Viszonyok
Szétszaladó zöldellés a kert,
a nyár leigázza a színeket,
hogy összeadódjon velük, hogy
kedvét lelje a teremtésben,
s megengedi nekem, hogy díszletté
rendezzem a fákat és a virágokat,
pedig tudja, hogy dilettáns kertész
vagyok, tudja, hogy nem kell hozzám
igazodnia, nem téveszti meg angyal-
arcom, nem vezetik félre a viszonyok.
Túl rövid nekem a kibontakozás szakasza,
jelenlétem hordozórakétája is rosszkor
válik le, már nem az vagyok, aminek
gondolom magam; kiröppent a lélekmadár.
Mindig csak két alvás között mérem
létem hosszát, időm túl kevés,
csak a világ egy részét tudom magamnak,
ahol kedvem szerint rendezem a terepet:
önző igyekezet a periférián.
Mindig csak én vagyok, csak elszenvedem
létezésedet, arcod homályos marad a vásznon,
hiába bízom benne, jól kezelem az ecsetet.
Félig vakon nézem külsődet, s mert rád találok,
érzem, én formállak téged, felfedezlek magamnak,
s ha jelenléted megszűnik, csak azért, hogy enyém
légy; megtörténik a szeretet.
Isten elnéző mosollyal szemléli, miként
áradnak belőlünk a hullámok, látja, amint
egymás ölébe futunk, s megpihenünk a Káosz
kapuja előtt.
Kinyújtom kezem, hogy átformáljam tulajdonságod
és mennyiséged, de későn veszem észre, vesztes
maradok, nincs alkalmas rendezési elv, nincs érintés,
nincs illatba rejtett szerelem. Magamra maradok.
Csak a levegő bújik meg tenyeremben.
