a cenzúra és más hatóságok mennyire elnézőek velünk szemben, de csakhamar megállapíthattuk, hogy ez részben azért van, mert az általunk gyűjtött és teljes tárgyilagossággal feldolgozott anyagot érveléseiknél sokszor a kormánytényezők is felhasználhatták, sőt két ízben Titulescu még a Nemzetek Szövetsége előtt is hivatkozott a Magyar Kisebbségre.

 

Pedig már 1923 végétől az egész szerkesztés gondja egyedül reám hárult. Sulyok István ez időtől a bankszindikátus titkára lett és Dicsőszentmártonra költözött, Willer József pedig csak a Románok rólunk rovatot vezette még néhány évig.

 

Különös tekintélyt és népszerűséget szerzett nekem a Magyar Párt első nagy, tiltakozó gyűlése, amelyet Marosvásárhelyen tartott 1923. május 20-ikán, mivel ennek vezérszónoka voltam.

 

A nagygyűlést megelőzően a párt vezetői között élénk vita folyt arról, vajon a nagygyűlés jelentse-e ki vagy sem, hogy abban az esetben, ha az iskolasérelmeink rövidesen orvoslást nem nyernek, és a kormány tovább halad az eddig járt úton, sérelmeinket a Nemzetek Szövetsége elé visszük. Ekkor a párt vezetői között három irány érvényesült. Az egyik, amelynek legjellegzetesebb képviselője Bernády György volt, a hatalom birtokában levő liberális párttal akart megegyezést, már csak azért is, mert ha ez a párt ideig-óráig át is adja a hatalmat, ténylegesen mindég döntő befolyása lesz az ügyek intézésére. A másik Sándor Józsefben látta legelszántabb képviselőjét. Ez hallani sem akart bármiféle megállapodásról a liberálisokkal, mert minden reményét a nemzeti párt uralomra jutásába és ezzel a gyulafehérvári határozatoknak legalább részleges megvalósításába helyezte. A harmadik irányzat – amelyhez én is tartoztam – a távolmaradást tartotta helyesnek az összes román pártoktól, és állandó harcot kívánt a mindenkori kormánnyal a kisebbségi jogokért, amelyek kivívása érdekében a Nemzetek Szövetségének igénybevételét is szükségesnek tartotta.

 

Közvetlenül a Marosvásárhelyre összehívott nagygyűlés előtt, május 18-ikán délután sürgönyt kaptam Sándor Józseftől, amelyben arra kért, jöjjek még a 20-iki gyűlés előtt Kolozsvárra, hogy aggályait és értesüléseit velem közölhesse, mert ő nem megy Marosvásárhelyre, nem azonosítván magát az elnökség azon elhatározásával, hogy a sérelmeket a Nemzetek Szövetsége elé viszi.

 

Nem akartam, hogy bárki részéről szemrehányás érhessen, hogy a nagygyűlést kellőképpen elő nem készítettük, ezért Nikolits Dániel és Sulyok István társaságában 18-ikán este autón útnak indultam, és Szászvároson meghálva, 19-ikén délelőtt már megtarthattam tárgyalásunkat Sándor Józseffel. Ő közölte, hogy a nemzeti pártiak, élükön Maniuval, figyelmeztetnek, hogy ha a Nemzetek Szövetségéhez fordulást elhatározzuk, úgy a részükről való közeledést lehetetlenné tesszük és ők is kénytelenek lesznek bennünket a leghevesebb támadásokban részesíteni. – Meghallgattam Sándor József más érveit is, ezek alapján a határozati javaslat némi enyhítését kilátásba helyeztem, de kijelentettem, hogy a Nemzetek Szövetsége elé menés bejelentése a nagygyűlés tulajdonképpeni célja, és ezen bejelentésért minden felelősséget az elnökség azon tagjai vállalják magukra, akik ehhez hozzájárultak. Tudomására hoztam azt is, hogy beszédem nagyon határozott és önérzetes lesz.

 

Sándor József duzzogva Kolozsváron maradt, mi pedig folytattuk gyönyörű autóutazásunkat Marosvásárhelyre, ahová este érkeztünk. Itt az elnöki tanácsnak már jelen levő tagjai előtt ismertettem Sándor közléseit, a tanács a határozati javaslaton az enyhítést megtette, de eredeti álláspontján mit sem változtatott.

 

Egyike a legsikerültebb és legnagyobb hatást keltő volt az a beszédem, amelyet a nagygyűlésen az elnökség megbízásából, mint a határozati javaslat indokolója elmondottam.

 

Ennek befejező része így hangzott:

 

A román közélet elhiheti nekünk, akik ma a Magyar Pártot vezetjük, hogy ismerjük a történetet, és így tudjuk azt, hogy minden irredenta reánk csak bajt hozhat és helyzetünkön nem segít. De elhiheti azt is, hogy ismerjük az idők új járását is, hogy tudjuk azt, hogy az egész művelt Nyugat felfogása – amely ma Európa békéjének érdekében a nemzetek szabadságát követeli – nagy tényező, éppen azért, mert a nemzetek e szabadságától Európa békéje is függ.

 

Éppen ezért nyíltan és férfias bátorsággal jelentem ki, hogy amennyire ostobának tartunk minden irredentát, annyira becsületbeli kötelességünknek ismerjük Európa közvéleménye elé vinni minden sérelmes ügyünket, döntsön az, ezek elbírálásával életünk vagy halálunk felett.

