Kijutni élve

 

Talán arról szólt az egész, hogyan fordult jóra minden.

Ekkor már három napja feküdt azon a kanapén mozdulatlanul. Ennél a három napnál talán még sosem volt semmi magányosabb az életében. Még az egy év bezárkózottság sem, ami megelőzte.

Vibrált a lehalkított tévé a háttérben, ez volt az egyetlen fényforrás a vastag, pókhálós, faredőnyökkel besötétített háztömb lakáskockájában. Kékes, zaklató és folyton változó. A plafonon imbolyogtak az árnyékok, azokat nézte, soha nem a képernyőt. A plafonon az árnyakat viszont három napja folyamatosan, egy percre sem vette le róluk a szemét. A redőny felvonószalagja valamikor egy éve szakadt el, azóta mozdulatlanul porosodott a dupla ablaktáblák előtt, zajtalanul zárva ki, szinte nemlétezővé téve mindent, ami odakint történt.

Persze azért észlelte a külvilágot. Amikor valaki a szokásosnál hangosabban vágta be a lépcsőház ajtaját, ami megremegtette a százéves épület koszlott, omladékos falait. Vagy amikor a postás bedobta a havi számlákat a bejárati ajtó levélrésén. Csak a surrogást hallotta, a kis kattanást, ahogy a levélrés pici fedője felnyílt, majd némi mocorgás után berepült a szobába a gázszámla. Halkan libbent egyet a levegőben, fordult és leérkezett a gesztenyebarna lamináltpadlóra, amin a párás levegő szépen lassan apró hólyagokat hagyott az illeszkedő részeknél. Tisztán hallotta a hűtőszekrény zörgését is, főleg a pillanatot, amikor a hőmérséklet a beállított érték fölé ment, azt a távoli hangot, ami újraindítja a hűtést. Ahogy megremegnek az otthagyott holmik, kulcsok, aprópénzek, összeírt teendőket soroló cetlik a hűtő tetején.

Régi lakások jutottak eszébe ilyenkor, elfelejtett gyerekkori házak hűtőkattanásai. Az első lakásé, a másodiké, kollégiumoké, szerelmek albérletei. Mindegyik lakás éjszakai hangjai, amikben valaha is lakott. Sosem tudta eldönteni, nosztalgikusan vagy inkább undorral gondoljon-e ezekre a volt lakásokra, lakhelyekre. Volt, amelyiket szeretett, de mindegyikben közös volt valami rettenetesen nyomasztó. Valami, ami miatt összeszorult, nemhogy a torka, de még a tüdejében is a levegő, ha eszébe jutottak.

Körülötte az emberek általában nosztalgiával, émelyítően édes emlékekkel gondoltak egykori lakhelyeikre. Ezt a lakást éppen végre Anderkó is az otthonának gondolta, nem csoda, hogy benne ragadt ilyen sokáig. Előtte, ha az otthon szót hallotta, egy vidéki bentlakásos iskola második emeleti szobájának egyik alsó fekhelye jutott eszébe.

Ugyanígy a bojlert, a magas, vékony, kattanó zajt, amikor melegíteni kezdte a vizet, azt is mindig hallotta. Hallotta az elhagyott utcában a szokásosnál hangosabban elhúzó autókat, a lakása felett elhaladó csövekben lefelé zubogó szennyvizet, a szomszédok mocorgását éjszaka, a padló alatt élő bogarak neszezését. Az oldalsó szomszéd éjszakai szeretkezését és leginkább a tompa, súgó, mindent elnyomó csöndet a fülében.

Pontosan tudott és érzett minden életet maga körül, annak ellenére, hogy akkor, éppen három napja, ennek a hosszú bezártságnak a legvégén szinte mozdulni is képtelen volt. Két doboz szívgyógyszer volt az asztalon, amit nem volt hajlandó bevenni, hiába mondták jó egy éve az orvosok, hogy nélkülük még az is lehet, hogy meghal. Tévedtek. A lakást kicsit több mint egy éve nem hagyta el ekkor. Legalábbis nagyjából egy év lehetett, mert nem számolta a napokat, nem számolt már semmit. Annyi biztos, hogy egyszer lekapcsolta a fűtést, egyszer meg bekapcsolta, amikor éjszaka arra ébredt, hogy mindjárt megfagy a hidegben. Vagyis majdnem biztos, hogy egy év, vagy annál valamivel több.

