A közellakó

 

 

Sziránó egyszercsak megijedt nagyon, hogy mi van, ha kellő szorgalommal és alázatos odafigyeléssel a világ, így anblokk, ahogy van, mégiscsak menthetetlenül és végzetesen megérthető.

 

 

Sziránó annyit és oly látványosan jelezte már (mindhiába), hogy őt szegényt bizony nem szereti senki, hogy immáron biztos volt benne, hogy ezek után már nem is lesz ez másképp. Elvégre akit sokáig nem szeretnek, azt vagy azért, mert nem érdemel mást, vagy ha érdemelne is, oly sokáig volt szeretetlen, hogy mostanra bizonyára belülről egészen megposhadt. Talán úgy kellett volna tenni, mintha – merengett Sziránó pár ezredmásodperccel egy jelentőségteljes legyintés előzményeként.

 

 

És akkor Sziránó rádöbbent, hogy egész eddigi élete során, függetlenül attól, hogy kit mikor mennyire és hogyan szeretett, mindig ugyanabban a szerelmi háromszögben volt. Abban, amelynek egyik csúcsán a szerelme állt, a másikon ő, a harmadikon pedig az égvilágon bárki.

 

 

Sziránó már megint álmodott, erősen, ökölbeszorított fogakkal és hasonló képzavarokkal koncentrálva, hogy ne veszítse el a fejét ebben az őt körülvevő, zavaros, nyomasztó maszlagban. Aztán egy ponton, mert hát gyenge az ember és bármiféle legyen a szembenálló körülmény, az mindig fáradhatatlanabb, mit volt mit tenni, tűrőképessége egy végsőkörüli pontján kihagyott a lankadó figyelem, és minden igyekezete ellenére, bármiféle megkönnyebbülés nélkül, kapkodva, lopva elszundított.

 

Tarcsay Zoltánnak, az életrajzi olvasat kedvéért

 

