Beszélgetések Tüzes Bálint Életfaárnyékában

 

Néha várom és remélem, hogy egyszer megcsörren a telefonom és Tüzes Bálint szól bele: „Szia, pirinyó. Diktálok egy verset.” Merthogy nemegyszer előfordult, hogy telefonon diktálta le nekem vagy valamelyik újságíró kollégának némelyik frissiben írt versét, publicisztikáját. És soha el nem mulasztotta megkérdezni: „Mikor látogatsz meg?” Tüzes Bálint nagyváradi költő, újságíró, tanár a Körös-parti város jellegzetes figurája volt. Sokszor találkoztunk a szerkesztőségben, beszélgettünk egy-egy pohár konyak vagy csésze kávé mellett valamelyik kocsmában, vagy az otthonában, könyvekkel és festményekkel körülölelt szobájában. Maga köré gyűjtötte a barátokat. Szerette a társaságot, a közösségi életet. 2014. június 8-án volt halálának első évfordulója. Rá emlékezve beszélgettünk néhány baráttal, jó ismerőssel. Testvéröccse levélben válaszolt megkeresésemre, s ebből egyebek mellett megtudhattuk: készül a bátyjáról szóló könyv. Mindenki őriz valamilyen emlékképet Bálintról. A teljesség igénye nélkül idézzük föl emlékét. Amint említettem, sokszor találkoztunk, ám nem elégszer…

 

Tüzes Bálint 1951. december 11-én született Nagyváradon. Kolozsvárott a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán szerzett diplomát. Az egyetem elvégzése után szülővárosában tanított különféle iskolákban magyar nyelvet és irodalmat. Másodszakát, a franciát is oktatta néhány esztendeig. 1990 után rendszeresen publikált az egyházi sajtóban (Vasárnap; Keresztény Szó) és napilapokban, folyóiratokban. 2001-ben jelent meg a nagyváradi Europrint Kiadó gondozásában Életfaárnyék című (elsőnek és utolsónak szánt) verseskötete, melynek borítótervét és grafikáját Holló Barna képzőművész készítette. Tüzes Bálint úgy vélte, az 50. életéve betöltésekor, a harmadik évezred első esztendejében megjelent kötet 33 versébe mindent sikerült belesűrítenie arról, ami számára lényeges volt. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy abbahagyta az írást. Ihletnek nem maradt híján, továbbra is rendszersen írt lírát és publicisztikát. Ezután lett a Reggeli Újság napilap külső munkatársa. Forrongó századelő című kötete, mely Tóth János muzeológussal a Holnap korszakával foglalkozó beszélgetéseit tartalmazza (erről majd később bővebben szólunk – szerk. megj.), 2006-ban jelent meg, ugyancsak az Europrint gondozásában. A könyvben található írások – igazi irodalomtörténeti különlegességek – eredetileg a Reggeli Újságban jelentek meg, a sorozat címe ez volt: Egy csésze kávé Tóth Jánossal a Müllerájban.

 

2012. augusztus 17-én tett magyar állampolgári esküt Borsodszentgyörgyön. „Boldog vagyok” – ezek voltak Bálint első szavai az esküt követően. S azt is hozzáfűzte: „Az eskü akkor igazán eskü, ha közösségben mondja az ember” – tudtuk meg a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kiadvány, a Kulcs magazin tudósításából. Azért is választott szentmisét az ünnepség keretéül, mert a hívek közössége az ő közössége is. Esze ágában sem volt másutt élni, a szülőföldjén akart maradni, ám elhatározta: csak azért is megszerzi a magyar állampolgársághoz szükséges papírokat, s ez sikerült is. Borsodszentgyörgyöt pedig azért választotta az állampolgári eskütétel színhelyéül, mert jó barátságban volt a község polgármesterével, Németh Gyulával. A településen korábban bemutatták az Életfaárnyékot. Kedvesen fogadták, érdeklődtek irodalmi tevékenysége iránt, és megtetszett neki az észak-borsodi falucska.

