Morál néne prédikál… de már tanítják

 

Csak azért következik most a tízparancsolat eredeti szövege, mert sokan bizonyára elfelejtették, mások – esetleg – nem is tanulták.

 

 

 

 

 

 

 

Íme itt vannak a klasszikus mondatok, a klasszikus szavakkal. Bár rögtön hozzá kell tenni, hogy az ortodox és protestáns egyházak tradicionális szövege némileg eltér a fentiektől, bár sehol sem lényegesek ezek az eltérések. A Biblia szerint Mózes egyik kőtáblája az Isten-ember szövetségének szabályait, a másik az emberek egymás közötti szövetségét rögzíti.

 

Mindenesetre az emberi együttélés legősibb – és legtartósabb – jogi és erkölcsi szabályrendszerét tartalmazza. Bár nehéz mai eszmerendszerünk szerint a jogot és az erkölcsi előírásokat különválasztani a Tízparancsolatban. A Magyar Nagylexikon szerint: „…a jog olyan magatartási szabály (norma), amelyet az állam mint a legerősebb társadalmi hatalom hoz létre és szankcionál, s amelynek érvényesülését végső soron állami kényszer biztosítja”. Ezzel szemben az erkölcs: „azoknak a szabályoknak, értékeknek, magatartási és cselekvési formáknak az összessége, amelyeket egy adott kultúra közössége általánosan jónak és helyesnek tart, és betartásukat kötelezőnek ismerik el”. Viszont törvényes módon nem szankcionál.

 

Ezek után nehéz megmondani, hogy a tízparancsolat mely szabályai sorolhatók a jog kategóriájába, és melyek az erkölcsinek mondható szabályok. Ahogy a bibliamagyarázó szövegek mondják: az első öt parancsolat az Isten és az ember kapcsolatát van hivatva elrendezni, és ezeket talán lehet erkölcsi kategóriaként kezelni. Hogy az Isten örökkévaló, ami az első parancsolatban szerepel, és hogy nem szabad más isteneket tisztelni, ez nyilvánvalóan erkölcsi parancsolat. Bár a Biblia története szerint a más isteneknek való behódolás büntetést von maga után, lásd az aranyborjú imádatát és ennek következményeit. A szombati munkaszüneti nap betartása vagy be nem tartása ugyancsak elképzelhető szankcionáló következményekkel, de a szülők tisztelete már tisztán etikai szabálynak tekinthető. Ezzel szemben a második ötös csoport nagy része máig élő jogi előírásnak tartható. Mindjárt a 6. parancsolat, a „Ne ölj!”, még súlyos szankciókkal járt, miként a „Ne lopj!” is, csakúgy, mint az az előírás, amely szerint „Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúságot”. (A felebarátot itt vélhetően minden más emberre kell érteni, s nem csupán valami baráti ismeretségre.) Ezeket a törvényeket máig bünteti a világ szinte valamennyi jogrendszere. Ezzel szemben a „Ne paráználkodj” előírás ellen vétőket többnyire akkor bünteti a mai jog, ha kiskorúak ellen követik el ezt a vétséget. Bár a közelmúltban bejárta a világ internetes sajtóját, hogy egy mohamedán országban megkövezésre ítéltek egy házasságtörő asszonyt, és csak a jámbor férje közbelépésére menekült meg a középkori halál eme szörnyű formájától. Az utolsó, a tizedik parancsolattal viszont nehéz mit kezdeni. Az, hogy ne kívánjuk más házát, vagyonát, esetleg a feleségét, még erkölcsi szabálynak is bizonytalan, hiszen a „kívánság” – nevezzük most irigységnek – részben nem tetten érhető, és a szó eredeti értelmében, még ha nyilvánvalóvá válik is, pusztán egy vágyat nem lehet semmiféle szabályrendszerbe beszuszakolni.

