Piros-fekete görbe tükör

 

Muszka Sándor profi költő. Saját elmondása szerint az egyszerű és szép dolgokat szereti, mint például a punkzene. És ez az elemi erő a verseire is jellemző, kemény, szikár, őszinte sorai tisztán szólnak, érthetőek. Mi a helyzet viszont a prózájával? Merthogy a Mi nem lóg ha áll című kötetében a lapszéltől lapszélig írásban is kipróbálja magát. Erre a szövegre semmiképp se húzhatnánk rá a magas irodalom jelzőt, de Muszkának nem is ez a célja: szórakoztató, tömör poénbombák sorakoznak egymás után, igazi felüdülés a sok asztalt beszakító, „nagy” mű mellett. Ez a szöveg leginkább a beszólásokra támaszkodik, vagyis azokra a momentumokra, amikor verbalizálódik a székely nyelvjárás, és egy-két szóval odacsapja mind a szereplőket, mind az olvasót a földhöz. Próza szinten ebben tényleg erős Muszka, mert éles szemmel járja a világot és szűkebb pátriáját, azaz Csíkszépvizet, és hallgatózik, gyűjt, jegyzetel rendületlenül. Érzi a székely ész- és nyelvjárást, és a legjobbat tudja kihozni belőle, ösztönösen érzi, merrefelé kell tapogatózni az ütőér után, hogy vegytiszta humor és röhögés legyen az eredmény. Ezen készségeit és képességeit először stand up-előadásokon kamatoztatta nem kis sikerrel, és már akkoriban is sokan biztatgatták, hogy érdemes lenne ezekből a sztorikból és hasonlókból egy jó kis könyvet csinálni.

 

Így született meg a Sanyi bá, mely először 2012-ben jelent meg Kolozsváron az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában, aztán nemsokára Magyarországon is polcokra került az Ulpius Kiadó jóvoltából. A legfontosabb talán, amit a könyvről el lehet mondani, hogy vitték, mint a cukrot. Erdélyben pillanatok alatt elkapkodták, és már a Bookline-on is csak előjegyezhető, ami azért nem semmi. (Én a sokadik kiadáshoz jutottam hozzá nemrég, ez 2014-ben jelent meg szintén a kincses városban az Exit Kiadó gondozásában). A siker titka pedig a tökéletes recept, ami alapján ez a kötet készült.

 

Elsőnek talán jó volna arról beszélni, ami a legszembetűnőbb: a külcsín. A Sanyi bá egész egyszerűen gyönyörű, nem csak olvasmány, hanem könyvtárgy is, amit az ember legszívesebben nem is gerinccel kifelé tenne fel a könyvespolcra, hanem külön helyet keresne neki valahol, ahol zavartalanul lehet gyönyörködni a borítójában meg a szebbnél szebb belső oldalakban. Csillag István illusztrációi fölött nem tud átsiklani a tekintet: maradni kell, gyönyörködni, mosolyogni, nevetni. Tényleg tökéletes kísérői a történeteknek, olykor a szöveg konkrét kivetülései, máskor csak lazán kapcsolódó agymenések, a poénok továbbgondolásai. Leginkább a férfi, akarom mondani székely ember ábrázolásai tetszettek, szimpatikusak ezek a prototipikus, tagbaszakadt, marcona alakok, akiknek csak akkor nem szorul ökölbe a kezük, amikor pohár van benne, netán sörösüveg. És van az illusztrációknak egy enyhe „gyerekes” jellegük, ami szintén mutatja, egyetlen szavát sem szabad komolyan venni a kötetnek, és mégis az egészet kell.

 

Mert annak, aki onnan jött, ismerős az, ami az oldalakról visszaköszön rá. Persze kissé elferdítve, meg-meggyúrva, eltúlozva. De ez mindenképp a székely néplélek, már ha beszélhetünk ilyesmiről. Persze el lehetne sütni ezen a helyen az olyan kliséjelzőket, mint csavaros meg furfangos, de a könyv nem erről szól. Hanem inkább valami megfoghatatlanról, ami mintha nagyítón keresztül láttatná velünk a világot. Igen, egy torz nagyító ez a könyv, ami nem elrondítja a képet, inkább gömbölyíti és szögletesíti aszerint, hogy Sanyi bá szerint mi a lényeg. Merthogy az öreg általában egy dologra fókuszál, és arról rendszerint megvan a saját, markáns véleménye, nézőpontja. Például amikor két koma elmegy a marosvásárhelyi piacra, majd a nap végén beülnek egy balettelőadásra. Az, amit az elbeszélő lát ott, egészen más megvilágításba helyezi a táncművészetek királyát. Továbbá ebből a szövegből származik a kedvenc idézetem is, ezzel szoktam ajánlani ismerőseimnek a kötetet: „Elég az hozzá, hogy a nagy ijedségtől a komámnak olyan gyomoridegje lett, hogy Dánfalva előtt a mezőbe egy akkorát szart, hogy a csobánkutyák egy hétig ugatták, azt hitték, medvebocs.”

