Hatványozott határhelyzetek

 

A költőt nem a határhelyzet teszi költővé, hiszen eleve határhelyzetben van. Ugyan ki gondolkodik azon, hogy „elhull a virág, eliramlik az élet”, ki fogalmazza meg, hogy „szemedtől életem lassan megmérgeződik”, ha nem ő, a költő? Ki dolgozik rá erre az érzékenységre, ki teszi életformává? Mert egy mondatot sokan meg tudnak fogalmazni, egy képre sokan rátalálnak…

Nem a határhelyzet; mégis vannak költők, akik valósággal gyűjtik a határhelyzeteket, nem elég nekik született érzékenységük, vagy nem elég a sorsnak. Rimbaud, József Attila, Petőfi, Jeszenyin – hosszan lehetne sorolni a neveket.

Amikor 1990 után néhány évvel először találkoztam Zudor Jánossal, látszott, hogy körülötte határhelyzetek lüktetnek. Hosszú, kopott kabátjával, bajszával, borostáival, élénk tekintetével olyan volt, akár egy garabonciás. Keresve sem találhattunk volna jobb helyet a csevegéshez a segesvári állomás egyik kocsmájánál, ahová azért tértünk be, mert Udvarhelyről jöttünk, Majla Sándor Fagyöngyeinek egyikéről.

„Nem kell rossz néven venni az embertől, hogy megverték.” Régóta kísért ez a Wilde-aforizma, s az utóbbi időben egyre inkább. Akkor is ez jutott az eszembe, amikor először hallottam Zudor „örökbefogadásáról”, egy igazi, nem szájkeresztyén, a szívnek és Istennek tetsző cselekedetről, s arról, hogy bármi történjék, az az ember, aki Pygmalion monológjával kezdte, ma is írja a verseit, csak ma már A rusnya valcerről énekel, méghozzá ilyeneket: „De ha késő bánat is, / és csak így sikerült, / könnyek közt gratulálnak a kémek, / mint egy félnótás, egy félevezős, / félhülye hősnek, aki eszeveszetten / helyben áll, mint egy nokedlifánk, / és csak hallgatja az udvart, / kiemelkedik, mint egy élő szobor, / és elsüllyed.” (Elcsesztem az életem) Azt akarom mondani, hogy nemcsak szándékában költő, hanem lehetőségeiben is.

A lecsúszás persze éppúgy nem érdem, mint a fel-, csak jóval emberibb. Talán ezzel és ezért győznek a költők, ezért nem lehetett megverni Wilde-ot sem – akárhogy élnek, mindenképpen azt keresik és találják meg, ami érzékivé, felejthetetlenné tesz egy életet. És mert érzékivé, már nem is egyet, hanem mindannyiunkét, túl a korokon és a tereken, centrumokon és perifériákon, mindennapi és határhelyzeteken.