Ablakom alatt
Ablakom alatt virágok ásítanak.
Sötét van. Mindegy a színük,
mindegy, hány halandó szirom
remeg törékeny szárakon.
Különlegesen kitüntetett személyként
maradjak-e nézőteremen,
mintha fontos lenne a véleményem,
mintha magányosan csattanó tapsom számítana,
vagy beleolvadjak az éjbe,
felöltve teremtményei testét,
és észrevétlen múljak el velük,
a reggel mindent láttató,
derengő rózsaszínében?
