Legyen meg a mi országunk

Potozky László
 
Krusovszky Dénest, a fiatal generáció egyik legjelentősebb alkotóját eddig mint költőt ismerhette az olvasóközönség, az idei Könyvhétre viszont novelláskötettel jelentkezett. Egy kedves barátom ajánlotta a kilenc rövidprózát tartalmazó Fiúk országát*, ezért amint tehettem, beszereztem. Kényelmes kis könyv, jólesik kézbe venni, a borítóról pedig annyit, hogy noha általában nem kedvelem azokat, amelyek alapjául fotó szolgál, ez kifejezetten tetszik, saját történetet hordoz magában, és máris erős reflexiót érzünk a kötetben található szövegekre: elidegenedett, kimerült fiúkról és férfiakról van itt szó, akik sokszor inkább bámulnak az utcalámpák fényébe, csak hogy ne kelljen látniuk a feléjük feszülő végtelen és sötét eget, mindeközben pedig a hátukon fekszenek, hogy a ruhájukon keresztül érezzék az aszfalt hűvösét, mely a földhöz köti, és nem engedi szabadulni őket.
 
Az ugye nem titok, hogy egy novelláskötetnél elengedhetetlen az erős felütés, olyan prózával kell indítani, ami meggyőzi az olvasót, ne tegye le a könyvet. Krusovszkynak ez abszolút sikerül, nem is kell az első mondatot elolvasnunk, már a címen megakad a szemünk, különösen a magamfajta olvasóé, aki él-hal a mondatcímekért. És a Mielőtt apámat kettéfűrészelték tényleg teljesíti azt, amit elvárunk tőle, a gyermeki nézőpont remekül érvényesül, úgy nyújt maradandót egy apa-anya viszályból, hogy nem jár különösen szétágazó csapásvonalakon, magyarán semmi különöset nem hoz be a történetbe, nincs benne semmi nem hétköznapi, és mégis tud ütni. Krusovszkynak néhány mondat kell csupán, hogy életet leheljen karaktereibe, ebben a novellában mindenki szerethető, mindenkiért szorul a torkunk, mi több, a szerző ügyesen megkerüli az ilyen jellegű történetek leggyakrabban előforduló hibáját, vagyis azt, hogy túl okos vagy túl naiv a gyermekelbeszélő. Itt egy egyszerű, fásult kisfiú szólal meg, szavai mögött ott van minden, amiről beszélni kellene és amiről hallgatni kell. Fájdalmas, megható novella, különösen a vége, nem nagy a csattanó, mégis erős, még most is látom szemem előtt az apa mélabús vigyorát és önigazoló kacsintását.
 
A kötetben a szövegek kvázi időrendben követik egymást, ez természetesen nem azt jelenti, hogy ugyanarról a szereplőről szólnak: csak a korosztály növekedik, egyre idősebb fiúk, férfiak elevenednek meg a lapokon, különböző kritikus életstádiumok kerülnek bemutatásra. A második, A tisztáson című novellában egy elbukott érettségi után találkozunk az elbeszélővel, aki egy kutyamenhelyen dolgozik, míg újból próbálkozhat. Itt leginkább az ábrázolt környezet ragadta meg a figyelmemet, a hajnali aszfaltút, amelyen a fiú a munkahelye felé teker, az arcába csapó hideg levegő, a teherautók által keltett huzat, aztán a menhely leírása, a főnök viselkedése stb. Kissé reményvesztett, zaklatott kölyök az elbeszélő, nem csoda, hogy a tisztásra megy lenyugodni, és itt olyant lát, ami a végső elkeseredésbe kergeti. Szép történet ez, van elég ereje ahhoz, hogy szálakat mozgasson meg az ember lelkében, habár én személy szerint picit légből kapottnak érzem a csattanót, nem ártott volna egy kis előkészítés valahol a sztori első harmadában.
 
Az Ismeretlen égbolt fájdalmasan aktuális. Külön szerencse vagy szerencsétlenség, hogy ezt a novellát nem sokkal a Majdan téri események után olvastam, ami a belső vizuális megjelenítésnek különösen jót tett. De amúgy is tetszett nekem ez a két fiú, akik látszólag bármilyen cél nélkül osonnak utcasarokról utcasarokra egy harcok dúlta városban, előttük mindenhol félelem, egyedül az égbolt üres és csendes. Természetesen előrelátható, hogy mi fog történni velük, nem is a csattanón van a lényeg, hanem azon a mesteri csavaron, amellyel Krusovszky elmozdítja a fókuszt a főszereplőkről. Hiába történik tragédia, hiába visszafordíthatatlan a veszteség, az olvasó agya még mindig azon kattog, ki lehet a rejtélyes telefonáló, mi járhatott a fejében, vajon beteg, szenilis öregasszony, netán szándékosan csörgött pont azon az utcai telefonon. Végtelenül sorjáznak a kérdőjelek ebben a történetben, ezeken tapos végig a dühödt, vak tömeg lába.
 
A címadó novella, a Fiúk országa attól különleges, hogy két hangon szólal meg. Úgy vélem, két egészen különböző olvasat keletkezik egy férfi olvasóban, mint egy nőiben, és ez fordítva is igaz. Valójában három történetet foglal magába, ahogyan minden abortusz: a fiúét, a lányét és a kettőjükét. Az elbeszélő retrospektív idézi fel a történteket, egy régi, elhasznált nadrág akad a kezébe, az vezeti vissza arra a bizonyos téli napra. Itt a lényeg ismét a sorok mögött van: a történéseket hiába látjuk az elbeszélő szemszögéből, miután elválik a lánytól a kórházban, többé már nem vele vagyunk, hanem ott ragadunk mi is a lánnyal a hideg, mennyezetig csempézett kórteremben. Lassú, vontatott, kényelmetlen, hideg történet ez, és valahogy mégis otthonos, mert egy olyan időszakot jelenít meg az elbeszélő életéből, amikor a legdurvább dolgok kapcsán is megvolt még az esély, hogy súlyukat veszítsék, és csupán egy kopott nadrágba becsomagolva maradjanak velünk, amit bármikor kidobhatunk.
 
