Repülőleckék

 

Mielőtt elindult a nő után, Hans Vogl sokáig meredt maga elé. Figyelmét egy, részben kutyapiszokkal borított, szürke kavicsra összpontosította. A kavics színe a fehér murvával felszórt sétány színétől, szögletes formája pedig a körkörösen rendeződő, de leginkább lágy formátlanságba merevedett kutyapiszok alakjától ütött el. E színek és formák közötti feszültségek feltárásába mélyülve próbálta elfedni a bénító szégyenérzetet, amely egyre inkább eluralkodott rajta. Ezekben a pillanatokban úgy érezte magát, mint egy uzsonnájától megfosztott kisiskolás, aki az iskolai ebédlőben áll lesben egy szelet asztalon maradt kenyér vagy fél zsömle reményében, amit végül talán el sem mer csenni. A legapróbb részletekig ismerte az érzést. Emlékezett az apja hangján megszólaló belső ellenvetésre, a megbélyegzéstől való rettegésre és az ijedelemre, amit az asztalok között lézengő, a maradékokat fekete szemeteszsákba gyűjtő takarítónő feltűnése okozott. Talán csak a mindent elnyelő zsák közeledése kényszerítette rá, de a kisiskolás Hans Vogl döntött, és ez végleg meghatározta hátralévő életére a döntésekkel szembeni magatartását. Leszegett fejjel indult a fél zsemléért, és minden ceremóniát, szégyenlősködést mellőzve markolta fel, majd tűnt el az étkezdéből. Éppen becsengettek, amikor kiért az udvarra. Miközben a többiek befelé szállingóztak, ő zsákmányát izzadó tenyérrel szorongatva várta, hogy a belső tiltások utolsó visszhangja is elüljön. Közben az idősebb fiúk, köztük azok, akik korábban két pofon kíséretében elvették az uzsonnáját, végignézték az étkezdében zajló akciót, és röhögve körülállták az udvaron. Lökdösték, guberálónak, patkánynak, kutyának csúfolták, majd uzsonnája maradékával együtt fejjel előre egy szemetesbe állították.

Hans Voglt legnagyobb igyekezete ellenére sem foglalta le eléggé a színek és formák kontrasztjának elemzése. A szögek és ívek hajszálvékony hálójába ragadt vágyai minduntalan előbukkantak, s az egyre távolodó, madárarcú nő alakját idézték. Még tett ugyan egy reménytelen kísérletet, hogy tekintetét a lombkoronákra függesztve maga is a levelek közé rejtőzzön, de a város szorításában nevelkedett, satnya fák nem nyújtottak menedéket. A parkot körülzáró toronyépületek mögé igyekvő nap felidézte benne a híg kutyaszarként szertecsorgó idő képét, s mert a nap és a nő egy irányba haladtak, nem maradt több kifogása. Óvatosan felmérte, hányan lehettek iménti vívódásának tanúi. A megnyugtató eredmény valamelyest csillapította szégyenérzetét. Mielőtt elindult a nő után, döntött – huszonöt éve először.

 

Tartsa kezében a sorsát! – A madárjós repülőleckéket ad! Hans Vogl először átsiklott a fekete keretes négyszögben nagy színes betűkkel szedett szövegen. Sem cím, sem telefonszám, sem időpont nem szerepelt a hirdetésben. – Mi a fasz?! Tényleg a végéhez közeledik a világ! – állapította meg fintorogva, majd továbblapozott. Napokkal később, szokásos délutáni hirdetésmustrája során ismét eszébe jutottak a repülőleckék, de a friss lapokban nem találta őket. Kételkedni kezdett emlékeinek hitelességében. – Ilyen nincs – mondta, s hogy bebizonyítsa, nem benne van a hiba, előhalászta a szülei szobájában tartott archívumból az előző napok kiadványait. Később a két héttel korábbi hirdetéseket is kikereste, aztán feladta.

A hirdetések iránti érdeklődését az apjától örökölte, aki, bár egész életét közhivatalnokként élte le, megrögzött hobbikereskedő volt. Hirdetések alapján vásárolt és adott el, készletét pedig otthon, a hálószobában raktározta. – Te, mi ugye még soha nem nyaraltunk? Ideje lenne – állt oda egy nap felesége elé, aki e szavak hallatán, amióta Hans Vogl az eszét tudta, először, a férfi nyakába borult. Lelkesedése némileg alábbhagyott, amikor kiderült, hogy a háromnapos utazás valódi célja egy neves márkájú, még működőképes, ám csak gyűjtőknek ajánlott, matuzsálemi korú hűtőszekrény megvásárlása; de így is kötélnek állt. Döntésében jelentős szerepet játszott, hogy a hűtő kifizetéséhez férjének minden addig felhalmozott készletét pénzzé kellett tennie. Így az utazást megelőző hetekben a hitvesi ágy környéke egy szenilis antikvárius rejtett raktárhelyiségéből egy alsó-középosztálybeli, középkorú pár penészedő falú hálószobájává vedlett vissza. Indulás előtt Hans Vogl apja kitakarította évek óta használatlan autóját, és feleségét maga mellé véve búcsút intettek gyermeküknek.