A végpontra emlékezett, de arra nem, mikor kezdődött. Akárhogy akart később visszaemlékezni, erre nem tudott. Valami hóesés rémlett neki, meg valami belvárosi éjszaka, sok szorongással. Hazafelé tartott, ennyi biztos, és eléggé magányos volt, kettesben a sok alkohollal, vastag fekete vászonkabátban és svájcisapkában, sállal a nyakában. Elfeküdt egy óvárosi parkban a vastag hóban, és nézte a sötét semmiből az arcára hulló tejfehér hópihéket.

Emberekre gondolt közben. Két emberre biztosan, bár leginkább csak az arcukat vélte felfedezni a lefelé zuhanó pihék mozgásában. Ezt persze lehet, csak képzelte, mert bár Emma arcára kristálytisztán emlékezett, az apjáéra szinte egyáltalán nem.

A lakásban áporodott és szürke szaga volt mindennek. A ruháknak, a bútoroknak, mindennek. Beporosodtak a használati tárgyak, vízkő lepte be a csaptelepeket, és egyre zaklatottabb, egyre nyomasztóbb hangon duruzsolt a hűtőgép a fagyasztóban felgyülemlett jég miatt.

Képtelen volt rávenni magát a mozgásra, ez volt a legvége. Csak feküdt és csak végső esetben nyúlt az ágy mellé kikészített vízhez meg sörökhöz. Ez a három egybefüggő, mozdulatlan nap a kisebb baj volt igazából.

Tényleg nem ment ki a lakásból egy éve. Mindent meg tudott oldani bentről és mindentől félt, ami odakint lehet. Összemosódtak az éjszakák és a nappalok. Sosem tudta, hogy igazából milyen napszak van. Nem is volt tétje. Ha ivott, akkor ivott, nem érdekelte, milyen óra van, és az sem érdekelte, kívánja-e az alkoholt. Általában inkább nem kívánta. Mégis sokat volt ez idő alatt részeg, mert így volt egyszerűbb. Nem kellett senkinek elszámolnia, nem kellett félnie, hogy látják rajta. Mindez magabiztossá, sőt elbizakodottá tette: nem volt tétje semminek, és nem volt tétje a beszámíthatatlanságnak se. Olyan élvezettel feküdt mindenre alkalmatlanul a kanapén, mint soha azelőtt. Sokszor ivott hajnalban is, mert így esett jól, így akarta.

Volt, hogy este bekészített egy rekesz sört az ágy mellé, mint mások az ásványvizet, és ha éjjel felriadt, azt itta. Valójában nem is érezte a különbséget, jól bírta az alkoholt, tehát ez nem változtatott semmin, ellenben sokkal sajnálatra méltóbbnak érezte magát így. De persze az egészben nem is ez volt az érdekes.

Korábban reggelente mindig három kávéval indított, hogy egyáltalán észhez tudjon térni. A három kávé alatt három adag kétszemélyes kotyogós-kávéfőzős adagot kell érteni. Vagyis pont a hatszorosát annak, amit megisznak általában az emberek reggelre. Őt viszont csak ez ébresztette fel. Csak így tudott észnél lenni másnap a munkához, magabiztosnak tűnni olyankor is, amikor a hanyagságát csak a készenléte tudta pótolni.

Akkoriban, még a bezárkózás előtti szakaszban, nagyon is számított az ilyesmi. Délben aztán még egyszer ennyi kávét ivott, délutánra olyan volt, mint egy atomreaktor, túltengett benne a tenni akarás, és mivel vacak szívet örökölt az alkoholista apjától, mindig rosszul lett. A rosszullét nála leginkább furcsa szívritmuskiesést, dobogást jelentett, ami alapvetően talán nem is lett volna baj, ha nem kap tőle folyton pánikrohamot. Ha nem képzeli belé, hogy akkor most biztos meg is fog halni. Sokszor kérdezett másokat, vajon ők érzik-e, ahogy félrever a szívük. Legtöbbször az volt a válasz, hogy nem is érzik a szívüket. Hogy nem érzik a szívüket. Egyáltalán nem. Ez számára egyszerűen elképzelhetetlen volt, az állandó dobogás a mellkasában, a bordáin lüktető ritmikus nyomás olyan része volt az életének, mint a levegővétel: folyton ott volt, folyton tudott róla. Bár tudta, mások erről sem, a levegővételről sem tudnak, legalábbis nem figyelnek rá.

Amióta az eszét tudta, érezte a szívét. Vagy már azelőtt is, hogy emlékezhetett volna rá. Az anyja mesélte, hogy alig volt hároméves, amikor orvoshoz vitték, mivel éjszaka nem mert aludni. Attól félt, hogy megáll a dobogás odabenn. Nem emlékezett persze az esetre, de megtalálta az orvosi zárójelentést, géppel írt, harmincéves sárga iratot, foszló szélekkel. A betűformák szélein kilyuggatva az írógép csapásai miatt, rajta a teljes kórisme, miszerint a nevezett, ekkor és akkor született páciens nem mer elaludni, mert attól fél, megáll a szíve.

