Szárhegy Váradra „menekített” értékei

 

Kétezer-tizenhárom augusztusában jelentették be az alapításának 40. évfordulójára készülő gyergyószárhegyi nemzetközi képzőművész-tábor akkori vezetői, hogy a művésztelep egy kiállítással egybekötött konferencián mutatkozik be október elején Dél-Koreában. Mint mondták, a koreai konferencia célja izgalmas helyeket feltérképezni: hol találhatók a világon azok a központok, ahol tematika szempontjából a természet és a vidéki környezet kerül előtérbe. Ebbe a hálózatba kapott meghívást a gyergyószárhegyi művésztelep. Szárhegy tehát bekerült „az izgalmas helyek világkatalógusába”. Bár a nemzetközi művészeti közélet eddig is számon tartotta, hiszen sok ország alkotói táboroztak-dolgoztak a Lázár-kastélyban, a katalógusba kerülés nem csupán az intézmény rangját ismerte el, hanem a nemzetközi kulturális vérkeringés élvonalába kerülését is.

 

A „szárhegyiek” és a mindenkori táborlakók érdeme, hogy a hagyományokhoz erősebben kötődő piktúra, plasztika művelői mellett, kellő spáciumot kínáltak a kísérletező, az avantgárd irányzatokat követő művésztársaiknak is.

 

Néhány évvel fájdalmas távozása előtt Jakobovits Miklós barátunk, a Barabás Miklós Céh elnöke így nyilatkozott: „Csaknem ötvenéves elzártságunk a nagy nyitott európai kultúrától azt eredményezte, hogy a modern képzőművészet kritikai szemlélete háttérbe került. Alig van műkritikusunk, aki egy mai, újszerűen értelmezett képzőművészeti alkotást elemezni tudna. Ezért rendkívül örvendetes az a tény, az a mozgás, ami Gyergyószárhegyen elkezdődött, hogy a hagyományos művészeti táborok mellett megindultak az avantgárdot kereső, az új minden rezdülésére érzékeny művészeti táborok is, melyek különösen a fiatal, új életérzést, új kifejezési vágyat sugározzák felénk. A különböző szemléletű és profilú táborok nem ellentétei egymásnak, nem tagadják egymást, hanem ellenkezőleg, más-más színezetükkel gazdagítják az amúgy is gazdag erdélyi művészeti palettát, mely által mindegyik művészeti szemlélet erőteljesebben körvonalazódik, egyben ötvöződik, mint az erdélyi és közép-európai életérzést kifejező szemléletek gazdagsága.”

 

A telep gazdái tavaly még derűlátóan nyilatkoztak az idén méltó módon megünnepelni remélt 40. évfordulóról, azt tervezték, hogy saját kiadványban dolgozzák fel a gyergyószárhegyi művésztelepen az utóbbi negyven évben született értékeket.

 

Nos, azóta drámai fordulat állott be: napjainkra Szárhegy „a legveszélyeztetettebb helyek világkatalógusának” az élére került. Ugyanis a Lázár-kastély örökösei nem tudtak megegyezni a tábor működtetőivel és az intézményt patronáló megyei tanáccsal: felszámolták a művésztelepet, és ugyanez történt a szomszédos ferences kolostor falai közt is. A négy évtized alatt összegyűlt mintegy kétezer festményt, grafikát éppúgy ki kellett menekíteni, egyéb, kevésbé alkalmas helyen tárolni, raktározni, mint a kastély és a kolostor kertjéből kitiltott installációkat és szabadtéri szobrokat. Az ügy még nem zárult le véglegesen, az érdekeltek megpróbálják jobb belátásra bírni a tilalomfa-állítókat.

 

Ezekből a kitiltott művekből kapunk ízelítőt félszáz, ideiglenesen Nagyváradra „menekített” műalkotás erejéig, Ujvárossy László barátunk válogatásában, a Körösvidéki Múzeum termeiben. Időnkből nem futja arra, hogy mind az ötven alkotót, mind az ötven munkát méltassuk, hiszen ha mindegyikre két percet szánnánk, az közel két órát venne igénybe. Emiatt csak néhány név, néhány mű említésére szorítkozom. Javaslom, hogy közös tárlatlátogatásunkat kezdjük az alapítókkal. Azokkal a képzőművészekkel, akik a tábort megálmodó és megvalósító Zöld Lajos publicista oldalán huzamosabb ideig működtették azt.

