Macskaszoros

 

 

 

A Központtól nagyon kis távolságra, saját járatukon Harry és Paul. Előttük és mögöttük csak túlzott fehérség, semmi egyéb.

 

Harry: Látod, újból meghalsz.

Paul: Te is.

Harry: Nem én. Te.

Paul: Te, te.

Harry: Pedig te.

Paul: Te. Én nem.

Harry: Hé, te eszement, már nem vagy négyéves.

Paul: Hát mennyi?

Harry: Hagyd abba.

Paul: De előbb te hagyd abba.

Harry: Hallgass, az anyád micsodáját.

Paul: Az anyádét, az anyádét, az anyádét.

Harry: Paul, komolyan beszélek. Te még hiszel valamiben, hiszel?

Paul: Teszek én a kérdésedre, mindig ugyanaz. A visszatérés előtti huszonnyolcadik hétben vagyok. Unom már, nagyon unom…

Harry: Paul, itt már csak vagy hetvenvalahány év múlva fogunk találkozni. Egyszerű, egyenes a kérdés.

Paul: Egyre tovább és tovább tart.

Harry: Ennek úgy mondják, hogy megnövekedett várható élettartam. Kibírhatatlan vagy! Miért kellett nekem a váltásokat éppen egy…

Paul: Egy?

Harry: Egy középszerű és közönséges alakkal végigcsinálnom.

Paul: Választhattad volna Homéroszt.

Harry: Jó vicc. Egy fenét választhattam volna.

Paul: Hiszek…

Harry: Miben?

Paul: (eltávolodik): Abban…

 

 

Harry, most Gore, az egyik lehetséges váltás.

 

Gore: Apámnak és anyámnak a családjába születtem. Ugyanaz az apa és ugyanaz az anya. A gyerekkor. Ugyanaz a gyerek- és serdülőkor, apró eltérésekkel. Ha betöltöm a húsz esztendőt, megváltozom. Most orvos vagyok. Néhány szó a betegeimről. Majdnem mindenki azt várja el tőlem, hogy csodát teszek. Magamról. Eleget tanultam ahhoz, hogy megengedhessek magamnak egy központi, napfényes, márványpadlós, képekkel telerakott rendelőt. És mennyire szeretek gyönyörködni bennük. Eleget tanultam ahhoz, hogy megértsem a színeket. Nem föltétlenül a formavilágot is. A betegségekről. Egyesek maguktól gyógyulnak, mások soha. A fény nagyon fontos. Nem értek a fényhez. Vannak szakemberek, akik tudják, hogyan kell esnie. Mindenik fogásnak megvan a maga szöge, kész tudomány. Sztyepán barátom, orvos ő is, nagyon sok mindent tud a betegségekről. A szenvedésről. Soha, de soha nem lesz neki rendelője a központban, túlságosan elmerült a baktériumokban, a szavai pedig olcsók. Az én szavaimnak súlyuk van. Épp tegnap súgtam meg az egyik betegnek: meghal, ha nem műtteti meg magát. Ha nem én operálom, alig van valami esélye. Tudta, hogy szeretem a festészetet, hozott egy Chagallt. Ha megműtöm, egy évnél többet nem adok neki. Mindig kell egy esély. Ebben a visszatérésben az álmom, hogy meglegyen az összes Chagall. Érzelmileg árva vagyok. Spenót. Van egy feleségem, csodálatos nő, albán. Tudja, hogy szeretőm van, ahogy én is tudok a kis kopaszáról. Hétfőn és csütörtökön gyömöszöli, otthon nálam. Amikor ügyeletes vagyok. Egy szerencsétlen. Egyebekben… Mintha jelen sem volna, folyton ugyanaz a nyomasztó fejfájás gyötri a halántékánál, amit nekem, a nagy orvosdoktornak, nem sikerül elmulasztanom. Mindketten odavágunk ezt-azt. Újra meg újra felkeressük saját lélekidomárunkat. Természetesen sztárpszichológusok. Központi fekvésű, márványpadlós, képekkel telerakott rendelővel.

 

 

Paul, most Dusán.