 

Így állunk hát a legöregebb és legösszetettebb szabályrendszerrel, a bibliai tízparancsolattal. Talán nem volt felesleges ennyire hátranyúlni a történelembe, mert jelzi, hogy – legalábbis az erkölcs dolgaiban – milyen nehéz rendet teremteni. Nem véletlen tehát Marx – sokak számára talán elutasítandó – csípős megjegyzése a „Morál nénéről”, aki „prédikál”. Felsorolhatatlanul sokszor és sok helyen hozták szóba ezeket – az erkölcscsőszök számára bizonyára felháborító – szavait. Ezekben a szövegekben hol elítélően, hol magyarázva, hol egyetértéssel emlegették Marx szavait.

 

Magam most a „magyarázom” táborához szeretnék csatlakozni. Ami nem is olyan nehéz, hiszen a már idézett lexikon-szócikk is lényegében valami hasonlót mond, amikor egyebek mellett azt állítja, hogy az erkölcsi szabályok olyan értékek, magatartások, cselekvési formák összessége, amelyeket egy adott kulturális közösség általánosan jónak és helyesnek tart, és a betartásukat kötelezően ismeri el.

 

Figyeljünk a meghatározás azon részére, amely „egy adott kultúra közösségét” jelöli meg az erkölcsi szabályok kialakulása, elfogadása alapkövetelményének. Bátran gondolhatjuk azt, hogy valójában Marx is erre utalt: „Morál néne” egy adott közösség, mely a maga érdekei szerint alakítja ki a szabályait, és ezt „prédikálja” a közvélemény számára. Nem vitás, Marx azért volt ilyen gúnyos, mert elsőrendűen a tőkés, vagy legyünk inkább általánosabbak: a polgári társadalom érdekeinek kifejeződését látta az erkölcsökben. (Ezzel próbálták később a „proletár erkölcsöket” szembeállítani, nem túl nagy sikerrel, hiszen a legtekintélyesebb munkáscsaládokban is – néhány kivételtől eltekintve – alapvetően a polgári erkölcsök szerint próbálták életmódjukat irányítani.)

 

Ám mifajta „osztályérdekek” testesülnek meg olyasfajta erkölcsi szabályokban, hogy inkább illik beengedni egy hölgyet az ajtón, kivéve a nyilvános éttermeket, ahol – nyilván a várható veszélyek miatt – a férfinak illik előremenni? Miféle „tőkés erkölcs” érvényesül abban, hogy a gyereknek tisztelni kell a szüleit, általában az idősebbeket, amit már a tízparancsolat is előír?

 

Ha majd egy kicsit közelebb megyünk ezekhez az inkább illem-, mint erkölcsi szabályokhoz (bár kettőt némi joggal tekinthetjük azonosnak), ki fog derülni, hogy azért az „érdek” motívum, ha áttételesen is, de rendszerint feltételezhető.

 

Érdekes, de talán nem véletlen, hogy a nőkkel, illetve a nők és férfiak viszonyával közvetlen módon nem foglalkozik a tízparancsolat. Bár a „Ne paráználkodj” előírását felfoghatnánk akár a férfi és női felekre egyformán vonatkoztatható előírásnak, azért tudjuk, ezt szinte kizárólag nőkre értették, mint ahogy a tizedik parancsolat egyértelműen meg is fogalmazza, hogy senki ne kívánja felebarátja feleségét vagy szolgálóját. Arra természetesen utalás sincs, hogy egy nő ne kívánja felebarátnője férjét. A nőkkel kapcsolatos erkölcsinek mondható – bár a megkövezés jogi következményeivel is fenyegető – parancsolatok a maguk természetes módján tükrözik a nők helyzetét a bibliai időkben. Végül is a nő, különösen, ha feleségnek szentelték, adásvétel tárgya volt, és ez a felfogás szinte napjainkig él, bizonyos vallásoknál, népeknél nem „szinte”, hanem valóságosan is létező napi gyakorlat. Különösen a mozlim világban, olyan országokban, ahol ma is létezik többnejűség. (Bár háromnál több feleséget már tiltanak.) Személyesen hallottam Egyiptomban, hogy félig tréfásan ugyan, de egy kicsit komolyan hány tevét ajánlott fel egy kereskedő a csinos turistanőnek. Egyiptomban egyébként más furcsasággal is találkozni a férfi-nő viszonyában. Egy iskolai óralátogatáson – magyar pedagóguscsoporttal jártunk ott – a tanárnő az osztályban, a gyerekek előtt, tele volt ékszerekkel. Aranyláncok a nyakán, a karján, s értékesnek látszott a fülbevalója is. Mindennek nem a tanárnő valami extra hiúsága volt a magyarázata, hanem a következő szokás. Nincs hagyományos értelemben vett válás, a férj bármikor azt mondhatja a feleségének, hogy nem vagy többé a társam, azonnal hagyd el a házam. És ilyenkor az asszony csak azt viheti magával, ami éppen akkor rajta van. Az okosabb feleségek tehát, ha gyanakszanak arra, hogy ilyen elbocsátásban lesz részük, inkább magukra aggatják az összes ékszert, hogy ha menni kell, akkor legalább ezeket vihessék magukkal, jó esetben egy ideig meg is tudnak élni belőlük.

