Retrothriller: 2/2

A megszokott papírszag és derengő fény fogadott. Talán ez volt az egyetlen üzlet a városban, amelynek belsejét nem zörgő neoncsövek világították meg, hanem néhány haloványan pislákoló izzó. A neoncégér is hiányzott kívülről. Betettem magam mögött az ajtót, köszönés gyanánt mormogtam valamit a pult mögött olvasgató Simon Miklósnak, és egyszeriben rádöbbentem, mihez hasonlít az az érzés, amely rendszerint ebben a boltban fogad. Furcsa, hogy eddig nem jöttem rá. Ez is egy letűnt világ egy szelete, épp úgy, mint a bélyeg- és érmegyűjtők klubja vasárnap délelőttönként a belvárosi étteremben. A város másik két könyvesboltjában mindig rendes hangerővel beszéltünk, itt viszont mindenki suttogni kezdett. A parketta nyikorgott a lépteink alatt, a falakon aranyozott rámával szegélyezett régi képeslapok sorakoztak, amelyek a várost ábrázolták évtizedekkel ezelőtt. A képeken fiákerek, abroncsszoknyás dámák, cilinderes urak. Az utcákat nem aszfalt borította, hanem macskakő. Azt a képeslapot például minden alkalommal hosszú perceken keresztül szemléltem, amely az antikvárium környékét ábrázolta a századelőről. Simon Miklós az ajtóval szemközti tartóoszlopra akasztotta, ilyenformán aki belépett az üzletbe, elsőként arra tévedt a tekintete. Ott, ahol jelenleg a József Attila lakótelep széle van, a képen még dúslombú fák sorakoznak, közöttük cirádás padok. A fák mögött a víztorony magasodik – most is ott van, csak a fák tűntek el körülötte –, és a kép oldalsó szegletében, annak az épületnek az előterében, ahol most a Fecske ABC működik, a Fecske elnevezésű vendéglő teraszán nagy bajuszú urak üldögélnek, az előttük lévő asztalkákon pedig kriglikben és csészékben sör habzik és kávé gőzölög.

Most is megnéztem a képet, aztán a hanglemezek felé indultam. Itt is volt néhány régi darab, kemény és vastag korongok, amelyek címkéi a selyempapír-csomagoláson is átütöttek: His Masters’ Voice. Ezeket mindig megtapogattam, de igazából a mellettük lévő doboz érdekelt, ahová Simon Miklós a modernebb kiadványokat pakolta válogatás és rendszerezés nélkül, jelezvén, hogy megtűri és árulja őket, ám különösebb figyelmet nem fordít reájuk. Hónapokon keresztül minden alkalommal megfogdostam a Neoton Família Napraforgó című lemezét, kivettem a többi közül, vágyakozva megtapogattam a borítót, megszemléltem a rajta lévő fotókat, elolvastam a számok címeit. Most azonban nem találtam. Ezek szerint megvásárolta valaki. Volt viszont egy másik Neoton-lemez, a legújabb, a Karnevál. Rosszallóan megcsóváltam a fejem. Ki lehetett az az elvetemült, aki máris megszabadult tőle? Még én is mindössze két dalt ismertem róla – ennyit bírtam összeszedni a rádióból.

Ezt a lemezt is hosszú perceken keresztül néztem. Próbáltam kitalálni a címekből, hogy melyik szám milyen és miről szól. Végül visszatettem a többi közé, leghátulra a dobozban, hogy minél később találjon vevőre és minél tovább jöhessek ide nézegetni. Hátha időközben valami csoda történik és lesz lemezjátszónk. Talán fölvethetném Paróczai századosnak, hogy legyen inkább az a Videoton sztereó rádiómagnó helyett…

Összerezzentem. A hátamon végigfutott a hideg. Egyszeriben eszembe jutott, miért vagyok itt.

Rajtunk kívül egy férfi volt az antikváriumban. Apám korabeli lehetett, sőt az aktatáskájával és a drapp vászonkabát alá rejtett sötétbarna öltönyével még hasonlított is rá. A sárga fedeles Albatrosz Könyvek között böngészgetett, kettőt ki is választott közülük. Eljöttem a hanglemezektől, és miközben az Olcsó Könyvtár polca felé igyekeztem, vetettem egy pillantást a férfi kosarára. A felső könyv címét sikerült elolvasnom – Rubin Szilárd: Mulatság a farkasveremben. Továbbléptem, és úgy tettem, mintha az Olcsó Könyvtár köteteit böngészgetném.

Szerettem ezt a sorozatot. Zsebnyi méretű, puha fedeles kis könyvek voltak, egy emberöltővel korábbról, de mind csupa kincs. Amik nálam megvoltak odahaza belőle, azokat apámtól örököltem: a Tom Sawyer és Huckleberry Finn, aztán az Emil és a detektívek Erich Kästnertől, A tenger foglyai Thomas Mayne-Reidtől. Na és a nagy kedvenc – Obrucsev: Utazás Plutóniába. Valahol az északi sarkkörön túl orosz kutatók Kastanov professzor vezetésével behatolnak a Föld kérge alá, ahol élő őslényekkel találkoznak. Sajnos közben kitör az első világháború, és hazafelé menet az összes följegyzést, fényképet és leletet elszedik tőlük a németek. Egy fikarcnyit se érdekelt, hogy Obrucsev az utószóban azt fejtegette a szovjet tanulóifjúságnak, hogy noha az üreges Föld elmélete már több tudósnál fölmerült, a regény fikció, és Kastanov professzor meg a többiek mind az ő képzeletében léteznek. Gáborral meg voltunk győződve, hogy ez csupán porhintés, nehogy bárki is kockáztasson, és veszélyes kalandokba bonyolódjék. Rajtunk azonban nem lehet kifogni, igenis meg fogjuk találni Plutóniát.