 

Dusán: Két-két golyó a tarkójukba. Ne sajnáld őket. Ezekért nem kár. Egy csöppet se bánd. Persze biztosan kollégák voltunk a Műegyetemen valamelyikkel ezek közül a nyavalyások közül. Együtt hallgattunk valami rockkoncertet a fővárosban, talán még szobatársak is lehettünk. Négyesével abban a bentlakásban, a juhfaggyútól bűzlő szekrények között. Négyesével, de nem igazi hazafiakkal, akkoriban, túlságosan sok volt a kurva és a bunkó. Arra gondoltam, miközben tanulmányoztam az alapozást, ott a Műegyetemen, hogyan fogom én majd rendbe hozni mindezt, én, Dusán, az ösztövér, a négy, ösztöndíj nélküli keresztény diák egyike. Talán a katonaságnál, tisztként, vagy a pártban sikerült volna mindennek a rendbetétele, nekem, Dusánnak, az ösztövér diáknak. Ne nyomd a csövet a bőréhez. Tele leszel vérrel. Sőt, még rosszabb, bűzlik majd a kezed az égett puskaportól. Én békésen szeretem elintézni. Ülök itt a teraszon egy konyakkal, a szemükbe nézve pipára gyújtok, aztán átnyújtom nekik a cédulát. Látszólag elbocsátó cédula. Mindnyájan, telve bizalommal és reménnyel, azonnal elindulnak azon a keskeny, hosszú sétányon. Nagyon szeretem azt a törpebokrok szegélyezte, verebekkel teli sétányt. A vége felé azt várnád, hogy meghalld a kis vaskapu csapódását, amitől általában ijedten szétrebbennek a törékeny kis szárnyasok. Amíg a fiúknak már csak egy lépésük maradt, amikor már-már kilépnek a nagy sugárútra, két röviddel tarkón lövöm őket. Doktor! Ezt a háborút nem én kezdtem. És ha most kell takarítani, miért állna félre? Húzza meg az anyja kínjába azt a ravaszt. Nem jobb semmivel sem, mint én.

 

 

Harry, most Gore

 

Gore: Amikor beléptem ide… Ez itt az én szüleim háza volt. Az én házam. Dusán, a láger civil parancsnoka. Az én villám, az én néhai édenkertem, most kivégzőtábor. Ez a bunkó azt mondta: a felesége nem jön többet. Visszament hozzájuk. Az albánjaihoz. Aztán azt parancsolta, nekem, az én házamban, hogy hagyja, uram, ezeket a nagy sebészes játékokat. Fogja meg a pisztolyt és segítsen eltakarítani ezeket, mert éjszaka újak jönnek. És folyton jönni fognak, amíg meg nem szabadulunk mindtől. Jó napom volt, egy másik sikeres műtét, egy újabb Chagall, meghallgattam a helyi és az országos híreket. Egy szó sem esett zavargásokról. Az utcán Hunela, az egyedüli vörös hajú szomszédasszonyom, félénk, nevetséges jeleket adott. Akkor nem értettem. Biztos a szemetesek jártak itt, de, mint még soha, a kuka felfordulva hevert egy vértócsában a sétány végén, az utca felől. Semmi. Semmi gyanús, hogy valaki itt háborúzni kezdett volna egy ilyen tökéletes napon. És valaki megengedhette magának, itt, ebben a városban, ahol mindenki tisztel, hogy lefoglalja a villámat és kivégzőtáborrá alakítsa át. Azonnal felhívtam a barátaimat, a volt betegeimet, a rendőrfőnököt, a főügyészt, a polgármestert… Mindenütt foglaltat jelzett. Dusán szembeöntött egy pohár borral, az én borommal, és azt mondta: Mind benne vannak. Részei a tervnek. Fogja a pisztolyt és tegye, ahogy mondtam.

 

 

Harry: Nem léptél be?

Paul: Hol az anyjában van?

Harry: Hol van, hol van? Itt lennék, ha már megtaláltam volna? Azt hittem, te szerencsésebb vagy.

Paul: Ne izgulj. Ha nem találtam meg se én, se te, akkor nincs is. 

Harry: Nincs, nincs… Kicsi korunktól mondják, hogy biztosan létezik egy kijárat.

Paul: És mi köze van ennek a…?

Harry: Lehet, azért nem látjuk, mert be van hunyva. (a szemei felé mutat)

Paul: Te még behunyva tartod?