 

Tüzes Bálint 2013. június 8-án örök álomra hunyta szemét. Fájó hirtelenséggel érkezett a megdöbbentő halálhír. A gyászmisét a nagyváradi premontrei templomban tartották. Szamosújváron helyezték örök nyugalomra, hogy rátaláljon az „árvalányhajas béke” (ahogyan ő fogalmazott Dsida című versében).

 

 

Midőn elkezdtem foglalkozni az emlékező-emlékeztető írással, az interjúk készítésével, levelet írtam Tüzes Péternek, Tüzes Bálint Svájcban élő öccsének. Örömömre hamar kaptam választ villanypostán. Íme: „Valóban könyvet írok – és részben íratok – Bálintról. Decemberre szeretném megjelentetni az Europrint Kiadó gondozásában. Egyelőre a határidő legfőbb akadálya én magam vagyok, mert alig a felét írtam meg annak, amit május végéig meg szerettem volna írni. Ha tovább csúszom, akkor legfeljebb két hónappal később jelenik meg, mondjuk, Bálint-napra. De igyekszem.

 

Rokonokat, barátokat, ismerősöket kértem meg, hogy ha kedvük, idejük engedi, írjanak Bálintról. Az én alapszövetemre viszi majd fel Wagner Csilla szerkesztő a beérkezett anyagot.

 

Kérdezi, hogy mi a célom a könyvvel. Ezzel elgondolkoztatott, mert eddig nem gondoltam arra, hogy a könyv megírásával valamilyen célom lenne. Oka az van, de célja?

 

Hogy Tüzes Bálint milyen költő volt, azt talán az unokánk/dédunokánk fogja tudni úgy ötven év múlva. Húsz év múlva már arra sem emlékszik senki, hogy milyen tanár volt. És végül: vajon újságírói berkekben hány évig szokták emlegetni az eltávozott kollégát?

 

Ma még mindenki, akivel bármiféle kapcsolatba került, emlékszik Tüzes Bálintra. Mindenki ismeri, tudja, milyen volt. Valóban? Bálint annyi párhuzamos síkban élt, még a legjobb barátai is csak életének egy-egy szeletét, mozgásterének egy-egy síkját ismerhették. Ki volt hát Tüzes Bálint és miért lett ’tüzesbálinttá’? Miért látszott olyannak, amilyennek engedte vagy akarta magát láttatni? Elhatároztam, hogy elmesélem azt a hatvanegy és fél évet, ami neki adatott, hátha mást is közelebb vihetek Bálinthoz. Látja, most ahogy eddig jutottam, rájöttem, ez így célnak éppen elegendő.”

 

 

Holló Barna képzőművésznek és famíliájának régi családi barátja volt Tüzes Bálint. Az Életfaárnyék című kötetet Holló Barna illusztrálta, ugyanő készítette el a Forrongó századelő című könyv borítótervét is. A képzőművész ekként mesélt Bálintról:

 