 

De ez az utolsó eszközünk. Mi kérve kérjük a román kormányt és a román közvéleményt, ne kényszerítsen erre. Kérve kérjük, értse meg, hogy mi békés emberek vagyunk, akik békét akarunk, akiknek minden vágya az az új európai világrend, amelyben Erdélynek minden nemzete testvéri egyetértésben haladhat az emberi fejlődés útján. Mi dolgozni akarunk, és azt akarjuk, hogy gyermekeink becsületes lélekkel, nyugodt önérzettel a jövőben is dolgozhassanak. Mi nem akarjuk azt, hogy gyermekeinknek az iskolában szerzett tudását otthon megkorrigálni kellessen, nem akarjuk azt, hogy a zsenge gyermeki lélekben erőt vegyen a gondolat, hogy amit az iskola tanít, azt csak az államhatalom kényszeréből kell megtanulnia s ezt a vizsga után ki kell vetnie elméjéből, mert ezt kívánja tőle nemzeti becsülete és a szülői ház szelleme. – Mi azt kívánjuk, hogy olyan iskoláink legyenek, olyan tanerők kezébe kerüljenek gyermekeink, amelyekben ezek a jövő nemzedék lelkébe csöpögtetik azt, hogy minden állam támasza és talpköve a tiszta erkölcs; minden nemzet büszke arra, hogy az, ami; és minden tudás előtt járnak a Szentírás szavai: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. És mert ezeket kívánjuk, és meggyőződésünk, hogy ezeket a nemzeti és felekezeti iskolákban tökéletesebben érhetjük el, ajánlom a határozati javaslat elfogadását.

 

Beszédem befejezése után percekig tombolt a zsúfolásig megtelt igen nagy terem hallgatósága, amelyben tekintélyes számmal voltak a város és környék úriasszonyai is. Amikor a termet elhagytam, ezek egy csoportja állt elém, és egy igen szép asszony gyönyörű rózsabokrétát nyújtott át, hálájuk jeléül.

 

Egy cinikus erdélyi író egyszer azt mondotta: „Dantonnak pedig azt ajánlom, hogy szónoki dicsőségének színhelyét az első gyorsvonattal hagyja el.” Ehhez tartottam magam és így már a kora délután, felvirágzott autón hagytam el társaimmal a várost.

 

A lapok egy része szó szerint hozta beszédemet, mások külön méltatták, és akadtak, amelyek személyemről, múltamról és nemzetvezéri hivatottságomról írtak.

 

A szász és román lapok is részletesen foglalkoztak fejtegetéseimmel. A románok közül különösen a Patria, Maniuék hivatalos lapja rontott nekem, amint azt Sándor József előre jelezte. De ennek volt is oka. Beszédem egy részével ugyanis én támadtam a nemzeti párt egyik kiválóságát, Vaida-Voevod Sándor volt miniszterelnököt, idézve egyik beszédéből. Ez a rész így hangzott:

 

A román impérium elején érthetőnek tartottam, hogy az a felfogás jutott érvényre, mely minden volt vagy főleg vélt sérelemért bosszút állni kívánt. Ezt egy ideig emberileg érthetőnek tartottam. Hogy azonban ebből rendszer lesz, hinni nem akartam.

 

Az első nyilatkozat, mely a jövőbe vetett minden bizakodásomat megingatta, Vaida-Voevod Sándor egy nyilatkozata volt, amelyet egy külföldi lapban olvastam, és még most is nagy örömömre szolgálna, ha annak cáfolatát kapnám.

 

Vaida Sándor Nagyváradon 1919. szeptember 18-án, vagyis a román impérium bevezetését követő majd egy évvel, a következőket mondotta: „Tudom, hogy mindent kockára tettünk, nemcsak a jelent, hanem a jövőt is. Rettenetes precedenst adtunk a magyaroknak, hiszen, ha még egyszer felülkerekedhetnek, akkor örök időkre elintézik az erdélyi kérdést, a mi rendszerünk alapján, ezért kíméletleneknek kell lennünk.”

 

Tisztelt Polgártársaim! Vaida Sándort már többen követték a miniszterelnöki székben, de úgy látszik, az a gondolat, amelyet ő 1919. szeptember 18-án tett közzé, mindegyiket egyformán áthatja. Mindegyik azt tartja, hogy kíméletlennek kell lennie, mert csak a kíméletlenség pusztíthatja el mindazt az erőt, amely rendszerüknek árthat, amely véleményük szerint soha megbékülni nem tud.

 

Marosvásárhelyi sikeremnek köszönhetem, hogy a Jósika Sámuel báró halálával megüresedett csíki szenátorságot először nekem szánták, de ezt nem fogadtam el, egyrészt nyelvtudásom fogyatékossága miatt, másrészt, mert szerkesztői és közírói teendőim minden időmet igénybe vették. Ugyanis a Magyar Kisebbség mellett 1923 júniusától megindítottam a román nyelven írt, később e mellett német és francia nyelvű cikkeket is közlő Glasul Minorităţilort, hogy ezzel felfogásunkról, helyzetünkről és sérelmeinkről a román közéletet is tájékoztassuk. A cikkek román fordítója Botos János volt.