Harry: Én? Nem, dehogy.

Paul: Azonnal kinyitottam, ahogy megszabadultam attól a sok szörnyűségtől.

Harry: Én egyáltalán le se hunytam. A szemhéjak közt figyeltem. Senki nem vette észre. Pedig egyesek rám hajoltak, újra meg újra. Hol tükröt nyomtak az orrlyukamhoz, hol az ajkukat tették a fülemhez.

Paul: Azt akarod, hogy elhiggyem, annyira profi voltál, hogy egész idő alatt nyitott szemmel feküdtél?

Harry: Félig nyitottal. Ha, ha, ha! Hol van, te ember? Ez már a huszonnyolcadik hét. Ha most is elszúrom, megölöm magam.

Paul: Biztos elszúrod. Ez az öngyilkosság a legnagyobb hülyeség, amit mondtál.

Harry: Mind nehezebben és nehezebben visellek el. Egy csöpp akarat sem szorult beléd. Legalább nyújtsd ki a kezed és tapogass, hátha megleled…

Paul: Szart a kalapjába. Gyerekkorodban játszottad ezt te is.

Harry: Ötvenkilencedjére kérdezlek: nem gondolod, hogy ez alatt az egész szerencsétlen idő alatt becsaptak minket?

Paul: Mit akarsz mondani?

Harry: Ha igazad van és nincs semmiféle ajtó?

Paul: Nem, komolyan mondtam.

Harry: Ha nincs semmi?

Paul: Épp semmi, de semmi?

Harry: Igen, te, semmi, de semmi. Jó, azt a mesét a kapuval, ahol áll az illető és átnézi a papírokat… Kiféle-miféle, miért, hogyan… Ezt én nem csíptem soha.

Paul: Én erre nem is figyeltem oda.

Harry: Azért vagy olyan harapós minden alkalommal, amikor visszatérsz.

Paul: Azért is, de még inkább azért, mert nem éreztem szükségét annak, hogy higgyek valamiben, valakiben.

Harry: Én mindig kételkedtem.

Paul: Teszek én a te kételyeidre.

Harry: Ha azonnal kinyitottad nekik, kit láttál még ott?

Paul: Úgy neveltek, hogy higgyek. Aztán, hogy ne higgyek. Aztán megint, hogy higgyek. Aztán újból, hogy ne…

Harry: Albánok voltak?

Paul: Mi jött rád, a fene essen beléd?

Harry: Láttál te már albán asszonyt? Elnehezült léptekkel, elkékült ajkakkal?

Paul: Hallgass, szerencsétlen. Ők is csináltak sok marhaságot. Hasonló marhaságokat csináltak mások is, mindig…

Harry: Egy gyereket fehér fezzel, szomorún és az éhségtől sárgán.

Paul: Elhallgattatlak én téged, te dög.

Harry: Röhejes vagy! Elfelejtetted? Itt nem nyúlhatsz hozzám.

Paul: Nyúlhatok.

Harry: Dehogy.

Paul: Te kit láttál? Hallottam, hogy most öt perce ment át a járaton Chagall.

Harry: Ment egy fenét. Az már régen belépett.

Paul: Hülyeségeket beszélsz. Hol ment volna be, ha nincs is hol?

Harry: Azt mondod, hogy nyitva vannak a szemeid?

Paul: Nyitva.

HarryfAz enyémek is.

Paul: És?

Harry: Ha nem látjuk, az nem föltétlenül jelenti azt, hogy nincs is. Mondd meg, légy szíves, kit láttál odaát?

Paul: Egy szarjankót a családból. A szekrények felét ki is ürítették két perccel azután…

Harry: Nekem mondod? Nálam összekaristolták a falakat.

Paul: Az Armani öltönyök, Gucci cipők és a Rolex órák eltűntek, mint a kámfor. Nézz rám, pucér fenékkel maradtam.

Harry: Na, na… Azért nem vagy éppen pucér fenékkel. Raktál félre valamicskét.

Paul: Én? Mindent, amit összegyűjtöttem azoktól a szerencsétlenektől, vagy féltonnányi tiszta arany műfogat, mind ott maradt. Nem tudtam semmit magammal vinni. Remélem, visszatérhetek, mert ha nem, minden ott rohad a svájciak bankjaiban.