 

Gaál András egy kőbánya különleges forma- és színvilágát megörökítő olajfestménnyel van jelen. A portréfestőként is jeleskedő művész akvarell- és olajképein többnyire szűkebb pátriáját, a csíki és gyergyói vidéket festette, tájképein a domborzati formákat szín- és vonalritmusokban foglalta össze.

 

Táboralapító művésztársának, Márton Árpádnak négy akvarellje gazdagítja a kínálatot, közülük talán A falu és a nők, illetve a Vörös eső a legizgalmasabb. Kompozícióin drámai megjelenítő erővel fejezi ki a székelység ragaszkodását a szülőföldhöz. Olajban, olajtemperában készült festményein, valamint akvarelljein a dekoratívan kezelt és fölfokozott színek kifejezőerejére épít, s a téma rajzos, kemény, szűkszavú megjelenítésére törekszik.

 

A harmadik „alapító atya”, Maszelka János máramarosszigeti gyökerű, de nem a szomszédos Nagybánya, hanem a Székelyföld, közelebbről Székelyudvarhely vonzáskörébe került, ott élte le színes életét. Váradra a Pihenők című akvatinta munkája került. Az udvarhelyiek legendák övezte Maszi bácsija hihetetlenül termékeny és adakozó alkotó volt. Ha napi penzumát befejezve megjelent a hóna alatt egy friss képpel, azt nemcsak örömmel mutogatta, hanem nagyon gyakran oda is ajándékozta az első útjába kerülő barátjának, jóemberének. Egyszer Ceauşescu udvarhelyi látogatása után valamilyen úton-módon kizsarolták a mesterből, hogy egy fotográfia alapján nagyméretű kompozícióba örökítse a diktátor székelyföldi vizitjét. Maszi bácsi szerencséjére a megrendelők végül visszamondták a festményt, amelyikre mellékalakként Pacepa tábornok is ráörökítődött. Ugyanis mire a kép elkészült, a hírhedett kémfőnök az Egyesült Államokba szökött.

 

Gyergyószárhegy erős vonulatát képezik a nagybányai iskola örökségét ápoló, tovább fejlesztő művészek, olyanok, mint Aurel Ciupe. Tárlatnyitó szövegemet talán az ő nevének kiemelésével illett volna kezdenem. Hiszen a Réti István tanítványaként közel három évet a Zazar-parti városban múlató, majd magát Bukarestben, huzamosabban Párizsban tovább képező művész, feleségével együtt, gyakori vendége volt Szárhegynek. Hozzánk eljutott, 1981-ben festett munkája a helybeli temető szín- és formavilágából ihletődött. Színlátása és térformálása, ecsetkezelése prima vista felismerésre, azonosításra késztetik piktúrájának avatott ismerőit. A művésztábort – nem véletlenül – már indulásakor a Barátság elnevezéssel illették. Ciupe mester már a két világégés között – egy Korunk számára írt szövegében – vallotta, hogy „A festő érvényesülését és kifejezését nem kötik olyan határok, mint az íróét. A szín és a forma nemzeteken felüli. Szupranacionális. A szín és a forma mindenkihez beszél.”

 

Balla József, akinek két olajportréjában gyönyörködhetünk, 1944-től végleg Nagybányán telepedett le, művészete viszont nem kapcsolódik a kolónia hagyományaihoz. A szürrealizmussal és expresszionizmussal rokon szemléletével a művészi groteszk formanyelvén dolgozott föl társadalmi témákat. Művészetét az állandó újrakezdés és kísérletezés jellemezte. Ő is alapítónak számít, hiszen 1975-től nyaranként a szárhegyi alkotótáborban dolgozott, melynek „örökös tagja” volt.

 

Nem mehetünk el szó nélkül Nagy Pálnak, a marosvásárhelyi képzőművészeti élet és oktatás sokoldalú személyiségének a Kulcsár Béla emlékére Szárhegyen festett portréja mellett. Festményein jelképteremtő erővel mutatta fel ember és társadalom elidegenedésének jelenségeit, a nemzetiségi lét sorskérdéseit. Készített illusztrációkat, op-art-szerű tusrajzokat éppúgy, mint monumentális alkotásokat. Egyik méltatója szerint: „Mélyen gondolkodó, önmagával és a világgal vívódó, a sebezhetőségig érzékeny ember volt. Finom, olykor maró szatíráit is inkább művészi és általános emberi gyengeségeken élesítette. Nagy műveltségű, folyton kísérletező, jellegzetesen intellektuális művész, aki az erdélyi hagyományokba leleményesen ültette be századunk csaknem valamennyi irányzatát.”

