Poétika és politika

 

Markó Bélát költői pályakezdésétől nagyfokú tudatosság, reflexivitás, önreflexivitás jellemzi. Ennek mind versbéli, mind kritikusi, esszéírói megnyilvánulásával gazdagon találkozhatunk az életműben, de szükségesnek vélem a teoretikus alkotó műveit részletesebb vizsgálat tárgyává is tenni. A költői világ változásainak, a költői pálya alakulásának követéséhez és megértéséhez a reflexív alkotói megnyilvánulások, az irodalomtörténeti és kortárs műveket elemző, értelmező, illetve vallomásos szövegek nagyban hozzájárulhatnak, miközben, különösen az esszéírói életmű (a benne kifejlő gondolatvilággal, irodalom- és társadalomszemlélettel) vitathatatlan önértékkel is bír.

 

A kritikus és esszéíró munkásságának legjavát ez idáig az Olvassuk együtt címmel 1989-ben megjelent kötetben és az 1999-es Az erdélyi macska című kötetben tette közzé, de az esszéíró műveiből a Pont Kiadó is készített egy válogatáskötetet, A vörös kaptár címmel 2012-ben. Itt vehetjük számba ugyanakkor az Egy irredenta hétköznapjai. Lehallgatási jegyzőkönyvek 1986–1989 című 2009-ben megjelent kötetet, legalábbis annak előszavát (Farkas az ágy alatt. [Széljegyzetek egy lehallgatási dossziéhoz]), de akár ide sorolhatjuk a Markóval készült három beszélgetőkönyv (A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó. 2006; Kelemen Attila Ármin: Így működik Markó Béla. 2012; Kőrössi P. József: A magyar kártya. Beszélgetés Markó Bélával. 2013.) számos részletét is, miként Az erdélyi macskában közzétett, majd az azóta született nagyobb folyóirat-interjúk egyes részleteit, azokat, amelyekben a különböző kérdésekre adott válaszai egy-egy kisesszéként értékelhetők. S végül, ha vizsgálat tárgyává nem is teszem, itt említem meg az irodalomról történetileg, teoretikusan és pedagógiai megfontolásokkal gondolkodó alkotó tankönyveit is: Magyar irodalom. Tankönyv a XII. osztály számára (Izsák Józseffel közösen), 1981; Magyar irodalom. Tankönyv a XI. osztály számára. XX. századi magyar irodalom (Láng Gusztávval közösen), 1992. Nem sorolom viszont ide, és többnyire nem is tárgyalom a politikus Markó beszédeit, előadásait, tanulmányait, interjúit tartalmazó köteteket (A feledékeny Európa, 2000, Önállóságra ítélve, 2002, A magyar dilemma, 2004, Kié itt a tér, 2010), jóllehet tartalmaznak olyan írásokat is, amelyek az irodalom és a közélet, az irodalom és a politika határterületein járnak, részben ennek is köszönhető, hogy az esszéírói életműből válogató A vörös kaptár kötet felerészben olyan szövegeket tartalmaz, amelyek a politikus szövegeiből válogató Kié itt a tér kötetben is benne vannak. Ellenben itt is említésre méltónak tartok néhányat a fenti kötetekbe nem került, folyóiratokban rekedt korai írások közül, illetve a legutóbbi évek, szintén még csak folyóiratokban olvasható esszéi közül.