 

A nőkkel kapcsolatos szabályok – most függetlenül a Bibliától – talán a legtartósabb és legáltalánosabb etikai normákat tartalmazhatnak. Ám valójában ezek is érdekmotiváltak, hiszen a nőknek különleges szerepük van az emberiség magmaradásában, fenntartásában. Kilenc hónapon keresztül kell hordani, óvni a magzatot, majd megszülni, és még jó néhány évig sok időt kell szánni a gyermek gondozására. A gyermekre, gyermekekre, akiknek a léte, sőt létszáma valaha alapkritériuma volt a család fennmaradásának. Nem véletlenül szültek még a múlt század első felében, a polgári családokban is 6-8 gyereket, de a mohamedán családokban is – mint a közelmúltban egy felmérés mutatta – már 4-6 főre csökkent a családonkénti gyermekszám. Elsősorban a munkáskézre volt szükség, de a sok gyerek a jómód jelképe is volt sokáig.

 

A nők mondhatni különleges szerepe a hagyományos családmodellben tehát valójában érdekvezérelt kiváltság volt, miközben szavazati jogot egyes fejlett országokban – például Svájcban is – csak a múlt században kaptak. A kíméletes szerepnek alapvetően nem a nők törékenyebb alkata, fizikai erőiknek a gyengesége volt az elsőrendű oka. Különböző korokban, különbözőképpen persze, más és másképpen tekintettek a nőkre. Az ókor asszonyai például ha vadászni nem jártak is, azért elég sok és elég nehéz fizikai munkát végeztek. Meg kell jegyezni, hogy a nőket hivatalosan kímélő századokban, még a XX. század elején is, elég nagy fizikai terheket raktak a gyengének tartott vállaikra. (Gondoljunk csak József Attila gyönyörű, Mama című versére.)

 

A hagyományos férfi-nő viszony azonban éppen napjainkban, a XXI. század elején nagy változásokon megy át. S persze ennek nyomán már „Morál néne…” is kezd másképpen prédikálni.

 

A változások alapját valószínűleg a gazdaság teremtette meg. Tömegméretekben szükség volt – a valamivel olcsóbb bérű – női munkaerőre. Először csak a nagy gyárak futószalagjai mellett, de aztán egyre több foglalkozási ágban, a hagyományos egészségügyi és oktatási pályákon kívül is, a szolgáltatási ágazatokban, a bankokban, a pénzügyi szektorban, általában az ügyintézésben, a titkárnőségtől a közigazgatási feladatokig. Mindehhez egyre magasabb oktatási végzettséget kellett produkálniuk a munkát kereső hölgyeknek. Gondoljunk csak arra, hogy a XIX. század végén mekkora szenzáció volt még, hogy egy medika orvosi diplomát szerzett, a hírrel tele volt a korabeli sajtó. Ezek a változások már nem hagyták pusztán a családban élni a nőket, s már nem a gyerekszülés, -nevelés, háztartás, a „fakanál”, ahogy szimbolikusan emlegették, lett a nők legfőbb hivatása. S ennek megfelelően hangosan vagy csendben, de szívósan követelték az egyenjogúságot a férfiakkal. Ma már államfők, nagy hatású miniszterelnökök (gondoljunk csak Margaret Thatcherre), pilóták, harcoló katonanők is akadnak. Ugyancsak nagy szerepe volt a hagyományos női szerepek megváltozásában az óvszerek és különböző fogamzásgátló szerek tömeges elterjedésének. Ezek jórészt felszabadították a nőket a szülés kényszere alól, s némileg a hagyományos család kötelmeitől is.

