Gyöngyélet a katonaélet: 2/2

 

*

 

Mikor sürgős, tud ám gyorsan dolgozni az állami bürokrácia is! Például háború esetén. A be nem sorozottakat egyhamar becitálták a katonai intézménnyé átalakított iskolába. Kidobolták, hogy ezen és ezen a napon kinek, hol, mikor kell jelentkeznie. A honvédelem érdekeit védelmező, újonnan alkotott törvények értelmében szigorú büntetéseket helyeztek kilátásba azoknak, akik nem teljesítik az előírásokat.

 

Elég sokat „összedoboltak” azokból az évjáratokból, akikre a Haza védelme ügyében sürgősen szüksége lett a Habsburg-monarchiának. Azok az idősebbek, akikben még élénken élt Kossuth és az elbukott, megtorolt 1848–49. évi szabadságharc és a hősi harcokban elesett apáik, testvérbátyjaik, bujdosó rokonaik emléke, megdöbbenve látták a nemzetiszínű szalagokkal felpántlikázott, jól bepálinkázott, hejehujás dalolással „Ferenc Jóskát” éltető ifjak betáncoló csoportjait a kétfejű sas aklába. Már nem emlegette senki az osztrák fegyverektől legyilkolt magyarok és székelyek emlékét, az elbukott, eltiport szabadságét, még a szocialista érzelműek is – legalábbis a mi falunkban – hittek benne, meg voltak győződve róla, hogy a trónörökös meggyilkolása vért kíván, le kell számolni a szerbekkel és mindenkivel, aki támogatja őket! Ötven-hatvan éve még a leggyűlöltebb név volt e hazában a Ferenc József császáré. Most őt éltetve, „Jóskázva” ajánlották fel életüket és vérüket a Habsburg-monarchia és a Habsburg-ház védelmére a fél százada még osztrák titkosrendőröktől rettegő magyarok gyerekei.

 

*

 

A sorozásban a legkínosabbnak a meztelenre vetkőzést és fedetlen testem idegen tiszt urak és orvosok előtti mutogatását éreztem. Meg az ok nélkül szigorkodó hangot, az ún. „katonás” parancsolgatást, amelynek azonkívül, hogy az érdekeltekkel kezdje megszoktatni, mi is vár rájuk, az égvilágon semmi értelme sem volt! Levetkőztünk volna, hátat fordítunk és felelgetünk a föltett kérdésekre akkor is, ha „rendes hangon”, úgy kérik, mondják, mint ember az embernek. De már itt ordítottak, hangoskodtak a sorozás ügyeinek intézői, a csöndet nem kérték, hanem megparancsolták, és ha valami „ellenkezést” észleltek, ami nem is volt az – hiszen bődületes lelkesedéssel nyújtottuk a karunkat az engedélyért, hogy több milliónyi társunkkal együtt a nagy vágóhidakra tereltessünk –, csupán tétovázó esetlenkedés, máris dörgött, rikácsolt a „k. und k. hang”. Mintha minden behívott legény süket lenne, és tízszeres erővel kellene a fülébe ordítani: „Anyja neve?”, „Születési éve?”

 

A rendre a csendőrök ügyeltek az iskola körül, és nem szívesen engedték közel a fiaikat sirató asszonyokat, édesanyákat, testvértől gondolatban már végleg búcsúzó testvéreket, hősiességre, bátorságra buzdító apákat. A sorozásra rendelteket aznap még nem vitték sehova, meg kellett várni, amíg egy csoport összegyűlik, és ehhez vagy ahhoz a hadkiegészítőhöz irányítják. Minket albisiakat a debreceni ezredekhez küldtek.

 

Volt, aki mindent elkövetett, hogy „untauglich”, alkalmatlan legyen belőle, ezeket valami oknál fogva én már akkor is utáltam, hát még később! Nem voltam én militarista, se Habsburg-bérenc! Egyszerűen nem szerettem az olyan embert, akinek csak a szája jár, a kocsmai verekedésekben akkora hős, hogy alig lehet békés polgárrá verni, most meg berezel már a lehetőségtől is, hogy olyan helyre kerülhet, ahol valóban verekszenek, szuronnyal döfnek, puskával lőnek. Akinek a szomszédja vagy a nőismerősének a széptevője, a komája halálos ellenség lehet, de az országra támadó idegen katona nem. Mert abban aztán nem láttunk tisztán, mi albisi legények, hogy mi az igaz a szerbek gazságából, az antantországok erőszakos törekvéseiből, hogy „megfojtsanak” bennünket. Egyszerűen csak hittük, vagy nem hittük. Az én környezetemben általában hitték az emberek! Még Szabó Jóska bátyám, a szocialista is azt mondta: ez most nem pártpolitika, hanem honvédelem, most félre kell tenni az olyan dolgokat, hogy tetszik a kormányzat vagy sem, köztársaság lenne-e jobb vagy királyság, földjük legyen-e a parasztoknak is, ne csak a nagygazdáknak, földesuraknak, grófoknak, báróknak. Ha az ellenség az országot elfoglalja, akkor nem lesz föld, mert elveszik tőlünk – érvelt Jóska bátyám is a többiekkel. A gyári munkást meg a magyar és az osztrák tőkések helyett az ellenség fogja kizsákmányolni. A legfőbb dolog most hazánk ezeréves határainak védelme, az uszító nemzetiségek elhallgattatása, minden politikai széthúzás beszüntetése, egységessé kell kovácsolódnunk a „közös ellenség” ellen. Majd, ha a háború győzelmesen véget ért, akkor ráérünk a belső dolgainkat elővenni, átgondolni, változtatni rajtuk, úgy, mint ahogy a kor parancsa előírja, a haladás megköveteli.