Egy bizonyos idő után elkezdett inni, csak mert nem volt jobb ötlete. Sokat, sokfélét. Nem volt alkoholista, mert nem az alkohol miatt ivott. Főleg a pezsgőket szerette, meg a sört. A sör lenyugtatja az embert, a gyomrot is rendbe teszi, és bár nem tudta, hogy tényleg leviszi-e a vérnyomást, de megfelelő mennyiségben elfeledtette vele, hogy egyáltalán van vérnyomása.

Így indult minden.

Hogy miért nem mozdult ki a lakásból egy éve, igazából ő sem tudta. Azt sem, miért feküdt azon a kanapén három napja mozdulatlanul, és hogy ebből hogy jön az, hogy végül is minden jóra fordult. Mindig is nehéz eset volt. A felesége, Emma épp ezért hagyta el. Nem értette, mi a baja az életével. Nem érthette, mert jó családból származott, rendesen felnevelték, jó környezetben, és az apja sem hagyta cserben. Nem kellett országot váltania, nem kellett a jövője miatt aggódnia, nem kellett a múltja miatt tépelődnie, nem nézte végig gyerekkorában, hogy az apja hogyan löki át az anyját egy szürke kisváros panellakásának üvegajtaján azon felháborodva, hogy számon merték rajta kérni, miért jött haza mocskos részegen és miért a szeretőjétől.

Nézte gyakran a tükröt, és bár alig emlékezett belőle valamire, tudta, hogy rá hasonlít.

Emma élete tökéletes volt. Csak gyereket akart. És nem érdekelte, kitől. Ebből a szempontból neki Anderkó teljesen mellékes volt. A gyerek volt a cél, és amikor kiderült, hogy Anderkónak nem lehet, azonnal váltott. Hozzáment valami mérnökhöz, akinek rendben voltak a spermái. Végül is érthető, ő sem várhatott örökké – gondolta Anderkó.

Három napja feküdt azon a kanapén. Bár a lakást nem hagyta el, éjszakánként hajnali kettő és négy között időnként kiült az ajtóba. Ilyenkor volt élhető igazán a város. Kettő és négy között a legritkább esetben van valaki ébren, az ő háztömbjében teljesen leállt az élet. A belváros bérházait elöntötte a csend tíz után. A szomszéd ház ventilátorlapjának álmosító berregése lankasztotta csak az ott lakókat.

Sokszor próbálta megfogni, mi az, ami ilyenkor leírható. Ingerszegény volt ilyenkor a környezet. Véget ért a nap, és az aznapi meghalás következett, nem volt mit tenni ellene. Ez a meghalás végérvényes és visszavonhatatlan, örökre szól. Bár éppen csak reggelig tartott. A lépcsőházban éjfél után a legrosszabb esetben is csak két helyen égett lámpa: nála, meg a szemközti hotel udvarra nyíló szobáinak egyikében, ahol turista párok nézegették az aznapi fotókat. Villogott körülöttük a levegő, ahogy váltottak a képek között. Egyébként zárt ablakok és sötét szobák mögé zárkózott folytathatatlanul az élet, mintha soha nem is lett volna.

Ahonnan Emmától elköltözött, csak félre kellett húzni a függönyt, és máris volt élet. Az élet az utcán hevert. Ha meg nem, hát bele lehetett képzelni.

A szomszéd ház előtt futó lányt, aki éppen szakított, de készen állt egy új kapcsolatra. A kisbolt félig lehúzott rácsai mögött pénzt számoló boltost, aki az aznapi forgalmat összegezte, közben meg azon járt az esze, hogy eléri-e az aznap esti kedvenc tévéműsorát. A benzinkúton rosszul visszaadó pultosokat, akik visszaszámlázták a langyos tél miatt rajtuk maradt hólapátokat és sószsákokat. Az éttermekből felszűrődő dzsessz-sztenderdekre ügyet sem vető üzletemberek késvilla-zörgetéseiben konvergáló érdekellentéteket, és távolabb a gazdagnegyed hegyoldalán a házfalak mögött oktatási reformokon tépelődő diplomaták fáradt téblábolását. Az okker utcalámpákat szélben lengedezve ki-kitakaró fák alatt nyüzsgő aznapot, függönyök mögött jövők-menők sziluettjében a zsigerekbe kódolt mindennapokat. A zajló rendszereket.