 

Markó már a hetvenes évek elején, fiatal kolozsvári egyetemistaként elkezdett recenziókat, kritikákat, esszészerű szövegeket közölni a romániai magyar irodalmi lapokban. Írásainak a kezdetektől mindmáig két fő irányultsága figyelhető meg: egyrészt igyekszik elemezni, értelmezni a kortársak, a nemzedéktársak, a közvetlen elődök, illetve követők és az irodalomtörténeti klasszikusok konkrét műveit, köteteit, életművét (már egyetemi szakdolgozatát is a Forrás első és második nemzedékéről írta 1974-ben, Újító törekvések a romániai magyar lírában [1950–1973] címmel), másrészt próbálja általánosabb érvénnyel újragondolni, újrafogalmazni az írói, költői szereplehetőségeket, az irodalom, a költészet sajátszerűségét, nem függetlenül a társadalomhoz, a (nemzeti) közösséghez való viszonyától. Mindezt akár egyetlen íráson is belül, s mindkét törekvés mélyén, hol kimondva, hol kimondatlanul ott lappang a személyes érintettség, az örökös vágy a fokozott önértésre, a saját költői, írói magatartás és szerep kimunkálására. Jellemző a következő vallomás a Költő a koponyák hegyén című, a korábbi Dsida Jenő-képet átértékelő, talán legfontosabb irodalomtörténeti esszéjéből: „pontosan erre a kérdésre, ezekre a kérdésekre keresem a választ, s ha becsületes akarok lenni, azt is bevallom, hogy nem tárgyilagos filológusként, hanem a saját dilemmáit feloldani igyekvő utód szenvedélyével.”1

 

A harminc-negyven évvel ezelőtti kritikákra, esszékre visszatekintve, igazán érdekesnek, fontosnak, főként a monográfia kontextusában, ma már nem is az egyes alkotókat, műveket illető konkrét megállapítások látszanak, hanem az önértelmezésre is alkalmas, a markói irodalomszemléletet és annak időbeli alakulását, változásait feltáró vagy éppen továbbélését megmutató gondolatmenetek. „A költészet, mint minden művészet, amely maradandóságra törekszik, híd a múlt és a jövő között, és nem egyszerűen mindennapjaink szemet gyönyörködtető obeliszkje. A jó versnek olyan hídnak kell lennie, amely idők teltével is járható marad a gondolkodásra és esztétikumra érzékeny elme számára. Azért volt nagy költő Petőfi vagy Ady, mert korukhoz szólva átmentették nekünk emberségüket, nekünk is láttatták, amit láttak. Lám az aktualitás, a politikum jól megfér az örökkévalósággal” – írja például 1973-ban a Farkas Árpád költészetéről szóló kritika felvezetéseként, de akár a saját költészetére is mindmáig érvényesen. Farkas Árpád költészetében üdvözli a provincializmus meghaladásához szükséges teljesség igényét, az ellentétek, a rész-egész egységét látó szemléletet, amivel láthatóan maga is azonosulni tud mindmáig. Ugyanitt elmélkedik a költői közéletiség és felelősségérzet kérdéseiről is, ezen a téren viszont sokat módosult később az álláspontja: „Közéleti költőnek azt tartom, aki ki tud lépni magánemberi státusából akkor is, amikor leginkább befele fordul, közösségi tud lenni azzal, hogy értünk (és nem feltétlenül rólunk gondolkodik. (…) Mert manapság, éppen a sokat emlegetett »dömping« miatt, a jó vers felelősségérzet kérdése is.” Az ekkoriban Petőfit idéző írásában is a költői felelősségérzet és az „írástudó használni akaró lendülete” aktualitását hangsúlyozza2, mint ahogy néhány évvel később, a fiatalok irodalmáról az Igaz Szóban rendezett kerekasztal-beszélgetésen is, de ott a csak eszköznek tekintett irodalom és az irodalom önmagával szembeni felelőssége gondolatával már tovább is lép. A fiatal nemzedék tagjainak kísérletező kedvét, „eszmei-esztétikai tapogatózását” is ebben az összefüggésben helyezi el, mint ahogy az értékek türelmetlen keresését, a hangsúlyozottabb teljességigényt, az újfajta valóságmodellek megteremtésére irányuló szándékot, a kritika és az esszé műfajának előretörését is.3 Ez a szöveg pontosan felmutatja nemcsak a nemzedéki jellemzőket, de a hetvenes évek végére Markó számára vonzóvá vált törekvéseket is.