 

Mindezek a változások azonban, lehet így is fogalmazni, „rombolták” a nők hagyományos tekintélyét a párkapcsolatokban, csökkentették a kötelező tiszteletet, amit még az amerikai farmerfilmek is sugalltak. Ma már nem ugrik fel szinte egyetlen férfi sem, ha egy nő számára ülőhely kellene egy járművön. (Ha csak nem állapotos nőről van szó, vagy idős asszonyról.) Ma még szokás a nőket előreengedni egy ajtón, ma is a férfiak fizetik a számlát, ha ők hívták meg a hölgyet egy ebédre vagy vacsorára, de nem ritka, hogy a nő nem engedi ezt és úgynevezett ki-ki alapon fizetnek. Az sem kirívóan ritka, ha egy nő fizet végül.

 

Számtalan egyéb jele is van annak, hogy a nők szerepe megváltozott a világban és ezt főleg az idősebbek nagy sóhajtások közepette élik meg, mint a világ erkölcseinek látható romlását. Pedig a változás nem feltétlenül romlás, inkább csak átalakulás.

 

Mondjuk például a pénzhez való viszonyban. Nyilvánvaló, hogy az ős-társadalmakban nem voltak egyéni vagyonok. Járhattam a huron indiánok – ma Kanadában skanzenként látogatható – közösségi nagy házában, ahol olyan hely sem volt, ahol a magánértékeket el lehetett volna helyezni. Nyilvánvalóan az egyének erkölcsi értékeit a közösség sikereihez való hozzájáruláson – vadászat, gyűjtögetés – mérték. Aztán jött a rabszolgák világa, és akkor már ezek száma lett az egyik értékmérő, majd a már egyénileg használható földterület nagysága. Később egyértelműen a föld lett az első számú érték, és ezek a változások alakították az erkölcsi normákat. Mondjuk nem volt bűn – akár a bibliai parancsolatok ellenére – a rabszolgák szerzése, adásvétele, a legrosszabb esetben: kivégzése. Mindezt semmiféle etikai szabály – persze jogszabály sem – tartotta elítélendőnek.

 

Nagy változást a feudalizmus után a tulajdonviszonyok újabb változásai hoztak. Immár a föld helyett a pénz, az értékesíthető vagyon mértéke lett a legfőbb értékmérő az ipari forradalom nyomán, és ennek megfelelően változtak az etikai normák is. Morál néne – már Marx idején – ezen az alapon prédikált. Hasznos elveket is, például a munkát és a szorgalmat pozitív erkölcsi kategóriaként emlegette. Más kérdés, hogy – a prédikációk ellenére – egyes társadalmi csoportok valóságosan milyen munkát és milyen szorgalmat preferáltak, milyen más erkölcsi kategóriák előtt.

 

Ez a fajta gazdasági értékrend, változásokkal ugyan, de a mai napig érvényben van. Mára a vagyon szinte az egyedüli értékmérő, ám ezt egyre inkább személyes tulajdonságokhoz kötik. Ügyes, kreatív, jól gazdálkodó, alapvetően nem vesztes (lúzer) típusú ember – a társadalom ezeket a tulajdonságokat értékeli igazán. Akkor is, ha ezek az „ügyes” emberek a hagyományos etika értelmében nem is tisztességesek. Ma már az „üzlet” szó nehezen elfogadható átalakulásokon ment át. Az üzlet eredetileg csak azt jelentette, hogy egy eladó jó árat szeretett volna kapni árujáért (szolgáltatásáért), a vevő természetesen a lehető legolcsóbban szeretett volna mindehhez hozzájutni. Végül megegyeztek olyan arányokban, amelyek az adott piaci viszonyok között mindkét fél számára még elfogadhatók voltak.

