Minden
vers emelkedetten indul, ha benne
porig alázzák földönfutó Jánost,
ám ő földbe ássa magát, mert hát a
gazdag nem tudja, mi az, hogy nincs, miért
is érdekelné, ha már úgy nincs-telen, hiszen
felszívódik a porszívójával,
amit még kölcsönbe kapott Julitól,
aki oly régen megfeledkezett a
dolgáról, pontosabban a dologról,
a felejtés maholnap úgyis elrak-
tároz mindent, hosszú, ráncos keze van,
nem lehet levenni róla a szemünk,
bárhova elér, amíg János bölcsen
az idő mögé lopódzik, szárnyánál
fogva megragadja a hízó libát,
a gágogás eszébe juttatja, hogy
Márton napja van, közel a valóság,
úgyis kitörölhetetlen a tarlón
rendre lerakott emlékezetéből.