Ezt követően az egyetemista évek jönnek. A meglehetősen szuggesztív című Mélyebb rétegek Prágába kalauzolja az olvasót, ahol egy vendégdiák-program résztvevői tivornyáznak az éjszakában. Erős látlelet az ilyen jellegű összeröffenésekről, Krusovszky szuggesztív ereje ismét bizonyít, rég olvastam ennyire plasztikus leírását annak a fajta ébredésnek, amikor egy brutális ivászat után eszmél az ember valahol a részegség és másnaposság közti senki földjén, ahol csak fájdalom van, szárazság, hányinger meg dögletes szájszag. Természetesen ez csak mellékvágány, egy gyalogos séta a cseh főváros kihalt éjszakai utcáin, merthogy igazából kulturális és szocializációs különbségekről szól a szöveg, természetesen a megfelelő köntösbe csomagolva. Külön tetszett az erős csattanó: noha teljesen betalál, és egyáltalán nem tűnik megalapozatlannak, mégis a meglepetés erejével bír.
 
Az Új vadak a művészlétre reflektál, és annak is a legkellemetlenebb aspektusaira. Mert mi lehet rosszabb annál, hogy az embernek mind a tehetsége, mind a lehetőségei megvannak, hogy vigye valamire a pályán, de valamiért mégsem jön össze neki, és marad azzal, hogy a társai sikerét bámulja azzal a fajta irigységgel, ami már nem is fáj. Egy fotográfusról szól a történet, aki elhagyta a pezsgő belvárosi életet és ezzel együtt a művészetből is kikopik, most pedig helyszínelő rendőrökkel járja a várost, és fényképeket készít, amelyeket később valószínűleg jegyzőkönyvekben vagy bizonyítékként fognak felhasználni. „Úgy ropogott a hó a talpa alatt, mintha kiégett neoncsöveken járt volna” – Ezzel a mondattal indít a szöveg, és a fíling egész végig fennmarad. Ez az egyik kedvencem a kötetből, a nyomasztó éjszakai autóút alatt egy egész élettörténet bontakozik ki, amivel még a kívülállónak is könnyű azonosulni. Az pedig, ami fotózáskor a szeme elé kerül, külön megér egy misét, és nemcsak a rendkívül jól sikerült leírás miatt: annyira nyers ez a szimbólum, annyira magától értetődő a fulladásos halál, hogy épp ez adja sokkoló hatását. Az külön tetszett, hogy a cselekmény végén felderül egy halvány reménysugár, szóval igenis van helye, még ha csak gondosan kiporciózott mennyiségekben is, az optimizmusnak a prózában.
 
Egy New York-i éjszakát mesél el a Ramszesz szeme, és már az első soroknál szembe ötlik, a szerző nem csak beleképzelte magát a történetbe, hanem mintha az amerikai prózaírók modorából is magára öltött volna egy keveset ehhez a sztorihoz, ami kifejezetten jól áll neki. Ez tipikusan az a novella, amiből filmforgatókönyvet lehetne írni vagy drámaadaptációt készíteni, Krusovkszy profin tudja alkalmazni az elhallgatás technikáját, a kenyérmorzsaként elszotyogtatott különböző jelek módszerét. Emellett felkínálja az olvasónak a nyomozás játékát is, sőt, inkább felszólítja az olvasót, hogy gondolkozzon, bogozza ki a szálakat és kösse össze őket. Erre utal az utolsó mondat is: „Elindultam tehát abba az irányba, amerre a távolban a szállodámat sejtettem, majd ahogy ott gyalogoltam, a magasból leszűrődő fényben egyre finomabban kirajzolódó híd hatalmas, bonyolult, szinte már absztrakt acélszerkezetét figyeltem, és hirtelen elkezdtem érteni.”
 
Véleményem szerint az előbbi kategóriába tartozik A harmadik személy című novella is, mely egy igencsak kortárs témát dolgoz fel. Krusovszkynak sikerül úgy az elnyomottak oldalára állnia, hogy ez a legkevésbé sem válik csöpögőssé, ugyanakkor arról se feledkezik meg, hogy az áldozatok is emberek, nem az az egyetlen tulajdonságuk, hogy tiszta lélekkel szenvednek, igenis bennük is gyökeret tud verni a bosszúvágy.
 
Végkövetkeztetésként elmondhatom, Krusovszky Dénes első novelláskötete egyáltalán nem tűnik első novelláskötetnek, nincs szükség arra, hogy elnézőek legyünk a szövegekkel vagy felmentsük a szerzőt. Érett, jól szerkesztett, felnőtt írások ezek, egyszerre intellektuálisak és olvasmányosak. A nyelv természetes, csöppet sem mesterkélt, megvan a kellő sodrása, aminek köszönhetően a novellák is egységes, kompakt korpuszokká válnak. Az is jót tesz a történeteknek, hogy Krusovszky mindig középről indít, kellő érzékenységgel találja meg azt a pontot, ahonnan a novella a kellő lendülettel indíthat, továbbolvasásra késztetve az olvasót. Kíváncsi volnék, szerzőnknek vannak-e nagyprózára vonatkozó tervei.
 
 
 
 
 

Impresszum   -   Szerzői jogok