 

Megvallom, ily sok évtizednyi távolból, kissé restelkedem, hogy én ennek a nagy nemzeti hőzöngésnek szintúgy bedőltem, mint annyi millió más ember. Tisztelet a kivételeknek, akikről már csak a háború után szereztem tudomást, illetve a végén, a készülő forradalom előestéjén. Azt persze, már a háború közben, az első hetekben, a kiképzés időszakában is észrevettem, hogy nem mindenkinek olyan „szent ügy”, mint énnekem. És én abban is különböztem sok más társamtól, hogy én akartam is katona lenni, igaz, nem háborúban, hanem békében. De ha egyszer háború lett, arról én nem tehettem, a hadsereg se, legfeljebb az lett a kötelességünk, hogy győztesen befejezzük. Most nem volt gond, hogy apám és anyám óhaja szerint „reglamáljak”-e itthon maradásom érdekében, mert ilyesmiről szó sem lehetett. Ámbár voltak, akiknek ez is sikerült, mint később, harctérről hazatérve falumbéliek egyikéről-másikáról megtudtam.

 

Én mindig is katona akartam lenni, bár nemigen tudtam, mit akarok. Úgy értve, hogy mi is az a katonaság, amelyben én szolgálni kívánok. Majd megtudtam, nemsoká!

 

Még a sorozás idején rémhír száguldott szét az országban, hogy a franciák arannyal telt autót küldenek a szerbeknek. Át a mi hazánkon. Hogy ki találta ki, hogyan terjedt el, fogalmam sincs. Mindenki köpte a markát, hogy az autót, amely kerülővel erre jön – mindenütt épp „arra”, ahol a rémhírt továbbadták –, feltétlenül el kell fogni, az értékeket hadizsákmányul ejteni, nem engedni tovább.

 

Senki se mérlegelte, miféle őrült idea ez? Miért épp itt, rajtunk keresztül és Kelet-Magyarország felé kerülve haladna végig az az autó, amikor hazánkat elkerülve könnyebben juthatna át a szerbekhez? Egy bizonyos: a községházán összeverődve, a jegyző, a csendőrök, a bíró közbenjöttével, sokan vállaltak heteken át önkéntes járőrtevékenységet, hogy az aranyautót elfogják. Puska nélkül, puszta kézzel, hiszen Háry János uram se rezelt be a franciáktól. Nem volt jó dolog akkor, abból a kevés automobilból, amennyi hazánkban a tízes években létezett, országúton összetalálkozni, egyik fél számára sem. Az autón közlekedőket feltartóztatták a rémhírtől ittasult önkéntes járőrök. S el akarták venni tőlük a nem létező aranyat, a nem létező francia kémiratokkal és kézifegyverekkel együtt.

 

Az országot különben is szinte egyik napról a másikra felbolygatta a régóta készülő, mégis váratlanul kirobbant háború. Már az első hetekben menekültvonatok jöttek Galíciából, Bukovinából, a déli megyékből, amerre kitörtek a harci cselekmények. Az állomásokon katonai parancsnokság székelt, diákokat alkalmaztak karszalagos szolgálatra: irányítás, ivóvíz-osztás, ételvödrök cipelése céljából.

 

Zajos, zaklatottan zsivajos lett az állomás mindenütt, nem olyan megnyugtatóan színes forgatag, mint volt a nagyváradi, amikor két éve Stollmann úrnál dolgoztam, és odajártam a váradi restibe ebédelni, szívesen elnézegetve az ide-oda tologatott szerelvények, valamint a beérkező vonatokról leszálló utasok mozgását. A legkisebb, legálmosabb vidéki állomás vagy megállóhely is „katonai ellenőrzés” alá került, az egész vasúthálózattal együtt. Megfeszített izmokkal ugrásra készen, hogy támadjon vagy védekezzék, készenlétben állt az ország. Bizonyos rendeletek, törvények hatályát felfüggesztették, másokat, szigorú előírásokkal terhelteket hoztak helyettük, háromszor annyit. Mindenkivel elhitették, hogy ott, azon az őrhelyen, ahol áll, múlik nemzetünk és közös hazánk, az Osztrák–Magyar Monarchia dicsősége, történelmi szerepe, jövője! Katonáink a jövőbe menetelnek! De őszre, „mire a levelek lehullanak”, már jönnek is haza, győztesen…

 

(Folytatjuk)

 

A szöveget gondozta, szerkesztette: Szilágyi Aladár