Találkozások

 

 

„Hogyan találkoztatok?” – hallotta Zoé innen-onnan, és rendszerint válaszolt is rá valamit. Volt első találkozás is, persze, de az egyáltalán nem számít. A másik egyszer csak ott van, onnantól foglalkozni kell vele, bármikor felbukkanhat a gondolataidban. Hogy együtt laksz vele, vagy csak a puhaszürke bicikliúton sétáltok együtt, mindegy. Az első találkozásból a meggyötört piskótatekercsre emlékszik: Mária otthonról hozta repülőn. Nem volt késük, de meg akarta felezni vele. „Törjük ketté?” Lehet, hogy innentől kezdték kísérgetni egymást.

A beszélgetés eleinte döcögősen indult Zoé részéről. De így is maradt. Mintha folyamatosan megzavarták volna valamiben, amit ő sem tudott volna megnevezni. A mindennapos útvonal állandó körei neki éppen így kellettek: gyalog menni, mint a zarándok, és ha azt mondjuk, hazamegyünk, az már otthon. A fények késő délután máshogy esnek, mint reggel. Akkor kell hazaindulni. Zoé szerette volna ezt elmondani neki, de helyette valami olyasmit mondott, hogy hát a fák… Mária erre felnevetett: „igen, ez nagyon szép, de hát nem látod, mi van itt? Semmi.”

Zoéból a hang most is nehezen préselődött ki, nem akart mozdulni a helyéről. Az utolsó szótagokra elfogyott a levegője, így furcsán elharapottak maradtak. Mintha mondott volna valamit és nem is. Akkor még nem tudta, hogy ha a szavak végét dallamosan elnyújtja, a másik rögtön felkapja a fejét, és elmond magáról valami szerinte lényegeset, amit már régóta őrizgetett magában, és a hang végre kihúzta belőle. Most, amikor már előfordul, hogy hangja saját zengésében fürdőzik, és elég önmagának, másoktól jövő hangok tapadnak hozzá csak úgy, akkor is beszélve, ha már nincs mit mondaniuk egymásnak.

Reggelente, ahogy kinyitotta a szemét, egyből a másik szobából kiszűrődő zörejekre figyelt, vajon felébredt-e már. Nem, még nem megy ki a konyhába, amíg ki nem jön, vagy legalábbis ismerős motozásokat hall a szomszédból. Addig még van idő álmodozni, élvezni, hogy még nem kell tenni semmit, nem marad le semmiről, elvégre még ágyban van. Ez a féltve őrizgetett idő csak az övé, nem kell megosztani vele. Senkivel. Itt az ágyban még derengés előtt és az éjszakát várva élhetett magának.

„Jó reggelt, fent vagy már?” „Már igen, egy ideje…” Most is ugyanaz a csörömpölés a kávéscsészékkel, ki-be nyitogatni a szekrényt, megenni a kipakolt ételt. Kötetlenül beszélni, csevegni kellene a reggelihez, könnyedén felkapni, majd elengedni egy témát, nem ragaszkodni hozzá, nagyvonalúan pazarolni, enyhén mámorosan még az álomtól. Reggel még minden megengedett, akárcsak éjszaka. Zoé így gondolta a beszélgetés meg-megzökkenő csendjei és fojtott szavai közben.

A csakis munkára való szűk irodában háttal ültek egymásnak, s mert nem látták egymást, még inkább egymás mozdulatait figyelték; a másik billentyűinek kopogása jobban hallatszik, mint a sajátod. Ahogy feláll a székből, egyből felkapod a fejed, kérdezel valamit, csak úgy közömbösen, rá se nézve, miközben kopogsz tovább. A fény kihasználatlanul ömlik a hatalmas ablakon; itt vagy a magad és a másik létezésének kettős terhével, mit kezdj ezzel a túl sok fénnyel, amikor épp elakadtál egy mondatban, a monitor les rád, és egyáltalán, később a fény úgyis elfogy. Aztán, „figyelj csak” – kezdi… Akkor már abba kell hagyni a munkát, és szembefordulni a másikkal. Mária kissé összegörnyedve – mintha testtartása a szűk szobának szóló alázat volna – megáll, sokadszorra elmondja ugyanazt a helyzetet, most mit csináljon… „Érted?” Zoé feszülten figyel, sűrűn bólogat, majd minden tudását összeszedve mond rá valamit. Most is a legpontosabban végére jár a gondolatnak. Lekerekíti, mint a karmester az utolsó hangsort; igen, egy éles, oda nem illő hang sem tolakodott be, pedig mindig ott a választás terhe, a beszélgetésben sokkal inkább, mint a mindennapos helyzetekben, amikor öntudatlanul csinálod a dolgaid. Ebben a kicsi szobában, a mindent elborító papírok és a pislogó képernyők között a szó megtelik, hangosabb, visszhangzóbb lesz, mintha a keretét jelentő szoba falaihoz ütődve energiát kapna. A saját életét éli, önmagára és sok más itt-ott leírt szóra hasonlít. Épp arra nem alkalmas, hogy egy problémát megbeszéljünk általa, a kérdés-szó úgyis olyan szót választ felelet-társul, amilyet akar.