 

Hajdani aradi iskolatársam, Baász Imre Harangszó című linómetszetével van jelen. A viszonylag fiatalon elhunyt művész alkotásainak alapmotívuma a kisebbségi helyzetbe szorult magyarság megmaradásának esélye. A képein visszatérő motívumként föltűnő kötél, óriási biztosítótű, lepedő értékhordozó vagy értéktagadó szerepet kapott. Egzisztenciális és morális kérdéseket feszegető képalkotása az expresszionista hagyományokkal, illetve a konceptualizmussal és az akcióművészettel mutat rokonságot. Nevéhez kötődik 1981-ben a Medium I., 1991-ben a Medium II. kortárs nemzetközi kiállítások szervezése. Mint az akcióművészet hangadó egyénisége, kezdeményezte A madár akció és a Rajz – Szín – Forma című kiállításokat. 1990-ben elindította és haláláig szervezte a Szent Anna-tónál zajló AnnART performance-napokat.

 

Nem tehetem meg, hogy Szárhegy egyik legerőteljesebb vonulatáról, a bukaresti képzőművészek gyakori és népes jelenlétéről ne tegyek említést. A fővárosi művészvilág egyik legeredetibb alakja, Teodor Moraru A lépcső címet viselő olajfestményével van jelen közöttünk. A kánontörő, örökké kísérletező művész kollázsaival, a pauvre art-ra emlékeztető megoldásaival, gyakran a csomagolóanyagok „újrahasznosításával” hívta fel magára a közfigyelmet. Ez a gyakran a harmadik dimenzió felé is kitörő alkotó a konzumizmus múlékony hulladékait is a maga világának jellegzetes plasztikai struktúráiba emelve alkotott maradandót.

 

Mircia Dumitrescu ceruzarajzai seregszemlénk legizgalmasabb munkái közé sorolandók, nem csupán fantasztikus rajztudása, hanem kivételes művészi érzékenysége miatt is. Engedjék meg, hogy megosszam önökkel egy személyes élményemet is Mirciára vonatkozóan. Bő három évtizede Bukarestbe vetődve egy barátom összehozott Nichita Stănescu költővel, a kor román irodalmának kiválóságával. Nichita vitt fel bennünket szellemi testvére, Mircia Dumitrescu műtermébe. A piktor egy gyönyörű, fából készült fedelű könyv-objekttel ajándékozta meg a poétát, viszonzásul a költő által a festőnek megfogalmazott, nemrégiben közzétett Dekalogért, Tízparancsolatért. Engedelmükkel hadd idézzek néhány sort eredetiben belőle:

 

„5. Să-i faci chip cioplit.

6. Să-ţi faci chip din linii.

7. Să-ţi faci chip din trilul ciocîrliei.

8. După ce le-ai făcut toate acestea, încearcă să le-mbrăţişezi dacă poţi.”

 

A mai tárlaton markánsan jelen lévő Hora Corolian, Jakobovits Miklós és Kristófi János között nemcsak a váradiságuk „közös”, hanem az a szomorú tény is, hogy immár mindegyikük az öröklétbe távozott közülünk. Mindhármójuk munkássága közkinccsé vált Nagyváradon. De hadd említsük meg befejezésül, legalább hajdani váradisága okán is, Kiss Eleket. Ez a teljesen öntörvényű, a diktatúra legsötétebb éveiben is a maga avantgárd útját járó, zseniális kolorista és textilművész többet érdemelne az egyszerű fölsorolásnál. Itt kiállított, 1976-ban Gyergyószárhegyen festett kompozíciója annyira kisselekes, hogy semmi „szárhegyit” nem fedezhetünk föl benne. Ennek ellenére jól megfér a tőle háromlépésnyire kiállított Ciupe-festménnyel. Elvégre itt és most az értékek párbeszédének vagyunk a tanúi…

 

(A Festum Varadinum nyitónapján, 2014. május 11-én a Körösvidéki Múzeum termeiben bemutatott Gyergyószárhegy négy évtizede – válogatás a Barátság Képzőművészeti Alkotótábor anyagából című kiállítás megnyitóján elhangzott szöveg alapján.)