Egy fiatal tudós ars poeticája, avagy hogyan ismertem meg Barabási Albert-Lászlót
hétköznap este volt, óriási zavarban álltam
egy pesti kézműves kocsma1 frissen átadott
udvarában, és vártam, és álltam, és vártam,
toporgó türelmem skálafüggetlen hálózatában.
Csernának2 lesz itt nemsokára estje,
zöldséges című könyve3 persze érdekelt, de
egy ilyenre úgysem nagyon engednek be,
vagy lekésem vagy be sem jutok, történt ez utóbbi,
mert éppen a lépcsőn leférni sem tudok.
két pont között legrövidebb nem az egyenes,
ha pincébe indulsz, lejáratot a padláson keress,
s Annával4 felfelé mentünk, egy zseblámpa fénykörében,
ahol Csernát nem, egy wc-t viszont igen,
na azt sikerült találnunk, átjárót két világ között –
az irodalomnak ebben az elveszett paradicsomában.
hétköznap este volt, s én egyre óriásibb zavarban
bámultam hat lépés távolságból, hogy mostanában
hol lakik a boldogság, ki barátságos, ki meleg,
s ki bámul bentről kifelé, s lát engem bekeretezve
egy hétköznap este pókhálós pinceablakában.
s jutott eszembe számtalan szebbnél szebb,
de mégiscsak egy használható gondolat,
hol hat lépés reális, ott tizenkilenc még reálisabb.
gyerünk, megyünk körbe, s ezzel egyedül maradtam,
se nem udvarias, se nem megvalósítható nem volt
az ötlet, melynek szálaiba azonnal belekavarodtam.
a folytatás – lehetne érdekes, lapozzon át, ha unja –
szinte bárkivel megesik, hogy lemászik egy raktárba,
pofára pottyan egy ócska kanapéról, magára loccsant
fél korsó italt, két letört bútordarabbal feszeget
egy kilincstelen bejáratot, s megzavar egy nélküle is
nyugalom megzavarására alkalmas vidám programot,
ahová minden módon igyekezett, s ahová bárki más bejutott.
csütörtök este volt, s én óriási zavarban álltam
egy pesti kézműves kocsma udvarában,
és vártam, hogy János5 végre bemutasson és…
kinyögjem… hogy örülök, hogy megismertem…
és elkezdjem hadarni, hogy olvastam és ismerem
a könyveit, és talán értem, és ha egy hálózat
térkép, ezt miért cáfolja egy költői kép,
és a világ miért Edison, és miért nem Tesla,
és így neki is talán-talán miért nincs igaza…
s egyszer csak már mondtam is a nevem,
amit se ő, s meglehet, tisztán én se értettem,
és visszakérdezett, és mosolyogva mondta,
hogy pont véletlenül Dániel Levente a fia,
mire én, azóta rendesen leforrázva,
csak annyit tudtam kibökni, hogy „Apa!!”