Első és egyetlen nagy utazásuknak két órával az indulás után szakadt vége. Még nem értek ki a városból, amikor egy teherautó rohant beléjük, és mindketten életüket vesztették. Szülei földi maradványainak azonosítása után Hans Vogl a hűtő árából minden igényt kielégítő temetést szervezett. A szertartáson az elhunytak valamennyi közeli és távoli rokona, ismerőse részt vett – egyetlen fiuk kivételével. Ő ugyanis, amennyire tőle tellett, nem vett tudomást az események alakulásáról. A szüleitől rámaradt, második emeleti, kétszobás lakásnak továbbra is csak egyetlen helyiségét lakta, s amíg a konyha jelentős részét el nem lepték az apja nevére napi rendszerességgel érkező hirdetési újságok, a hálószobába semmit sem pakolt vissza.

 

Hans Vogl rohant a nő után. A park gondozatlanabb részére érve, ahol a fehér murvával felszórt sétányokat sár és gyom lepte be, a gyepet, bokrokat, fákat pedig senki sem gondozta, többször szem elől vesztette a törékeny alakot. Ilyenkor megtorpant. Bár meggyőződött az ellenkezőjéről, mégis úgy képzelte, a park összes látogatója végigkövette korábbi vívódását, és még mindig ezen szórakozik. Később, amikor meg-megtorpant, és térdére támaszkodva levegő után kapkodott, eszébe jutott a legfontosabb kérdés: mit tesz, ha végül utoléri? Megszólítani sem meri majd. És ha meg is szólítaná? Minek kellene történnie ahhoz, hogy egy ilyen nő, sőt pont ez a nő szóba álljon vele, Hans Vogllal, aki ráadásul izzadt, borzos, büdös, kivörösödött, és beszélni sem bír a rohanástól? Teljes tanácstalanságában már nemcsak azon kesergett, hogy a járókelők szeme láttára csinált hülyét magából, hanem azon is, hogy teljesen hiába tette. Végül mégis legyőzte bizonytalanságát. – Nem hiába! Nem hiába! – ismételgette, miközben újra nekiiramodott. A nő csak sétálva haladt, mégsem csökkent a közéjük ékelődött távolság. – Miféle test vagy te? Miféle ember? Miféle férfi? Egy ilyen semmi, sétáló nővel sem bírsz lépést tartani? Egy ilyen madárlábú, madárfejű korccsal? Még csak nem is repül! – A rohanás közben rátörő kétségbeesésen a düh segítette át. A világra, a nőre, a lába alól kiforduló kövekre, saját magára, szüleire, középiskolai tornatanárára és a padon üldögélő öregre, az álnok madárjósra, kínjai türelmes kovácsára egyaránt dühös volt. Hangosan szidott mindent és mindenkit, ettől pedig még jobban kifulladt. Már nem csak követte, hanem valósággal üldözte az erről mit sem tudó vagy legalábbis tudomást sem vevő nőt.

Egy kiszolgált víztorony tövében ért véget a hajsza. Rögtön miután kiváltották – legutóbb jóval Hans Vogl születése előtt korszerűsítették a környék vízellátását –, a legfelső szinten körbefutó, nyitott erkéllyel bővítették az épületet. A park átadásakor már kilátónak és múzeumnak használták, de idővel, akár egy kevéssé jelentős, ám szégyenteljes esemény az ember életében, kifakult a park látogatóinak emlékezetéből. A rendeltetését vesztett, hatszög alapú, vasbeton épület siralmas állapotban várta, hogy a természet vagy a hajléktalanok birtokba vegyék. Folyton cserélődő, ideiglenes használói a lepergett vakolatot a falra firkált üzenetekkel, a földszint réges-régen felszedett padlóját szeméttel és ürülékkel igyekeztek pótolni. Az elmúlt hetek céltalan kóborlásai közepette Hans Vogl egyszer könnyített magán a torony belsejében, de nem merészkedett fel a felső szintekre vezető csigalépcsőn.

