Érintetlen csönd
Várom az érintetlen csöndet
hallgatok magamban
a bánatból, a régebbi szomorúságból
formálódik alakja, szédeleg visszhangja
a magánteher-viselésben szívós az ember
a magas falak áttörésében mások is segíthetnek
a türelem emberi méretű bokraiban üldögélek
talán mégis kék az ég és pirosan kél a reggel
csak elindulni nehéz, az első lépés, utána a második,
majd a harmadik, csak semmi rendbontás
a rend úgyis megbomlik, észre se veszed
ha a föld érezné, hogy kinyílik egy virág egyik érzékeny
pontján, talán muzsikálna, tanácsadó suttogása a szerelem
rejtelmeire figyelmeztetne, hogy sejtelmes mezőin tudj majd járni
hogy ráborulhass megpihenni a hűséges földre.
Nagyvárad, 2014. január 28.