 

Ma gátlástalanul üzletnek aposztrofálják, ha a formális keretek között, de a két fél – főleg az eladó – becsapja egymást. Még a bűnözők is, ha felelősségre vonják őket, „csak üzletnek” nevezik azt is, amikor büntetőjogilag szankciókkal járó tevékenységet folytatnak. Az egyéni ügyeskedés gyakorta akkor is társadalmi elismeréssel jár, ha nyilvánvalóvá válik, hogy valakik kárára folytatják. Manapság az adott szó tisztelete szinte teljesen kiment a divatból, pedig valaha az üzleti élet jórészt ezen az alapon zajlott. Most mindenről papír kell, de még ez sem biztosíték az egyezség betartására. (Lásd az alvállalkozók tömegét, akik nem kapják meg az írásban kialkudott pénzüket.)

 

Nem lehet azt állítani, hogy a hagyományos erkölcsök ilyen átalakulása olyan pozitívnak is mondható folyamatok eredménye, mint azt a nők egyenjogának kiterjedésénél tapasztaltuk.

 

Az is vitatható, hogy az öregek iránti tisztelet eltűnése elfogadható vagy inkább elítélendő folyamat. Valaha az öregség a számtalan hátránya – betegségek, mozgáskorlátozottság – mellett bizonyos előnyökkel is járt. Mindenekelőtt a kornak hivatalosan kijáró tisztelettel. Sok társadalomban létezett öregek tanácsa, és bizonyos döntéseket nem hoztak nélkülük. S a családban is az öregek véleménye, ítélete meghatározó jelentőségű lehetett.

 

Hát ez az, ami szinte teljesen eltűnt, sőt: az öregek jelentik a terheket, legalább is a fiatalok nagyobb része így érzi. (Egyebek mellett a nyugdíjak miatt.)

 

Valójában van annak magyarázata, hogy az öregek tekintélye ilyen mértékben, illetve egészében elolvadt. Régebben a társadalom szerkezete jóval nagyobb időközökben változott, mint mondjuk az elmúlt másfél évszázadban. Korábban az idősebbek megélt tapasztalata valódi segítséget adhatott az új problémák megítélésében, a döntéshozatalban. Ám nézzük csak a mi legutóbbi másfél évszázadunkat.

 

Az 1867-es kiegyezés előtt megöregedtek nyilván a fiatalabb korosztályok előtt árulók voltak, akik feladták a szabadság és önállóság, 1848 nemes eszméit. Akik „kiegyeztek” a Bach-korszakkal, netalán talpnyalói lettek az osztrák császár uralmának. Akik a kiegyezés után öregedtek meg, a századforduló táján valószínűleg ijedten fogadták Károlyi kormányát, még inkább a Tanácsköztársaságot; akik a Horthy-korszakban öregedtek meg, azok szinte egytől egyig gyanúsak voltak – sokukat ki is telepítették a Rákosi-korszakban, mint a félfasiszta korszakkal együttműködőket. Akik a Kádár-korszakban öregek voltak, azok éppen manapság gyanúsak, mint a szocializmusnak nevezett évek megalkuvó vagy éppen együttműködő tagjai.

 

Most akkor mikor mit tiszteljenek az öregekben, akik manapság – egyesek szerint – a számítógépek világában sem igazodnak el, pedig a komputerrel már jószerivel az óvodások is bánni tudnak? Hát ennek megfelelően részesülnek „tiszteletben”, és mindez pontosan visszatükröződik a valóságos etikai viszonyokban.

 