Nem igazán tudtam, mit kellene most csinálni, ezért úgy döntöttem, egyelőre megfigyelek. Jól ismertem az antikvárium minden négyzetméterét – legalábbis ezt gondoltam –, tudtam, melyik polcon milyen könyvek vannak. Péterre pillantottam. A Búvár Zsebkönyveket tanulmányozta. Meg a Kolibri Könyveket. Ezek teljesen egyformán néztek ki: vékony, lapos, fehér, keménytáblás, zsebben elférő könyvecskék. Gyakran összekeverték a kettőt, most is vegyesen sorakoztak egymás mellett, holott a sorozatok tartalmában volt különbség. Míg a Búvár Zsebkönyvek a természet dolgaival foglalkozott az állat- és növényfajoktól kezdve a felhőkön és az ásványokon át az égitestekig, addig a Kolibri Könyvek tudomány- és technikatörténetre, sőt olykor kultúrtörténetre szakosodott.

Eggyel arrébb léptem, és levettem a polcról A világ és az ember című gyermekenciklopédiát. Úgy tettem, mintha elmélyednék benne, holott jól ismertem szinte minden sorát. Kisiskolás korom talán legsűrűbben forgatott könyve volt. Többféle kiadásban megjelent – nekem az összevont változat volt meg: vaskos, jó kiállású, strapabíró kötet. A fedelét Leonardo da Vincinek az emberről készült rajza díszítette. Akkor még nem tudtam, kinek a műve, mégis, minden alkalommal megbabonázva néztem ezt a körbe foglalt, négykarú, négylábú, lobogó hajú, szigorú tekintetű férfialakot. Egyszerre testesítette meg számomra a tudományt, a civilizációt, a kultúrát és mindazt, amiről fogalmam sem volt, ennek ellenére éreztem, hogy olyan határtalan távlatokat nyitnak meg, amelyek fölmérésére és megismerésére egy emberi élet kevés.

Az apámhoz hasonlító férfi fizetett és távozott. A csuklómra pillantottam, és bosszankodva vettem tudomásul, hogy nincs nálam az órám. A Kessel továbbra is a Sátán birtokában volt, a Ruhlát pedig rendszeresen az iskolatáskám mélyére süllyesztettem, és ezúttal sem vettem ki onnét.

– Jössz? – kérdezte Péter.

Úgy tettem, mintha nem értettem volna a kérdést.

– Hova?

– Hát haza.

A kosarára pillantottam. Adam Bahdaj regénye volt benne: A fekete sombrero. Ez volt az első regény, amelyet úgy olvastam végig, hogy nem lapoztam idő előtt a végére. Így aztán végigizgulhattam a kétszáz oldalt, mire megtudtam, hogy ki viseli a rejtélyes fekete föveget.

– Megveszed?

– Meg.

– Miért nem veszed ki a könyvtárból inkább?

– Van most pénzem.

Vállat vontam, mintha nem érdekelne. Pedig időnként én se óriáskiflire és nyugati csokoládéra költöttem a zsebpénzemet, hanem könyveket vettem belőle.

– Akkor vedd meg. Én még kicsit maradok.

Péter átható pillantást vetett rám, de nem mondta ki, mire gondol. Nyilvánvalóan azt hitte, megint lopni készülök, noha meg se közelítettem még a képregényeket.

Ahhoz a polchoz mentem, ahonnét Péter leemelte a Bahdaj-regényt. Rögtön a bejárat mellett volt, és Delfin Könyvektől roskadozott. Igénytelen kivitelű, könnyen széteső, puha fedeles, ócska és szakadozó papírra nyomott kalandregények, de nem ismertem olyat, aki ne szeretette volna őket. Böngészgettem a címeket. Közben figyeltem, Péter mit csinál.

Odament a pulthoz, föltette rá a kosarat. Simon Miklós letette a könyvet és letolta egészen az orra hegyére a szemüveget. Kinyitotta a kasszát.

Ezt a pillanatot használtam ki.

Hangosan „csókolom”-ot köszöntem és kinyitottam az ajtót. Péter csodálkozva fordult hátra. Simon Miklós azzal volt elfoglalva, hogy kisilabizálja a Bahdaj-regénynek az utolsó oldalára saját reszketeg írásával odakapart árát. Én közben jó hangosan becsuktam az ajtót. A csengettyűk méltatlankodva csilingeltek a bejárat fölött.

Nem mentem ki. Villámgyorsan leguggoltam a legközelebbi polc mögé, és békajárásban elmentem az antikvárium túlsó sarkához.

Péter fizetett, köszönt és távozott. Kívülről még egyszer benézett a kirakaton. Nem buktatott le, viszont láttam az arcán a haragot és a méltatlankodást.