 

 

Akkor nyáron elhatározta, hogy egyedül indul. Egy szeptember eleji napon meg is érkezett – igaz, még nem Helsinkibe, csak az ígéretét jelentő hatalmas feliratú épület elé, a reptérre. Esőre készülő, hűvös este. Kiszállva a gépből gondosan ügyelt arra, hogy ismeretlen utastársait kövesse. Ahogy utánuk ment, közéjük vegyült, már régi ismerősök voltak egytől egyig. Nem volt egyedül. Tehát ott a csomagfelvétel.

Néhány kerülő után végre előtte áll az olcsó hostel. A folyosó végi szobát kártyával kell nyitni. Ez a kártya az ő kulcsa egy éjszakára. Elegáns, fényes, steril. Nem lehet tenyérbe rejteni, mint a kulcsot, kitapogatni a hajlatait, ujjat beledugni… Belépve hatalmas sík képernyő uralja a szobát, amihez távirányító is jár. A fehér fal mellett keskeny fehér ágy. Nem kell más. Az evést majd megoldja az utcán.

Elhelyezkedik, kipakol. Kinéz az ablakon: arra fog menni először. Ez lesz az első útja a városban. Az idáig megtett út nem számít: célja volt, és a csomag is az útjában. Most indul csak el. Kilépve a vékony kabátot jó szorosan össze kell húzni a szemerkélő eső miatt. Így is érzi a hideg cseppeket, a ruhán keresztül is átjön, az arc fázósan lila lesz ilyenkor, mint amikor egyszer nagyon megáztak ketten, vastag pulóverben, táskával a fejükön futottak a szakadó esőben, majd megállás után Mária lihegve is nevetett, hogy milyen kék a szája… „Kék rúzs…”

Most lassan lépeget, ha esik is, nem baj, legalább nem a fehérnadrágos turistaarca lesz a városnak, hanem a fázósan magába húzódó, aki nem adja ki magát könnyen. A tengerparton a sült hal füstje beszorul a sátrak közé; persze nyáron jó messzire érzik, de télen is a metsző hidegben legalább a szagok melegítik a levegőt. Ha jól felöltözöl, ételgőzös konyhában képzelheted magad a behavazott nyílt utcán is. Most be kell álljon a sátrak közé, leülni a fapadokra, hogy valamit érezzen. Valaki utána szól valamit, ekkor rájön, hogy egyedül van. Most akkor tovább kell mennie.

Amikor a fából készült, kör alakú kávézóba lép, már el kell képzelnie valakit. Az a valaki azért kellene, mert ott egy ablak, ami a tengert és a hozzá tartozó szürke égdarabot egy négyszögletes keretbe foglalja, amitől a víz még élesebb lesz, és a felhők absztrakt mintázatúak… Annál az asztalnál nem ül senki. Jövőt terveznének, minden pontosan meghányva-vetve, hogyan hozzák el a bútort, hogyan fogják berendezni, ki kinél, hogyan… Vagy még jobb: ez az első komoly, leülős találkozás, amikor a kávéscsésze fölött egymás szemébe tudnak nézni, és ehhez időről időre ki kell nézni az ablakon, hogy visszajöhess a másikhoz, igen, itt vagyok, de azért minden oldalra nézés azt mondja, máshova is tartozom, el is veszíthetsz… Később együtt mennek ki a kávézóból, elvégre kint is van világ, lassan indulnak el, mert felfele kell menni, ahhoz a vöröstéglás, soktornyú templomhoz, zöld kupolákkal. De előbb még tesznek egy kört; most, eső után a macskaköves szűk utcák fölött különösen éles kontrasztokban vágódik ki az égdarab, és ha arra nézel, ott is látszik az a templom, mégsem céltalanul bolyongunk, bár ezt a célt csak most találtuk ki magunknak. Mi lenne, ha csak úgy elindulnánk… Térkép, utcanevek és hely nélkül… És mi lenne, ha elképzelném, hogy te sem vagy, és később sem… Egyedül megyek az utcán, a köveken megcsúszik a láb, felfelé menet még érzem a húzódást, de feljutok, látom a várost alattam; egy kép az egész, nem igazi… Mégis nézem, az aki nézi, az én.

A székesegyház környékén most is sok a turista. Könnyen felismerhetők: hátizsák, fényképezőgép, napszemüveg. Ő is közöttük van, most lépett ki a templomból. Mint egy helyi lakos a délutáni istentisztelet után.