„A vele való összeismerkedésem ’75-re, ’76-ra vezethető vissza; akkortájt történt, hogy véglegesen váradivá lettem. A feleségem révén ismertem meg őt, ugyanis évfolyamtársak voltak a volt 2-es Számú Líceumban. Még néhány Ady körön is találkoztunk. Néha meglátogatott minket Bálint, örült, ha egykori évfolyamtársaival találkozhat. Elsütött egy-egy poént, a feleségem, Gabi édesanyjával is tréfálkozott. Bálint családi barát lett. Több szállal is kötődött hozzánk. Érdekességképp megemlíthető az is, hogy Bálint fia, Dávid épp velem egy napon született. Bálint felkért, hogy legyünk mi a fia keresztszülei. Nem volt protokolláris a kapcsolatunk. Nagyon őszintén, nyersen odavágtunk egymásnak, ha valami nem tetszett. Szavait mindig átfűtötte az emberi kapcsolatokra való odafigyelés. Betegségsorozatának is betudható, hogy annyira kereste állandóan az emberi kapcsolatokat, barátságokat. Bálint szeretett úgymond rendezői szerepet vállalni. Úgy érezte jól magát, ha szervezkedik. Többször előfordult, hogy említést tettem valamiről, elhangzott egy ötlet, és Bálintnak már ott is volt a telefon a fülén, felhívott valakit, hogy miként lehetne megvalósítani az adott elképzelést. Összehozta egymással az embereket. Voltak állandó sakk- és beszélgetőpartnerei is. Körülvette magát emberekkel. Őrizte is a barátságokat. Kovászember volt a társaságban. Ebben a rohanó világban oázisként hatott a vele való barátság. Bálintnál kicsit megállt az idő. Tőlem meg is kérdezte nemegyszer, hogy akkor most jelen vagyok lélekben is? Amikor Félixfürdőn volt rehabilitációs gyógykezelésen, oda is hívott, hogy látogassam meg. Valamiféle erőszakosság megvolt benne. Ha egyszer valamit a fejébe vett, nem nyugodott addig, amíg nem érte el. Sokszor csupán egy pókhálószerű fal található a lehetséges és a lehetetlen között. Néha belegabalyodunk ebbe a pókhálóba, ám ha valaki rászánja magát, sok mindent meg tud oldani. Bálint nagyon igényelte, hogy amíg él, addig legyen ott mellette egy-egy barátja, addig legyen jelen. Igen, a jelenlét minden vonzatára igényt tartott. Hogy lásson, hogy kezet fogjon. Nemegyszer mondta nekem a telefonba: »Látni akarlak, meg akarok osztani veled egy gondolatot.«

 

Édesapja szamosújvári, édesanyja háromszéki származású volt. Örmény (apai részről) és székely keverék. Édesanyját még ismerhettem, igazi tekintetes asszony volt. Úri család. Nem volt könnyű két gyermeküknek, hogy felzárkózzanak a szülőkhöz. Mindkét fiú, Bálint is, Péter is erős, kemény egyéniség lett. Bálint tudása, műveltsége magával ragadó.

 

Megkért, hogy illusztráljam Életfaárnyék című verseskötetét. Elvont képi megfogalmazás illett az ő verseihez. Tömören, epigrammaszerűen fogalmazta meg a lényeget, a dolgok esszenciáját. Amikor így ír valaki, olyankor fogja az ember kezét az Isten… Készült tehát a verseskönyve. Adott egy kefelevonatot, s időnként kérdezte, elolvastam-e a verseket. Az illusztrációk kapcsán megejtett egyeztetések mindig az egyik váradi pizzériában történtek. Utólag jöttem rá: fontos volt, hogy egy kiragadott térben találkozzunk, ne legyen semmilyen zavaró tényező. Ha valamelyikünk otthonában vagyunk, akkor meg kell nézni, fő-e a kávé, vagy netán csenget a postás, a villanyszámlás. A pizzériában nyugodtan beszélgethettünk, eszmét cserélhettünk. Bálint megadta az alkotás szentségét. Ezt nem lehet elbagatellizálni. Kölcsönösen építő jellegű megbeszélések voltak. Nem vagyok eléggé jártas az irodalom technikai örvényeiben, ám Bálint verseiben ráéreztem a zenei nyelvben is használatos harmónia és diszharmónia közötti viszonyokra és a hangulatváltásokra. Ő hússzor is megrágott egy-egy sort, amikor a mondandóját még ki akarta egészíteni, fűszeresebbé tenni. Verseit semmiképpen sem akartam realisztikus, szájbarágós módon megközelíteni, ábrázolni. Bálint gyönyörű szóképeket használt. Például amikor Pehelysors című versében a hó szüzességéről, tisztaságáról, majd pocsolyává, tócsává való átalakulásáról írt, nem volt pesszimista vagy provokáló, gyönyörűen megfogalmazta ezt az átváltozást. Elegendőnek bizonyult pár ponttal illusztrálnom ezt a verset. Az Utószó című ötsorosában azon töprengett, mit hagy az ember maga után, és megjelenik egy pengeélű, feszülő híd képe: »a győzd le – győzd meg között / gyémánthíd feszül / alatta mélység / középen Isten / és te egyedül” – ekként szól a költemény. Ehhez a H betűt jelenítettem meg úgy, mint ahogyan az örmény ábécében található, villámszerűen.

