Luxembourg-kert

 
         „s jobb híján ebben a Luxembourg-kertben, a fák és madarak magányát hangszerelem szubjektív líraisággal, egy keserű szonátába”
                                  (Szomory Dezső: A párizsi regény)
 
Milyennek képzelted eltűnésedet. Az elszakadást.
Az évszak sóhaját, ahogy beköszönt szokni való városodba.
Milyennek képzelted ezt a késő délutáni padon üldögélést.
Nézel magad elé, és igyekszel épp nem gondolni senkire.
 
A galambok lépteiben némi nyugalmat találsz. 
Tollászkodnak a héjukból kifordult gesztenyék között.
Hullik minden. Vetkőzik a Luxembourg-kert.
Figyeled a madarakat, és arra gondolsz, hogy egyszer
majd a végére érsz úgyis. Elvégre azt a bizonyos csődtömeget
is lassan sikerül felszámolnod. Azt, amelyikről Oravecz is ír.
 
Ha nem is Kaliforniába mentél, de most már te is tudod,
hogy mindehhez valóban távolság kell. Kutakodás, görcsös akarás.
Egyesével fejtesz vissza minden másodpercet. Szemügyre veszed
a repedéseket és hasadásokat. Mert csak így kezdhetsz hozzá,
hogy összegyűjtsd mindazt, ami egykor szétgurult.
 
Aminek magadat látod, újraformálod azt is.
Akár egy vak szobrász, vizes ujjakkal tapogatsz ki egy lassú mosolyt.
Egy gyerekkori öregségtől megkeményedett arcot.

Impresszum   -   Szerzői jogok