Harry: A svájciak dugták el neked?

Paul: Világos. Azok mindent átvesznek, tojnak az emberekre. Különben sem írta a szemfogakon azt sem, hogy Ahmed, de azt sem, hogy Khaled. A fővárosban nem hagytam semmit.

Harry: Azt mondod, semmit?

Paul: A belügyminisztériumunk úgy keres téged, ahogy az elő van írva.

Harry: Nekem mondod? (eltávolodik)

Paul: Csak elástam valamiket itt-ott. (eltávolodik)

Harry: Hol?

Paul: Hülyének nézel? Senki nem fog megtalálni semmit. Közösek… Közös helyek.

Harry: Tömegsírok, te szerencsétlen.

 

 

Paul, most Sam, olajmágnás, az irodájában telefonál.

 

Sam: Eltört. Értettem. Milyen mélyen? Négyezer? Nagy az óceán… Folyik? A picsába! Mit keresnek a bálnák az én kitermelőhelyemen? Zavarják el onnan őket! Irányítsák rájuk a hangjelzőket! És a cápák? A hírműsoraink mutassanak be néhány szétmarcangolt embert, a világ különböző részeiről. Hogy mi nem? Nem agresszívek? Találjanak ki valamit! Használják a víz alatti fűrészt! Arrafelé, ahol a környezetvédő aktivisták a leghangosabbak. Adjanak ott nekik naponta minél több esetet az eszement cápákról… (Hosszú szünet) Nagyon jó, nagyon jó! Értesítsen, hánykor zárják el. Na viszhall! Hallóóóóóó… Mi van? Hogy? Ki van dobva! Kontár! Átveszi Sun! Adja Sunt! Halló! Sun! Maga a platform új főnöke! Ne mindent tegyen meg, csak amit kell! Jelenteni fogja hat, nem, négy órán belül, hogy elzárta! Sun! Értse meg! Nem vagyok hajlandó az óceánba szórni a pénzemet! Minden egyes órában, akaratomon kívül én huszonhétmillió dollárt pumpálok abba a nyavalyás vízbe! Elfogadhatatlan, hogy ennyi kőolajat veszítsek! (Rövid szünet) Mik azok az ökológiai problémák? Hagyjuk a nyavalyába! Nem látja, hogy a pénzem elfolyik abba a végtelen szarságba? Jól figyeljen rám, Sun! Zárja el! A többi az én dolgom. (Rövid szünet) Kicsoda? A CNN? Kiverem a fogát annak a nyamvadt CNN-esnek! Ez nemzetbiztonsági kérdés! A repülőgépeinknek nincs mit enniük! Várjon egy kicsit! (Egy másik telefonon beszél) Igen mókuskám! (Gyönyörködve hallgat. Hosszú szünet) Nagyon, nagyon-nagyon! Szavamra… Folytasd… Ne hagyd abba, kiscicám! Megölsz, cicus! Cicuska! Jaj, a szívem! (Nevetve megragadja a péniszét) Kész, nyamvadt macska! Eredj, zuhanyozz le! Dolgom van. Hívj vissza három, nem, két óra múlva. (Az íróasztalról elvesz egy halom papírt, megtörli a kezét, aztán felveszi a másik telefont). Hogy állunk, Sun? Én épp most végeztem a dorongom ellenőrzésével… Csak vicc volt. Majd elmondom, ha kijövök a szárazföldre. Hogy állunk? Vastag? (Nevetve) Itt is… Hagyja, hagyja, majd elmondom. Hívja fel mindenképpen a biztosítót, sosem lehet tudni. Nézzen a dolga után, majd én mindent elintézek.

 

 

Harry és Paul, ugyanaz a járat.

 

Harry: Feketelyuk.

Paul: Lyuk?

Harry: Fekete… Ahogy hallottad. Lehet, hogy egy… Feketelyukban vagyunk.

Paul: Feketelyuk? De itt olyan sok a fehér. Mit sok? Minden fehér.

Harry: És?

Paul: És…

Harry: És akkor mi van, ha sok a fehér, ha minden fehér?

Paul: A legrosszabb esetben egy fehér lyuk.

