Fejbe lőni a napsütést

 

Babiczky Tibort eddig a költészete tette ismertté a fiatal magyar irodalomban, ez év elején viszont egy regénnyel rukkolt elő. A Magas tenger* egy nyomozó történetét meséli el úgy, hogy közben nem válik a szó szoros értelmében vett krimivé. Pedig már a borító is erre a zsánerre hajaz, mind a piros-fekete színválasztás, mind az elemek minimalizmusa nagyon el van találva. És az sem akármi, hogy már a borítót szemlélve megtudunk valami fontosat a főszereplőről: azt, hogy ha nincs is természetfeletti képességek birtokában, mégis kívülről, magasról és bölcsen szemléli a körülötte levő világot, képes szétválasztani a mindennapok vizét, hullámzását, és az így létrejött átlátszó, tömör falak között sétálni. Igen, van a könyvnek egy saját, belső csendje, amiben a nyomozó beszél, cselekszik és gondolkodik. Hiába egyes szám harmadik személyű az elbeszélő, nekem végig az volt a benyomásom, hogy a nyomozó fejében vagyok, és egyenként koppannak rajtam az egymás után sorjázó tőmondatok. Kétségtelen, hogy Babiczky eszköztára egy költőé, meg se próbálja letagadni eddigi irodalmi tapasztalatait, inkább szervesen beépíti őket a szövegbe, melynek technikai megvalósítására az olvasónak egy zokszava se lehet: tiszta, érthető, fegyelmezett próza a Babiczkyé. És ez nem is lehetne másként, hisz a Magas tenger nem csak cselekményt, szereplőket és motívumokat közvetít – szerzőnknek vannak önálló gondolatai, és ezeket a gondolatokat meg is osztja az olvasóval: „Azon gondolkozott, hogy az Isten vajon miért teremtett szakadatlan háborút. És hogy miért beszélünk róla úgy, mintha békének indult volna. Legfeljebb békefolyamat. Ami a háború szinonimája. Vagy béke van, vagy háború

 