Sziránó egyszerre egy teremben volt. Persze frászt egyszerre, hiszen mindennek határozottan megvoltak a maga előzményei. Egyrészről persze a szokásos rutin szerinti fogmosás, zuhany, borotválkozás. Másrészt persze hosszú évek. Vagy hát hosszú és közben mégis rövid évek, melyek sajnálatosan már réges-rég nélkülözték azt, amit közhelyes írói fogással a pillanat varázsának szoktak nevezni. Mindebből számára már csak a pillanat volt meg, az évek óta tartó pillanat, mely a már korábban felsoroltakkal, valamint kávéivással, olvasással, munkával, ide-oda rohangászással, „szakmai kihívásokkal”, ilyesmikkel telt nagyobbrészt. Most viszont egy teremben volt, azaz, kár is finomkodni, egyenesen egy tudományos konferencia kellős sűrűjében, valamelyik hátsó sorban meghúzódva. És hirtelen, mintha mély, ragadós álomból riadna föl, szinte felébredt. Szinte, mert az álomszerűség picit azért megmaradt (ébren volt): egyszeriben ugyanis ott volt a varázs, ott volt minden. Vagy hát, ha nem is minden, egy tarkó mindenképp. Egy tarkó, egy gallér, alatta egy zakó hátulja, az ölben egy számítógép kilátszó széle. Hiszen ez a barátja. Legjobb barátja, kollégája, rég nem látott, épp csak nem vérszerinti testvére. Az emigrált író, aki egyébként épp egy külhoni irodában ült ekkor. De ez még semmi, hiszen ahogy körbenézett, arra lett figyelmes, hogy még további ismerős tarkók is körbeveszik. Sőt, hovatovább minden tarkó ismerős, még a statisztáló ismeretlenek is rémlenek valahonnan. Mert hát ott ül az a másik sziluett is, az a frizura és az a hajszín, a nyaknak pont az az íve, ismerős vállak körvonalai. Rég nem látott szerelme. És további, az idő valamely pontján eltűnt, elveszett barátok és persze ellenségek, kisebb-nagyobb szerelmek és fellángoló jellegű belezúgások egykedvű alanyai. Alanyok kontúrjai. Bár határozottan nem hitt benne, a másvilágot képzelte épp ilyennek (s a hit hiánya nem hogy zavarta volna, inkább még táplálta is ilyen irányú képzelgéseit). Ha lenne valamiféle evilági fölött álló, intelligens erő, pláne kellő gondoskodó szeretettel ellátva e nyomorult humán faj irányában, bizonyára pont így rendezné be a földi utáni létet. Olyan világként, amely a korábbi egyes elemeiből folyton és folyvást újrarendezi magát, valami örök, anyaméhszerű, dédelgető állapotba. A másodperc törtrészéig átvillant a fején és rögtön újra el is vetélt egy korábban már párszor elvetélt regényötlete. De jaj, roggyant ekkor egy nagyot a világ, megszakítva az épp csak kacérkodásnyit megkezdett regényírást: a barát oldalra fordította a fejét, a hátrébb ülő Sziránó felé félprofilt mutatva. Sziránó hiába kapta el szinte azonnal a tekintetét, hosszú percek után ismét inkább az épp előadó, kopottkás, távolról szinte pókhálóból szőttnek tetsző, élemedett akadémikusra nézve, már késő volt. A varázs, mint a professzort egyben tartó szőttesnél is finomabb, gyengébb anyag, menthetetlenül foszladozni kezdett. Oda sem nézve is tudta, hogy ez a félprofil (mint az összes többi) más arcélt, orrot, szemet, szájat, arcszőrzetet mutat, mint illene. S a valóság, mint sminkkel csak részben elfedhető, ormótlan, elgennyedt kelés vagy pattanás, kikandikált a pillanatnyi varázs mögül. Érezte, ennél – ha egyáltalán lehetséges –, erősebben kell koncentrálnia majd, ha minden logika és józanész ellenére a sziklaszilárd valóság földből, vasból, vízből, bőrből és megannyi más anyagából szőtt felületéből ormótlanul kikandikálva egyszer újra egy kacérkodásnyit felé fordulna bármi varázs.

 

 

Sziránó épp végtelenül elszomorodni készült, ahogy rendre, vágyakozón sóvárogva valami vagy valaki, lényegében bármi után, mikor egyszercsak eszébe jutott, hogy tulajdonképp mire is vágyna, mit is akarna? Mi volna az, ami most azonnal kéne neki, csillapíthatatlanul és mindent elsöprő, elemi erővel? És, bár a sóvárgás ettől sem múlt, a másodperc töredékére azért megkönnyebbült, amiért, bármilyen mélyre is túrt különböző vágyai után a lelkében, végre nem volt már ott semmi.

 

 

Sziránó, közvetlen környezete szinte egyöntetű bevallása szerint kedves volt. „Édes.” „Cuki.” „Aranyos.” Magyarul, ahogy magában fordítani szokta ezeket a kódszavakat: balek. Olyan örök vesztes, akit végül nem választanak a nők, akit mindig megelőznek a postán sorban álláskor, akit rendre meglöknek az utcán nála semmivel sem jobban siető járókelők – hogy aztán mindig ő kérjen elnézést valami régi rossz beidegződés okán. Oly sokáig vágyott rá, hogy mindezek helyett inkább kegyetlen legyen, hogy végül észre sem vette, milyen régóta volt már az. Egészen addig, amíg egyszer a postán, sorban állás közben elmerengve meg nem értette: csak a kedves emberek képesek valódi kegyetlenségre. Hiszen akiben nincs kedvesség, nem tudja, mi az, amit tudatosan megtagad a környezetétől. Mire idáig jutott fejtegetésében, arra lett figyelmes, hogy a mögötte álló, egyre türelmetlenebbül toporgó középkorú hölgy végre elszánta magát és éppen pofátlanul előzni készül. Ezredmásodpercei voltak eldönteni, hogy mostantól hogyan tovább.