Az iskolának is van etikája, még ha bizonyos szabályok megsértése szankciókkal jár is. Például a tanóra rendszeres vagy agresszív megzavarása, aminek nyomán intőt küldhetnek a szülőknek, és kiküldhetik a diákot az óráról. A tanárral való szemtelenkedés ugyancsak fegyelmi következményekkel járhat. S most ne is beszéljünk olyan végletes esetekről, amikor egy diák megüti vagy megrúgja a pedagógust, amire sajnos már volt példa. Általában az iskolai fegyelem meglazulását szokták manapság emlegetni. Persze az a kérdés: mihez képest romlott a helyzet? A porosznak tartott iskolarendszerben bezzeg a testi fenyítés sem volt kizárva, és olyasmiről szó sem lehetett, hogy a gyerek ide-oda vagy éppen kifelé sétafikáljon a tanteremből. A nagyobb vétségek esetében a szankció pofonok – kisiskolásoknak körmösök –, nagy nádpálca képében öltött testet. Ehhez képest a mai iskola, s nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világban – kivéve talán Japánt –, valóban egyre inkább a szabadosság világa. Volt olyan budapesti középiskola – lehet, hogy ma is megvan –, ahol a diákok valóban akkor mentek ki a tanteremből, amikor akartak, ha unták a tanár szövegét, vagy éppen sürgős mobilozhatnékjuk támadt. Ennek az iskolai magatartásformának külön ideológiája van, egy – jobb híján így nevezhető – ultraliberális pedagógiai elképzelés. E gondolatkör egyik alapfogalma az a megközelítés, hogy nem a gyerek van az iskoláért, hanem az iskola van a gyerekért, mint szolgáltató. Ahol figyelemmel kell lenni a diák képességeire, sőt természetére, jellemére, és az iskolának „örömszerző hellyé” kell válnia. E látszólag rokonszenves elvek nem veszik figyelembe az oktatás alapvető funkcióját. Azt ugyanis, hogy az iskola elhagyása után a fiatal képes, alkalmas legyen a társadalmi munkamegosztás hasznos résztvevőjévé válni. Felnőtt tagja legyen a világnak, és el tudja magát, képességei és hajlamai szerint helyezni az adott körülmények között. Ahol majd nem lehet kényük-kedvük szerint ki-be mászkálni a munkahelyükről, ahol egy elkerülhetetlen munkahelyi hierarchiának megfelelően lesznek főnökeik, akiknek joguk lesz utasításokat adni, s a rendelkezésekkel – jó estben – lehet ugyan vitatkozni, de végre kell hajtani őket, mert a világ így működik. (Különben nem érkezik meg idejében a vonat, nem folyik a víz a csapból, hiába kapcsoljuk fel a villanyt, és nem kapunk a kórházban ellátást.) Az elv, hogy az iskola van a gyerekért, annak a valós helyzetnek is ellentmond, hogy nem egyetlen – mondjuk nagyon tehetséges és szorgalmas – diák jár egy osztályba, hanem jó esetben húszan-huszonöten vannak. Akkor most melyik gyereknek az igényei szerint „szolgáltasson” az iskola? Ha ennyi gyerek együtt tanul, akkor nem lehet egyetlen gyerek igényeinek megfelelni csupán. Akkor bizony, bármilyen szomorúan hangzik is, elsősorban az átlaggal kell számolni, még ha ez a kiemelkedő képességűek számára nem is olyan kedvező. (A jó pedagógus azért ki tud találni olyan feladatokat, amelyekkel ezek a jobban tanuló diákok is fejlődhetnek, miközben az átlag alattiak is fejlődhetnek a maguk szintjéhez képest.)

 

A mai iskola a két véglet között próbál lavírozni, már amennyire a tanár személyi adottságai erre alkalmassá teszik. Gyakran szívesen visszatérne a poroszos iskola szigorához, fegyelméhez, ugyanakkor nem szeretné ódivatúnak, konzervatívnak tartani magát. Ezért aztán hol ilyen, hol olyan magatartás lesz a jellemzője, és ez is az egyik oka a mai iskola felemás erkölcseinek. A magam teóriája szerint az iskolai erőszak, lövöldözés, gyilkosság terjedése részben az egyéniség fejlesztését túlhangsúlyozó ultraliberális pedagógiai felfogás egyik fájdalmas következménye.

 

Most ehhez képest Magyarországon a 2013-as tanévtől bevezették a kötelező erkölcstantanítást azok számára, akik nem akarnak részt venni a hitoktatásban. (Természetesen jórészt a szülők döntenek erről.) Az elképzelés kiindulópontja, hogy a legmegbízhatóbb etikai normákat a vallás adhatná ugyan, de akik nem ezt választják, azok legalább az alapvető erkölcsi szabályokat ismerjék meg. Amihez tankönyv is született.

