A fikció kikezdhetetlen valósága

 

Mitévő legyen a latin-amerikai irodalom, avagy tágabb értelemben: a mágikus realizmus dzsungelében többé vagy (inkább) kevésbé jártas olvasó, ha a szerző által kicövekelt táblákon olyan prózamívesek sora bukkan fel, mint a létező/létezett Márquez, Borges, Casares neve mellett a Cortázaré, a Kafkáé? Ráadásul lépten-nyomon a szerző az általa kitalált írók, Francisco Xavier Garay, Jorge Luis Tucumán létezését utalásnál bővebb terjedelemben, lábjegyzetekkel megspékelt oldalakon hitelesíti, váltja valóságossá a gyanútlan befogadó színe előtt?

Szirmai Péter elbeszéléskötetének* mintegy a felében szövegszervező eszközként (is) jelen van ez a nevekkel-dobálózás-játék. Az általa vállalt elődök felidézése nem merül ki a stílusutánzat, a „tetemre hívott ” prózaírók világának, hőseinek, atmoszférájának újraképzésében. Szirmai feltételezi, hogy olvasója rendelkezik kellő literatúrai tájékozottsággal ahhoz, hogy a hívószavakként felmutatott írónevek mellé – több-kevesebb sikerrel – ugyanazokat a dolgokat asszociálja, mint ő maga. Ha nem, akkor elbizonytalanodva, lemaradva sutba vághatja a komor küllemű, könnyen olvasható/nehezen elsajátítható, sűrített szövegű-szövetű kötetet.

Szirmai előző könyve, a Mániákus bibliofília már bőven kínált ízelítőt abból az irodalomfetisizmus határait feszegető írói attitűdből, mely révén a literatúra válik életté. A türelem több darabjának „olvasásbuzi” hőse, énje számára a betűk világa a való világ: „Szeretek böngészni újságok, könyvek között, metrókijáratnál vagy félreeső kis boltban, a külvárosban; ez több is, mint menekülés: ajtónyitás egy új világra.” (Francisco Xavier Garay kötete) Hőse nem elégszik meg a valóságként megélt fiktív irodalmat taglaló eszmefuttatások sorával, nem csak a fikción belüli fikció vizionálásáig ragadtatja el magát. Szerzőnknek hála (s ez írói telitalálat!) egy váratlan fordulat az elbeszélés hősének és olvasójának egyaránt minden várakozását felborítja: „Garay, olvastam az ismeretlen nevet. Képzeld, (…) az életműsorozat összes darabja kijön, mondta Javier. Kinyitottam a könyvet, s meglepve láttam, hogy az oldalak üresek. [Kiemelés tőlem, Sz. A.] Végigpörgettem a lapokat: az oldalszámokon kívül nem volt rajtuk semmi.” Szirmai tovább tágítja az  egyébként talán csak az irodalomban „példátlan eset” lehetőségeit. (Az avantgárd festészetben Malevics száz évvel ezelőtti monokróm kísérleteinek máiglan vannak követői.) Halálos komolyan emelkedik „esszéisztikus” magaslatokba: „Ha végiggondolom, a posztmodernben eddig is jelentős törekvések történtek az olvasói gondolkodás kitágítására, mégis Garay kísérlete eddig a legradikálisabb. A regénynek több olvasata létezik, habitustól, irodalmi elméletekben való jártasságtól és műveltségtől függően: lehet olvasni egyszerű kalandregényként és magas irodalomként egyaránt. Mivel a lapok üresek (végigpörgette a lapokat), a történetet tetszésed szerint alakíthatod.” Stb. stb.

A kötet derekasabb részét kitevő „irodalmi elbeszélések” egyikével-másikával gondja támadt a recenzensnek. Hiányérzetét nem annyira a már fentebb emlegetett, főleg a latin-amerikai létező/fiktív irodalomra való utalások keltették. Egyrészt azért nem, mert „a valódi írók valódi műveinek” nagy részével volt szerencséje találkozhatni, másrészt pedig elfogadja, elhiszi a szerző teremtményeinek és azok kitalált opusainak a „létezését”. A befogadói élmény inkább amiatt nem válhatott maradéktalanná, mert ez a nevekre, művekre utalósdi olykor csak váz maradt, vázlat. A szövegökonómiának ez az öncélúnak, pontosabban: cél nélkülinek ható gyakorlata továbbmódolást, kiteljesítést, magyarán: továbbírást kíván.

A láthatatlanul kétosztatú könyv második, inkább „történeteket” tartalmazó része, minden bizarr, abszurd eleme ellenére, mintha egy másik írói műhelyben született volna, annyira különbözik az elsőtől. Benne a mindenkori diktatúrákból való menekülés kilátástalansága, a sorstragédiák elkerülhetetlensége dominál. Távol áll tőlem a szándék, hogy szerkesztőként – folyóiratunkban, a Váradban egyébként többször publikált – szerzőnkre oktrojáljam az elvárásaimat. De arra ösztönöztem volna a két, merőben eltérő írói világ mívesét, hogy alaposabban kotorásszon az íróasztala fiókjaiban. Bizonyára tellett volna két külön kötetre a felgyülemlett prózákból, ha nem, némi szerzői türelem – inkább előbb, mint utóbb – meghozta volna a maga érett gyümölcseit.

Végül hadd szolgáljon a szerző és a recenzens mentségére a következő idézet: „A könyvek mindig egy fiktív valóságot jelentettek számomra, telitűzdelve nekem tetsző egyéniségekkel, szerethető hősökkel, amely érdekesebb és izgalmasabb, mint a való élet. Ezért szeretem, ha sok könyv van körülöttem, ezért igaz rám is, amit Borges mondott magáról: irodalom tekintetében hedonista vagyok.”