Nyakatekert akasztás
Az örökkévalóság, mint a túlhajszolt szív,
mely, hogyha megáll, nem ismer határt, jó uram,
kihullanak tejfogai az elmúlásnak,
egy nagy-nagy lapátra tesz fel mindent, csakugyan,
és esélye sincs a célban várakozásra
a kétségkívül bennünk lakozó angyalnak,
még rádőlne az ég, pokoli lenne a csönd,
minek elfogadná legelső ajánlatát,
nincs más hátra, mint előre, szajkózza megint
egy teleregény mellékszereplője, kifosztva
zsebeit eszünknek, amint vizeletünkkel
túllövünk kölcsönbekapott kis végzetünkön.