– több lehetőség nincs. Békefolyamat nem létezik.” Szerencsére ez nem csúszik át filozófiai ömlengésbe, öncélú okoskodásba, az „eszmének” mindig megvan a helye a szövegben, szépen belesimul, nem ugrik ki, ahogyan gyakran tapasztaljuk a kortársaknál, hogy akkor most valami rohadt nagyot fogok mondani, figyeljetek! Az olvasói koncentráció, legalábbis esetemben, egy pillanatra sem lankadt, ami talán annak köszönhető, hogy nagyon el van találva a nyitány. A Magas tenger úgy indul, akár egy szokványos krimi: a megfáradt, elgyötört nyomozó egy újabb bűntény helyszínén áll, s az olvasó reflexszerűen azt hiszi, erről fog szólni az egész könyv, ebből bontakozik ki majd az országhatárokon átívelő cselekmény, melynek felderítésére természetesen csak a főszereplő alkalmas a maga nemtörődömségében és savanyú lazaságában. De nem ez történik: a bűntény viszonylag hamar megoldódik, és jön egy újabb, és egy újabb, és egy újabb. Ám korántsem bűntények és különböző esetek antológiája a könyv: ezek mindössze platformot szolgáltatnak arra, hogy a nyomozó karakterét és életét megismerjük. És itt jön be az, hogy Babiczky, noha nem krimit ír, rendelkezik némi ehhez szükséges vénával is. Először is a bűntények kellően borzongatóak és kreatívok, koncepcióként simán megállnák a helyüket bármelyik amerikai sorozatban, a Hannibalban például jó néhányat el tudnék képzelni közülük. A jó bűntény viszont fabatkát sem ér rafinált megoldás nélkül, és itt érünk el a Magas tenger egyik legjobb aspektusához: az ügyek megoldása kifejezetten leleményesre sikeredett, és rengeteg közük van ahhoz, hogy nyomozónk mennyire befelé forduló alkat. Kicsit olyan, mint a Matthew McConaughey által alakított Rust Cohle a True Detective-ből. Nem nyomokat keres, nem nagyítóval járja az utcát: a saját belső szürkeségéből derengenek elő azok a formák, amik elvezetik a megoldáshoz, magyarán az introvertáltságon keresztül érintkezik a külvilággal, és alakítja azt. Az pedig külön Babiczky javára írható, hogy úgy sikerült megalkotnia ezt a sorozatbéli Rustyt idéző karaktert, hogy esélye sem volt a McConaughey-féle alakításból inspirálódnia, hisz a sorozat első része nagyjából ugyanakkor debütált, amikor a regény. Ha már föltétlenül a filmvilágból kellene viszonyítási alapot keresnem, inkább a Sin Cityt nevezném meg, mert abban százszázalékosan biztos vagyok, hogy a nyomozó hangja ugyanolyan karcos és dörmögő, mint a nevezett mozi férfikaraktereinek orgánuma. A Magas tenger hőse is egy többé-kevésbé sztereotípiákból és klisékből felépített nem sztereotip és nem klisés karakter: nehéz füstű cigarettákat szív, ki nem esik a filter a szájából, nyúzott a képe, ahogy kell, és persze iszik, mi mást, mint whiskyt. Ha viszont más lenne, nem állna jól neki, különösen, hogy az elcsépeltségtől igenis van, ami megmentse. Ezek pedig a fentebb említett gondolatok, eszmefuttatások, amelyek jóval mélyebbre mennek, mint az ilyenkor szokásos szar-az-élet-hánynom-kell-leiszom-magam-hogy-aludni-tudjak-de-csak-azért-hogy-egy-még-ócskább-napra-ébredjek szólamok. Babiczkynek van világlátása, sőt, a közéletre reflektáló véleménye is, s ezt úgy építi be a regénybe, hogy egyáltalán ne legyen zavaró, ne ríjon ki onnan, és valóban, tényleg megférnek ezek a filozófiai futamok mellett. Például: „A miniszterelnök a rádióban bejelentette, hogy legyőzte az évtized árvizét. »A nemzet megmutatta, mire képes« – hangsúlyozta. »A folyó is megmutatta« – gondolta a nyomozó félálomban,

 

és felhangosította a rádiót. – »Folyt.«” Vagy: „Ahogyan az egyén, úgy egy ország is képes folyamatosan hazudni magának. És amikor az élethazugság összeomlik, az ember hajlamos azt hinni, hogy elérkezett az igazság ideje. Hogy végre szükség van az igazságra. Pedig dehogy. Ilyenkor valami olyasmire van szükség, ami nem omlik össze.” Közben pedig lassan és kásásan, de megállás nélkül vánszorog előre a noire-hangulat, az én fejemben végig egy fekete-fehér film pörgött, talán még a régi mozitermek dohszagát is éreztem, és egy-egy eltévedt szaxofon-dallamfoszlány is megütötte a fülem olykor. Ha további támpontokat kellene keresnem, hogy mégis belőjem valahová Babiczky könyvét, akkor megnevezném még Bodor Ádámot: a környezet jelen esetben szintén a főszereplő lelkivilágának kivetülése, ugyanúgy bolyong ő is a világban, ahogyan az üres nejlonszatyrokat kergeti a szél az elhagyatott sikátorok mélyén. Továbbá a leírások is nagyon szépek, fílingesek, a plasztikus környezetábrázolás és a nyomozó gondolatmalmának monoton őrölése remekül kiegészíti egymást. Valamiért egyik régi számítógépes játék címszereplője jutott eszembe róla: Max Payne. A mi nyomozónk is maga a két lábon járó fájdalom, és szerencsére Babiczky van annyira kegyes, hogy nem spórolja ki a könyv végéről az előtörténetet, a főszereplő nyomorának origóját. Már csak ezért is érdemes végigolvasni a Magas tengert, és tenni egy kört ebben az üres, füstös, bolházó tévéképernyőben, hadd fájjon. Többé sosem lesz már ugyanaz vasárnap délután a pesti korzózás. Igen, így kell fejbe lőni a napsütést.