Mire a víztorony bejáratához ért, a nő lépteit már magasan a feje fölül hallotta. Nekiindult a lépcsőnek, de ahogy szedte a fokokat, úgy horgadt le előbb a dühe, azután a határozottsága, legvégül pedig a szándéka, hogy utolérje. A huszadik fok körül adta fel. Akár látta maga alatt a mélységet, akár nem, Hans Voglt kiverte a veríték, szívdobogása felgyorsult, és szédülni kezdett, amint második emeleti lakásánál magasabban járt. Ezúttal a rohanástól összevissza kalapáló szíve már önmagában is eléggé megijesztette ahhoz, hogy visszaforduljon. A düh rossz tanácsadó, jutott eszébe apja egyik, filmekből ellesett mondata, és mert úgy gondolta, könnyebb elhinni a kimondott szavakat, hangosan is megismételte. Hitt önmagának, és elhagyta a düh. Ha felment, előbb-utóbb le is jön, állapította meg, aztán hozzáfűzte: a türelmetlenség rossz tanácsadó, így leült a bejárattal szemben, és várt.

 

Amikor már nem tudott mit kezdeni az egyre halmozódó hirdetési újságokkal, mintha maga sem venné észre, mit csinál, időnként hóna alá csapott néhány példányt, majd a lakás legváratlanabb pontjain ébredt rá, hogy éppen ott és akkor kell megkeresnie bennük valamit. Akár sikerrel járt a keresés, akár nem, egy idő után összecsukta a lapokat, és vonult tovább. Ha éppen a használaton kívüli hálószobában jutott eszébe valami felkutatandó dolog, a keresgélés végeztével, mintegy véletlenül, a szobában felejtette az újságokat. Rengeteg időt emésztett fel a fölöslegessé vált lapok áthelyezésének procedúrája, mégsem bánta. Egyrészt a hosszas színjátékon keresztül magával is elhitette, hogy megúszta a döntéshozást, másrészt a hirdetések folytonos böngészésével lassanként bebocsátást nyert apja titkos világába.

Szenvedélyében és hivatásában egyaránt apja nyomdokait követte. A körzet polgármesteri hivatalának egyik eldugott irodájában talált munkát, talán nem is véletlenül éppen abban, ahol pályafutása kezdetén apja tevékenykedett. Hans Vogl, amíg eszét nem vette a madárjós hirdetése, elégedett volt munkahelyével és a legkisebb felelősséggel sem járó munkájával. Naphosszat ült kikapcsolt számítógépe előtt, és aktákat rendezgetett. Egy nyugdíj előtt álló, kopasz férfival osztoztak a repedezett vakolatú, pókhálós irodán. Munkatársa a pasziánsz különböző számítógépes változataiban elért eredményeit próbálta javítani munkaidejében, vagy fejét az íróasztalára ejtve hortyogott. Ritka beszélgetéseik egyike során, amikor a férfi szóvá tette, hogy Hans Vogl sosem kapcsolja be a gépét, majd ecsetelni kezdte a különböző, internetről letölthető kártyajátékok pozitív hatásait, Hans Vogl megfogalmazta élete egyik legjelentősebb kinyilatkoztatását, miszerint nagyjából úgy áll az internettel és a számítógéppel, mint az Istennel. Egyik létét sem vonja kétségbe, de a végsőkig hajlandó elmenni annak tagadásában, hogy bármelyiknek is joga lenne beavatkozni az ő életébe, mindennapjainak menetébe. Másik jelentős elméletét ugyancsak a korábbi beszélgetéshez kapcsolódva, de évekkel később, hirdetések böngészése közepette fogalmazta meg, és nem mulasztotta el másnap, sőt harmad-, negyed-, valamint ötödnap sem munkatársa orra alá dörgölni. Ennek értelmében a világháló a beleragadt információkkal együtt úgy fölösleges, ahogy van, s csakis azok használják, akik kényelmességük és a gépek mindentudóságának illúziója okán megrekedtek egy igen kezdetleges, babonákkal átszőtt értelmi szinten. Valójában ugyanis – fejtette ki naponta egyre nagyobb meggyőződéssel és hangerővel –, aki pontosat akar tudni a világ mindenkori állapota felől, annak elég a legközelebbi apróhirdetéses újságot vagy akár csak rovatot átböngésznie. Annak alapján, hogy ki mit venne vagy mit adna el – folytatta az érvelést –, teljes mértékben feltárul a minket körülvevő világ minden rejtett összefüggése. Sőt! Aki ennyivel nem tudna betelni, az nagy alapossággal elemezheti a hirdetések stílusát, a szavak számát és elhelyezését, a nagy- és kisbetűk arányát, sőt, a misztikus humbugok iránt fogékonyak elmerülhetnek a telefon- és házszámok numerológiai vizsgálatában. Hosszúra nyúló eszmefuttatásaiba munkatársa, aki már rég feladta, hogy jobb belátásra bírja, rendszerint belealudt, de amíg hangos horkolásba nem kezdett, Hans Vogl nem bírt leállni. Hogy kollégája a lelkes szózatok hallgatása közepette el-elszenderedett, nem zavarta. Hagyta, hadd aludjon a másik, s csak a munkaidő lejártával ébresztette fel. Közben olyan elfoglaltságot talált magának, amiről úgy gondolta, kifejezetten magányosan lehet a legodaadóbban végezni: bekapcsolta számítógépét, és pornót nézett.