 

Markó Béla nem tartozott az ún. esszéíró nemzedék tagjai közé, akik Bretter Györgyöt tekintették mesterüknek, de a korban nagy hatású filozófus írásait bizonyára ő is ismerte, s például a fiatalok kapcsán elmondott, az irodalom és a felelősség, a költészet és a játék viszonyáról megfogalmazott gondolatai, miként korabeli költészete is, mintha Bretter írásaitól, például egy néhány évvel korábbi, Költészet és felelősség című esszéjéből is ihletődött volna. A bretteri szemlélet a fiatal költők, így bizonyára Markó számára is felszabadító hatással volt, de őt nemcsak a költészet szabadsága, „radikalizmusa” és „aleatóriája” vonzhatta, hanem, mint láthattuk, kezdettől mindmáig a felelőssége is, amihez szintúgy kaphatott megerősítést akár még ugyanezen Bretter-írástól is: „mert a költészet egyetlen dolgot tud magáról: azt, hogy felelősséggel tartozik. Mint az érzelmek iskolája tartozik felelősséggel azoknak, akik nyelvén eldadogja magát, akik befogadói, hallgatói, és akik akaratlanul is beiratkoztak ebbe az iskolába, mert mást nem is tehettek, akik már azzal iratkoztak be, hogy megszülettek, és a szó meg a tett adott mezejében a költészet tárgyává lettek. Az ember nem tehet arról, hogy hol születik: de a költészet tehet arról, hogy az ember érzi-e, hol született.”4

 

A tudatos markói reflektáltság legkorábbi, 1972-ből való, mégis igen jellemző példája a Mértékegységek című írás, még akkor is, ha a fiatal kritikusoktól hitvallást rendelő szerkesztői felkérésre született. Egy 21 éves alkotó elmélkedik ugyanis benne az általa még éppen csak elkezdett kritika- és esszéírásról: a kritika esetében hangsúlyozza az egzakt módszerek, a tudományosság fontosságát, az objektivitás mellett a személyes többletet, miközben mind a „filozófiai indíttatású”, mind a „lírai” kritika túlkapásaira figyelmeztet. A kritikus kapcsán is megfogalmazza a felelősségérzet szükségességét: „Ha igaz, hogy az író a társadalom, a kritikus pedig az irodalom lelkiismerete (ezért kétszeresen elkötelezett a kritikus), akkor megvan az ide-oda csúszkáló mércét rögzítő súly is: a felelősségérzet íróval és olvasóval szemben.” Az esszéisztikus hangvételt buktatónak érzi, ha közben megfeledkezünk az eredendő élményről, magát az esszét pedig így definiálja: „Az esszé a szellemi kultúra és a valóság közti »kapcsolások« bonyolult hálózata, amelyben az irodalmi alkotás csak mint viszonyítási pont szerepelhet. Ezért nem helyettesítheti az esszé a kritikát.” Hangsúlyozza a kritikus műítészi szerepét, végül megállapítja: „a kritikus nem irodalmat csinál (megint Babitsra hivatkozom), hanem irodalmat irányít. És ez sem jelent kevesebb felelősséget, mint a művészé.”5 Ebben a korai, szakmai tudatosságról árulkodó esszében Markó még határozottan elválasztja a kritika és az esszé műfaját, de a maga későbbi gyakorlatában (ahogyan részben már láthattuk is) nem érvényesíti ezt következetesen, korai kritikáiban sem ritkák az esszéisztikus felvezetők, kitérők, később pedig a műfaji határok feloldására, a két műfaj összemosására is számos példát szolgáltat. S ahogyan a saját kérdéseinek körbejárása, a saját problémáinak megfogalmazása, az önvallomás, illetve a közéleti véleménynyilvánítás egyre fontosabbá válik számára, úgy válnak kritikái egyre inkább esszévé, úgy szorítja az esszé egyre inkább háttérbe a kritikát az életműben.