Harry: Hé, világ marhája! Kívülről lehet fekete, belül meg fehér. Honnan tudod te azt, hogy néz ki belülről egy feketelyuk?

Paul: Te tudod?

Harry: Én… Jó, nem az… És ha tudnám is…

Paul: Akkor meg ne beszélj már róla. Félek.

Harry: Félsz egy szótól?

Paul: Brrr…

Harry: Vicc nélkül, ha benne vagyunk, nekünk annyi.

Paul: Nekünk mindenképpen annyi.

Harry: A feketelyukaknak nincs kijáratuk.

Paul: Jó, hogy bejáratuk van.

Harry: Képzeld csak el, hogy nézhetünk ki, ha egy feketelyukban vagyunk? Igen, tökéletesek vagyunk, szépek, körülöttünk millió csillag, csillagocska, bolygók, bolygócskák…

Paul: Kis műholdak, műóriások…

Harry: Hallgass a francba, mindent elrontasz.

Paul: (Rövidlátón körülpislog) Hiába nyitottam ki.

Harry: Miért hiába?

Paul: Úgy ni, hiába. Írd le nekem, mit látsz.

Harry: Fehéret, fehérest, fehérséget, fehérneműt.

Paul: Ez minden, amit látsz? Ha látnánk, akkor őket is látnánk.

Harry: Kiket, te állat?

Paul: A csillagokat, csillagocskákat, a bolygókat, bolygócskákat…

Harry: Te látsz engem?

Paul: (Báván átnéz rajta. Nevet) Egy nagy rakás fos, amitől nem vagyok képes szabadulni és már az ötvenkilencedik visszatérésnél tartok.

Harry: Körforgás. Körforgásnak mondják. Akkor azt jelenti…

Paul: Azt jelenti…

Harry: Ha látsz engem, akkor nem vesztettük el a látásunkat és egy feketelyukban vagyunk. A csillagok pedig, minden csillag és csillagocska nagyon pici, parányi, szabad szemmel képtelenség meglátni őket.

Paul: (Telve megjátszott csodálattal) Ez igen, te. Ez király! És mi hogy vagyunk ugyanolyan nagyok? Ugyanaz maradtál, az egy méter hetven magas és nyolcvanöt kilós simlis.

Harry: Te meg egy kretén vagy, igen, egy kretén… (Eltávolodik) Megfelelő szerszám nélkül nem tudsz a tudományba hatolni. Túl kicsik hozzánk képest. Az űrben nagyok lehetnek, de a feketelyukban kicsik.

Paul: Micsoda dolog.

Harry: Én ebben hiszek.

Paul: Micsoda dolog, te. De én akkor se hiszem, hogy…

Harry: Most már érted? Létezik egy kijárat, egy láthatatlan, a jelentékteleneknek. Számunkra biztos valami nagyszerű fog bekövetkezni.

Paul: Halandzsa beszéd. Nincs semmi feketelyuk, nincs semmi. Összegyűjtötted az egészet?

Harry: Ha egyhez is hozzányúltál, egyenként töröm el az ujjaidat, igen bizony.

Paul: Válaszolj röviden. Hányat gyűjtöttél össze? Hány volt?

Harry: Aznap, amikor a tarkómban éreztem azt a villámgyors valamit, néhány pillanatig pedig a savanykás szagot is, akkor már csak egy hiányzott.

Paul: Erről sosem beszéltünk. De én is éreztem ugyanazt a villámgyors valamit a tarkómban és a savanykás szagot is. Így ébredtem itt fel veled. Te már itt voltál?

Harry: Mindketten a teraszon voltunk. (Elkapja a sírás)

Paul: Figyelj, barátom, ez a hely azért mégsem olyan ciki.

Harry: Megcsodáltad a Chagalljaimat, kint hűvösödni kezdett. Felálltál, hogy betakarj egy pléddel, aztán tarkón kapott az a valami.

Paul: Nem tudom, mit mondjak.

Harry: A takaró a másik szobában volt. Nem hallottalak kimenni.

Paul: Kimentem. Te bóbiskoltál.

Harry: Nem aludtam mélyen?

Paul: Amikor visszamentem, te már nem voltál ott. Azt hittem, hogy elhívtak a klinikára.

Harry: Aznap este… Kellett volna, az utolsó Chagall estéje volt.