 

Nem hiába! – mondogatta egyre Hans Vogl a torony lábánál kuporogva, és tovább várt. Amikor erőt vett rajta a nyugtalanság, felállt, megkerülte az épületet, aztán visszaült. Már jó ideje azon rágódott, hogy bizonyára saját magát csapta be, és a nő nincs, nem is volt soha a toronyban, amikor felfigyelt a bal cipőjére kenődött barna masszára. – Nem hiszem el! – dohogott, miközben lesúrolta a fűben. – Valami rohadék szándékosan odacsinált a lépcső elé, hogy belelépjek – folytatta, aztán benézett a toronyba. A széttaposott szar valóban a bejárat és a lépcső között lapult. Az elkövető még arra is gondot fordított, hogy a felületes szemlélő elől egy kis vakolattörmelékkel eltakarja a bűzlő kupacot. Hans Vogl dühe mégis alábbhagyott. A lépcsőkön felfelé és lefelé tartó barna nyomai mellett egy kisebb, női cipő lenyomata is ott díszelgett.

Ettől a felfedezéstől a boldogság úgy környékezte meg, mint egy hatalmas tüsszentés, ami az utolsó pillanatban mégsem robban ki, hanem felszívódik a semmiben. Az ember ilyenkor már hiába néz a napba, felkapcsolt villanykörtébe, neoncsőbe, csak magát kínozza. Még jóformán meg sem fogalmazódott benne a felismerés, hogy nem tévedett, hogy mégiscsak van nő, és a nő nem a világ valamely távoli pontján rejtőzik, hanem pontosan az ő feje fölött, a lépcsők végén, fenn a toronyban, máris erőt vett rajta a csüggedés. Hát miféle nő az, aki belegyalogol a szarba? És miféle alak vagyok én, hogy egy ilyen után rohanok? És egyáltalán, hogy jön ez a nő ahhoz, hogy szaros lábbal másszon fel oda, ahonnan bele lehet nézni a messzeségbe, és nem vézna fák meg koszos épületek zárják el a teret, hanem látni lehet, látni mindent, ami fontos, ahol a por, a füst, a szmog, a kosz, a zaj, a szar fölé emelkedik az ember, és úgy tekinthet le a városra, mintha köze sem lenne hozzá, és annak láthatja, aminek mindig is képzelte: szétfolyt madárpiszoknak egy hatalmas térképen?

Irigy volt Hans Vogl, és szégyellte magát. Szégyellt mindent, amit szégyellhetett: hogy irigy, hogy idáig követte a nőt, hogy követte a nőt, hogy ezt a nőt követte, hogy nem meri megmászni a lépcsőket, hogy már nincs állása, hogy már haza sem akar menni, hogy a parkban kószál, hogy gyermekkorában fejjel előre beleállították a kukába, hogy pornót néz, hogy a második emeleten lakik, hogy még sosem hagyta el a várost, hogy fél egy padon ülő öregtől, akit madárjósnak képzel, hogy azt hiszi, léteznek madárjósok, hogy azt képzeli, emberek madárrá változhatnak; és ki tudja, még mi minden jutott eszébe, amit szégyellhetett. Hogy enyhítsen az épelméjűsége összeroppantásával fenyegető szorításon, régi, jól bevált módszeréhez folyamodott. Leszegett fejjel, csak szemét mozgatva vizsgálta végig maga körül a padlót ellepő különböző anyagokat. Néhány perc elteltével a falakra, majd a lépcsőre is kiterjesztett vizsgálódás hatni kezdett, önálló életre kelt, ritmust és irányt talált magának, Hans Vogl pedig boldogan alkalmazkodott hozzá.