 

Ezek a tankönyvek – mert többféle is megjelent – azonnal vitákat indukáltak. A legtöbb kritika a Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó ötödikeseknek szánt kiadványát érte. (Korábban egyszerűen Nemzeti Tankönyvkiadónak nevezték ezt a céget, de miközben még a trafikokból is nemzeti lett, ki tudja, miért, ezt a céget erre az ostoba névre keresztelték: Nemzeti Tudás Tankönyvkiadó.) A kritikák egy része nem egészen jogos. Sok tekintetben az Erkölcstan tankönyv példamutató, hasonló beosztású, felhasználási módszereket is felvonultató tankönyv még nem jelent meg a magyar oktatásügyben.

 

Minden önálló témát felvonultató fejezet – s ilyen 22 van – egy-egy írótól vett rövidebb-hosszabb idézettel kezdődik Kiplingtől Kosztolányin át Lázár Ervinig. Ezek után mindig kérdések következnek, amelyek az idézett írásmű részleteit kívánják feleleveníteni. Aztán – nehezen olvasható kézírással – a tárgyra vonatkozó néhány sor következik. Ezek után minden diáknak írni kell egy dolgozatot, gondolhatjuk majd, odahaza, mert alig elképzelhető, hogy a feladott lecke – négy-öt paragrafus kitalálása például az állatok védelmében, amit az egyik dolgozat szerint a diáknak ki kell találni – a tanóra alatt megoldható lenne. Van aztán még a fejezethez kapcsolódóan az osztály közössége számára megadott vitatéma, majd még egy beszélgetés a padtárssal, végül egy képzőművészeti alkotás meglehetősen kisalakú reprodukciója zárja a fejezetet. Azt is mondhatnánk: több mint elég ennyi módszer alkalmazása, hiszen ehhez nincs is elég óraszám a tantervben.

 

Az igazi gond ott kezdődik a tankönyvvel, hogy már az első fejezetben is, amelyben a Mi az ember? kérdésre keresik a választ, az alcím szerint a helyes felelet: „Ég és Föld között”. Ez viszont sokkal inkább a vallástan-oktatásba illik, mint objektív szabályokat felsorakoztatni kívánó tankönyvbe. S ez nem az egyetlen példa, amikor az erkölcstant helyenként a vallástan tételeivel keverik össze. Ám még nagyobb hiba, hogy a 22 fejezet jelentős része nem etikai, tehát nem erkölcsi kérdéseket tárgyal. Meg sem kísérli az erkölcs általános definícióját adni. Mint a már említett első fejezet sem etikai kérdést feszeget, hogy ugyanis az ember az ég és a föld fia. Mint ahogy a második fejezet sem sorolható az erkölcsinek mondható témák közé: itt arról van szó, hogy mikor válik felnőtté az ember gyereke. Felvethetők lennének persze ezzel kapcsolatban erkölcsi kérdések is, például hogy mikortól és hogyan kérhetők számon az elfogadott erkölcsi normák betartásának követelményei. Erről azonban nincs szó ebben a fejezetben, amely A dzsungel könyvéből vett Kipling-idézettel indít, és hőse egy kisfiú, aki kora ellenére már elefántidomár szeretne lenni. A harmadik fejezet az emberi életkorokhoz kapcsolódik, ám itt sem – mondjuk – az idősek tisztelete a téma, hanem az, hogy egy idős pap, illetve egy tanár miért olyan megbocsátó természetű.

 

Nem érdemes így végigmenni a 22 fejezeten, de szó esik bennük a betegségekről, a szerethető emberekről, a titkokról, az emberi csúfságokról, a rombolás sötét világáról. Mindezek a kérdések jól illenének az osztályfőnöki órák keretei közé, ám hagyományos értelemben erkölcsinek mondható kérdésekkel legfeljebb 6-8 fejezetben találkozunk. (Rokonszenv-ellenszenv, hazugságok, az emberi kapcsolatok hálója, főnökök és beosztottak viszonya, konfliktusok a közösségekben, és hasonlóak.)