 

Ha muszáj lenne besorolnom, Sanyi bát mindenképp túlélőkarakternek nevezném, hisz a mindennapi problémák megoldásának nagymestere, különösebb rafinéria nélkül, nyersen hárítja az útjába gördülő akadályokat, legyen szó ledőlt kéményről, autóvezetésről stb. Némiképp hasonlít gyerekkorom egyik kedvenc mesehősére, Erős Jánosra, történetesen ugyanarra képes, mint ő, mert az egyik sztoriban egy egész fát visz be a szomszédnak, ami akkora, hogy két medvebocs bújik elő belőle. Sanyi bá is ugyanazt a taktikát választja megoldásként, mint a népmesék hőse, vagyis benyújt a medvéknek egy-egy vedernyi jó vörösbort, amitől azok elalszanak, így most már meg lehet kötözni őket. De hősünk arra is tudja a megoldást, hogyan kell kihúzni a nehéz teleket egyetlen zsák fával: „A télen es olyan hideg vót, s kellett úgy tüzelni, hogyha a csempekályhát el nem adom, januárra a fa mind elfogyott vóna, s ejszen münk megfagyunk, de aztán szerencsére egy zsák fával kiteleltünk. Bétettük a fát a zsákba, s azt bé az ágy alá, s mikor valamelyik fázott, felkelt, s mikor tízszer megemelte, fekhetett vissza.”

 

Most már teljesen komolytalanra fordítva a szót, fontosnak tartom Sanyi báról megjegyezni, hogy egyáltalán nem egy kérges lelkű paraszt, sőt, csordultig van empátiával. Hiába küldik pálinkáért a „sántierről”, ő azért egy kast is vesz a bolt előtt várakozó asszonytól, de odafigyel a gyermekekre meg az állatvilágra is, elfér mindenki az ő nagy lelkében: „S a gyermekek es mit éheztek, ember, bé es hívatott az ovóné, hogy aszongya, valamit csináljak, met a gyermekek a füzetjükbe virslin küjjel egyebet nem rajzolnak.”; „A Hargitán akkora hó vót, hogy a varjak es csak guggolásba repültek, hogy a fejüket az égbe bele ne verjék, de ez nem vót elég, mert júniusban az idő cseppet megengedett s olyan árvíz lett, hogy a Csíkszépvíz–Csíkszereda járaton a sofer a buszt állva vezette, hogy meg ne fulladjon, s az emberek mind a kalaptartón ültek.”

 

Az egyetlen gond a könyvvel az, hogy túl rövid. Még és még és még kéne belőle, megunhatatlan. Remek kis összeállítás, mert annak az érdeklődésére is számíthat, aki belülről ismeri az ábrázolt világot, és az is megtalálja benne magát, aki csak külsősként akar bekukucskálni és egy jót derülni. A nyelvhasználat is nagyon profin be lett lőve, autentikus székely sóder az utolsó szóig, az és kötőszó például, ha jól figyeltem, teljesen ki van halva a kötetben, helyette es-ek sorjáznak végeérhetetlenül, román jövevényszavak, fonetikusan leírt kifejezések, és a központozás is elsőrangúan öncélú. Jó, hogy Muszka hagyta magát rávenni, és leírta azt, amit ő saját elmondása szerint nem tart irodalomnak, nem hiszem, hogy akadna olyan olvasó, aki ne találna kedvére valót a Sanyi bában. Egy élő kalendárium, egy anekdotagyűjtemény az öreg, kár lenne hallgatni hagyni. Szerintem nem vagyok egyedül, aki szeretne folytatást, ugyanilyeneket a végtelenségig. Mert amíg a csíkszépvízi góbék nem csendkirályozni fognak járni a kocsmába, és Muszka mester sem csap fel antialkoholistának, lesz alapanyag. Addig is marad a szerző összetéveszthetetlen hangja, amin a könyv összes történetét előadja a hátsó borítóhoz csatolt CD-n. Ha székely kultúra meg székely identitás meg székely brand, akkor Sanyi bá mindhalálig! Olyan görbe tükör ez, amire minden harisnyás és piros-fekete büszke lehet.