Úgy indult el felfelé a lépcsőn, hogy tudomást sem vett róla, mit tesz. Előbb saját lábnyomait vetette össze, aztán a nő nyomait mérte a sajátjaihoz. Méretet, formát, dőlésszöget vizsgált, miközben újabb és újabb fokok maradtak el mögötte, s ha izgalmas kompozícióra bukkant, több percet is rászánt, hogy aprólékosan szemügyre vegye. Amikor saját nyomai megszűntek, csak nehezen sikerült megakadályoznia, hogy bele ne zavarodjon a gondosan felépített játékba. A nő nyomaira összpontosította teljes figyelmét, aztán már nem is emlékezett, hogy valaha az ő lépteit is kellemetlen szagú, barna jelek kísérték. Hiába bizonyult elégnek a másodperc töredéke, hogy a félelem utat találjon és beszivárogjon a gondolatai közé, Hans Vogl elrejtőzött előle, és haladt egyre tovább. Csak a sötétség bírta megállítani.

 

Néhány évvel szülei halála után Hans Vogl megtalálni látszott helyét a világban. Igencsak szűk hely volt ez a városhoz képest, de ő otthon érezte magát benne, és ezt senki sem próbálta elvitatni tőle. A hely a második emeleti kétszobás lakást és a körzet polgármesteri hivatalának alagsorában megbúvó apró, dohos irodát foglalta magába, valamint a két pont között húzódó, nagyjából félórányi gyalogutat, amit Hans Vogl hétköznapokon kétszer tett meg, egyszer reggel, egyszer pedig munkaideje lejártával, este. Így aztán nemcsak egyszerű földrajzi pontként, hanem egy térből, időből, mozgásból, érzésekből, emlékekből és felelősségekből összeálló, világ a világban jellegű képződményként tekintett mindarra, ami számára jelentőséggel bírt. Hétvégente, akár jóllakott pók a hálója közepén, hintázott apja recsegő karosszékében. Hirdetésekből emelt falak vették körül, s miközben az évek óta raktározott, porosodó papír szagával szívta tele a tüdejét, azon szórakozott, hogy szomszédai – akik leginkább bogaras fiatalembernek tarthatják, de semmit sem tudnak róla – nyitott könyvként hevernek előtte. Az eladó mikró, a felújításra váró lakás, az angoltanár-, hegedű-, matematikakorrepetitor- és bébiszitter-keresés, az erotikusmasszázs-ajánlat, az ápolt, húsz-harmincöt év közötti, kellemes megjelenésű, lehetőleg szőke vagy vörös hajú hölgytársat kereső, absztinens, szolid anyagi háttérrel rendelkező, sportos alkatú, hatvan körüli férfi és a millió egyéb apróhirdetés alig egy-egy szilánkot tárt fel a hirdetők életéből, de Hans Vogl végtelen türelemmel illesztette össze a részleteket, amíg betekintést nem nyert a város majd minden lakásába.

Hiába véste eszébe, hogy a tudás hatalom, megbénította az a rengeteg információ, amit összegyűjtött. Hiába bírta a legmocskosabb, legszánalmasabb részleteket is kiolvasni egy-egy hirdetésből, hiába következtette ki, hogy mi minden ócskaságot rejteget a fölötte élő tizennyolc emeletnyi szomszéd, minden egyes kép, minden szó és minden szám az ő életének sivárságáról árulkodott. Le akarta választani saját, apró világát a városról. El akart zárkózni minden félelemtől, minden szégyentől, de nem találta a módját, és egyre biztosabb volt benne, hogy egyedül nem is sikerülhet. Rég sejtette már, hogy előbb-utóbb nőre lesz szüksége, de megdöbbentette az erőszakosság, amivel ez a gondolat újra meg újra utat tört magának a nagy odafigyeléssel elrendezett elképzelései között. Hans Vogl ugyanis vajmi keveset tudott a nőkről. A hirdetések persze rendelkezésére álltak, tudta, hogy vannak nők, akik pénzért gyerekekre felügyelnek, takarítanak vagy egyéb munkát vállalnak, nők, akik lakhatásért cserébe különböző szolgáltatásokat végeznek, – igaz, ezek természetéről soha nem szóltak a hirdetések –; nők, akik kisgyerekkel maradva, anyagi helyzetük megkönnyítése érdekében gáláns úriember segítségét keresik, diszkrét nők, idős nők, fiatal nők, ápolt és csinos nők, tapasztalt nők, dolgozó nők, gyógyító nők és rengeteg egyébfajta nő, de a szavak mellé nem bírt képeket, érzéseket társítani, s a húsról, illatról, szagról fogalma sem lehetett. Aztán rátalált a pornóra.