 

Valamennyire érthető, hogy 5. osztályos, tehát 11-12 éves gyerekeknek valamivel oldottabb formában kell elővezetni mindazt, ami az erkölcstan körébe tartozhat. Ez a tankönyv azonban, sokféle témakörbe szétszórva, hosszadalmasan tárgyal olyan fogalmakat, amelyek csak távoli kapcsolatban állnak az erkölcsökkel.

 

A legnagyobb baj éppen az, amit előzőleg próbáltam – talán kicsit hosszadalmasan – kifejteni, azt ugyanis, hogy az erkölcs változó kategória. Mint a lexikon-definíció is megfogalmazza: jogi konzekvenciákkal nem járó szabályrendszer, amit egy társadalmi közösség jónak, követendőnek tart. (Amit aztán Morál néne prédikál.) Ám mivel az évtizedek, évszázadok során a társadalmak változnak, mindenekelőtt a hatalom birtokában lévő csoportok érvényesítik anyagi érdekeiket, és ez az alapjuk az egyébként változó, erkölcsileg elfogadott szabályoknak is. Amelyek koronként és jellegzetes népcsoportonként is változhatnak. Ez nem teszi feleslegessé vagy betarthatatlanná az aktuális etikai normákat, de nem szabad minden esetben örök érvényűnek tartani őket. (Még a legtartósabb szabálygyűjteménynek, a tízparancsolatnak is vannak elavult pontjai.) Ráadásul az egyének múltjuk, neveltetésük, iskolázottságuk, jellemük, családi és egyéb körülményeik szerint más-más etikai szabályokat tartanak fontosnak, minden körülmények között betartandónak.

 

Márpedig egy erkölcstant oktató tankönyv sem tarthat igényt arra, hogy a joghoz hasonló – egyébként a jogban is sok a változó elem –, szigorú szabályokat rögzítsen. Ezért nem lehet tanrendben, önálló tárgyként tanítani. Ennél sokkal hatásosabb, eredményesebb, ha a tanárokra bízzuk az etikai nevelést, mint általában a nevelést, amelynek nem kis része az erkölcsök megértetése. Mindenféle tanárra kell bízni, és nem egy külön, erre kiképzett pedagógusra. (Ráadásul a szülők egy szűk rétegét képviselő csoport nevetséges előírásokat akart érvényesíteni a tekintetben, hogy egyáltalán ki taníthat etikát. Mondjuk egy elvált tanárnő már nem taníthatna, de azok a férfiak és nők sem, akik házasságban élnek ugyan, de nincs gyerekük. Szerencsére egy tévéműsorban sikerült lebeszélni ennek a szülői munkaközösségnek az elnökét az ilyen abszurd szabályok meghirdetéséről.)

 

A pedagógus egész személyisége áll a diákok előtt – jó vagy rossz példaként –, és megtestesít egy magatartásformát. Ahogy a jövendő tanárokat képező egyik egyetemi lélektantanár lelkesen magyarázta minden diákjának: a tanár minden mozdulatával, lélegzetvételével, magatartása minden rezdülésével – óhatatlanul – nevel. Szerencsés esetben – és remélhetően – többségében követendő, példaértékű magatartást tapasztalnak a diákok, amelynek fontos része az etikai normák megjelenítése. De ezenfelül egy tanárnak – a hétköznapokban, az óráin vagy azokon kívül – számtalan lehetősége van diákjai nevelésére. S erre olyan tárgyak esetében is bőven nyílik alkalom, mint a matematika, fizika vagy földrajz. Nem is beszélve az irodalomról vagy történelemről. Akik nem hisznek a pedagógusok nevelési – mindenekelőtt erkölcsi nevelési – lehetőségeiben, azok nem ismerik az iskolát. S jobb, ha nem szólnak bele az ő dolgaikba, még ha a társadalom erkölcseiről van is szó.

 

Az erkölcsökről – úgy általában – nemcsak Marxnak volt ironikus véleménye, hanem egy másik németnek, egy írónak, színházi embernek is. Brecht írta ugyanis azt a szöveget a Koldusopera egyik dalában, hogy „előbb a has, aztán a morál”.