 

A Forrongó századelő című könyv esetében elmondható: zsurnalisztikai szempontból akart bizonyítani. Hogy ne csupán száraz beszámoló legyen, hanem felpiszkálja a leragadt információkat. Jó társra talált ebben Tóth János muzeológus személyében. Bálint beleszagolt a füstös kávézó illatába, s eltűnődött azon, vajon mi mindenre gondolhatott Ady Endre. A történetekhez pedig adta saját írói vénáját. A borítótervvel kapcsolatban más elképzelésem volt, Ady kettősségét akartam megjeleníteni, a jó és a rossz összefonódását. Aztán a kiadónál úgy vélték, nem biztos, hogy ezt megértenék. Így lett egy más kompozíció a hangulati háttér kedvéért, egy montázs a könyvben szereplő személyek arcképeivel.

 

Hogy miként jutott el Bálint Borsodszentgyörgyre, ahol a későbbiekben az állampolgársági esküt letette? Volt könyvbemutatója Budapesten, az Agria folyóirat szerkesztői pedig Egerbe is meghívták irodalmi estre. Szó esett Fehér Dezsőről. A Nagyváradi Napló alapító főszerkesztője, ugyebár, Borsodszentgyörgyön született. A település közel van Egerhez, így aztán kapóra jött Bálintnak, hogy elutazzon oda, Fehér Dezső nyomában. Összebarátkozott a borsodszentgyörgyi polgármesterrel és feleségével, ők is eljöttek Váradra, könyvbemutatót is szerveztek Bálintnak a településen. Bálintnak vesszőparipája lett az, hogy Borsodszentgyörgyön szervezzünk képzőművészeti alkotótábort, a polgármester is örvendett volna, végül ez csak nem jött össze. Csodálkoztak, miért bonyolítom túl a dolgot. Úgy gondolom, meg kell érjen öt évet egy alkotótábor ahhoz, hogy maradjon valami igazi nyoma. Szkeptikusságom abból fakad, hogy úgy érzem: előbb el kell szabadulni az itthoni kötöttségekből, kötelező programokból. Mindenesetre Borsodszentgyörgy Bálint számára több ponton is ezoterikus térré vált. Amikor mentünk az eskütételre, olykor úgy viselkedett, mint egy neveletlen gyerek, olykor meg olyan volt, mint egy földre szállt isten, a következő pillanatban meg kenyérre lehetett volna kenni. Felszabadult lehetett. Amikor otthon volt, olykor kínkeserves színházat játszott. Sokat szenvedett szegény, de nem adta fel. Türelmetlenkedett, hogy mindig jöjjön hozzá valaki látogatóba. Így tudta kivédeni azt, hogy ne essen búskomorságba, depresszióba. Megmaradt a derűje, humora, lelkiereje…

 

Barátságunkat a kölcsönös odafigyelés jellemezte. Főleg részéről volt meg a fölöttébb nagy figyelem. Időszűke miatt jó néhányszor megvárakoztattam. Mindig türelmesen várt. Halála előtt csaknem egy héttel, egy vasárnapon ebédre mentem hozzá, s még egy-két jó barát volt jelen. Olyannyira szertartásos volt Bálint, mintha érezte volna, mintha búcsúzna…

 

Megbízhatósága örök nyomot hagyott bennem. Ami a lényeg: az emberi kapcsolatoknak a minőségi oldalról való megközelítése. Mindig tervezett Isten mellett inaskodó főrendezőként, a társaság kulcsfigurájaként. Ez még mindmáig rezonál.”