De nála az éjféllel továbbképzelhetetlenül megállt az élet. Belealudt a fáradt hétköznapokba és ernyedt arcizmokkal áztatta át a párnát behúzott függönyök, csendrendeletek, ajtórácsok mögött meghúzódva. Kiskocsmákba, hátsószobákba korlátozódott, ahová onnan nem volt rálátás. Nem szűrődött át az alvók álmos köhögése, nem mocorogtak a rolók mögött az árnyalakok, és nem másztak át a tévék vibráló fénye előtt. Nem moccant a szomszéd háztetőn tegnap ottfelejtett vakolókanál, nem álmodta tovább a félig felrakott kéményeket. Aludt az elsőn sötét függönyök mögött a szépen mosolygó lány, akivel beköltözése óta nem váltott egy szót sem, csak mindig szemét a cipőjére szegezve elfojtott mosollyal köszönt oda neki, ha összefutottak a lépcsőházban, és nem jajgatott a másodikon sem az öregasszony. Ezt a betegségtől szenvedő öregasszonyt sokat hallotta, bár éjszakára ő is mindig abbahagyta a nyöszörgést.

Az új környezetet nehéz volt megszoknia. A város és az ország valós arcát, a csatorna- és betonszagot, rosszul öltözött pénzkéregetőket: a megfenekletteket, akik csak állnak kinyújtott kézzel és üveges tekintettel, és a trükkösöket is, akik folyton két percet kérnek az életéből, mire kibökik, hogy pénz kéne. A házfalak állandó jelenlétét, hogy nem látni semerre, csak a tűzfalakig, a szomszéd homlokzatokig. Lichthófokban keringő párbeszédfoszlányokat, működésképtelen konvektorokat. Az alsóbb emeletekről felhangzó tompa nyögéseket, amiket eleinte kéjes sikolyoknak hallott, aztán kiderült, hogy egy beteg, évek óta lakásába zárkózott öregasszony fájdalmas jajgatása. A magasban imbolygó korlátokat a függőfolyosók szélén, a szomszéd épület léghűtő ventilátorának zümmögését, és a hátsó szobák belső udvarra nyíló ablakain betóduló fülszaggató csendet.

A csendről azt hitte, hogy vidéki jelenség. Hogy kis völgyekben megbúvó falvak sajátja. Pedig nem. Ilyen néma, ilyen élettelen csend csak a városokban tud lenni. Baljós, szorongató hallgatás. Éjszakánként olyan némaság volt, olyan végletes, mintha minden éppen pár perc múlva kezdődne el. Csak a lift állt a harmadikon, halványkéken vibrált benne a várakozás. Aztán persze egy idő után mindig lekapcsolták a lámpát a hotelszobákban is. Teljesen egyedül ült ilyenkor a lakása küszöbén, a félig nyitott ajtóban, épp csak a lábát lógatva ki a lakásból, készen arra, hogy bármikor visszamenekülhessen.

Végül az éjszaka közepére mindig egyedül maradt, csak a vak ablakok meredtek bele a lépcsőház csendjébe, mint a kivilágítatlan vonatfülkék.

Sokat merengett a lakása küszöbén arról, hogy miért is lett mindez így. Elnézte a szomszéd lakásokban zajló életet, már ami átlátszott az elhúzott függönyökön és redőnyökön. Valahogy innen eredhetett az, hogy végül minden nehéz napjához kellett pár sör. Ez persze nem azt jelentette, hogy eltompult tőle, hanem inkább élesebb lett. Jobban tudott gondolkodni, tisztábban és pontosabban látott mindent. Meg tudott küzdeni a munkahelyi feladatokkal, pontosan tudta, mi történik körülötte, hogy ő ebben mennyit ér, mennyire vesz részt. Tökéletes ember volt így, soha nem volt gondja.

Mivel bírta, nem látták rajta soha, mivel élesebb volt, nem vették észre soha, mivel így volt tökéletes munkaerő, aki nem gondolkodott szabadnapokban, így volt rendkívüli. Alig aludt, mert nem volt rá igénye. Alvás közben amúgy is tehetetlennek érezte magát, sosem szeretett aludni.

Ha jobban belegondolt: félt aludni. Alvás közben nem vagy önmagad, nem tudod, mi történik veled, nem tudod, mikor és miben halsz meg, ezt gondolta. Vagyis az alvás tulajdonképpen Isten csapdája. Elhiszed, hogy minden rendben, de a legborzasztóbb dolgok is megtörténhetnek veled. Éppen ezért fáradtan is szeretett ébren lenni. Fásultan, tompán, használhatatlanul.