A metszet és módosult képfajtái a 19. században

A cikk apropóját a második alkalommal megrendezett sepsiszentgyörgyi Nemzetközi Metszet Biennále adta, melyen a hagyományos eljárások mellett a kísérleti képfajták is szerepet kaptak. Ez a hír grafikusaink számára több szempontból figyelemre méltó, részben azért, mert a képgrafikának való hírverés anyagi hasznot hozhat a metszőknek, hiszen a gyűjtők és vásárlók szemében a képgrafikának nem volt, s még ma sincs igazán becsülete. Valahogy nálunk a köztudatban úgy alakult ki, hogy a képhordozó, ha nem vászon, akkor a szemlélők szemében a metszet fabatkát sem ér. E tévhit a papír törékenysége okán terjedhetett el, holott az üveg alatt tartott papír is van anynyira időtálló, mint a vászon. Sőt, a nyomat varázsa a szemléletén túl éppen a papír tapintható tisztaságától, a fehér felületen megvalósított rend nyújtotta szépségtől és a tálalástól is függ. Továbbá megragadja a nézőt a nyomtatás tökéletes kivitelezése, a festék és festékezés minősége, a méret, no meg a mű rejtélye mellett annyi más, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Zárójelben megjegyzem, hogy e tévhit ellenére a nyolcvanas évek műgyűjtésében volt azért kivétel, annak számítottak Gy. Szabó Béla metszetei, melyek minden értelmiségi lakásában státusszimbólumként díszelegtek a falon. Az újabb szociológiai felmérések eredményeit nem ismerem, de gondolom, nagy változásról nem számolhatunk be, hiszen ma sincsenek elkényeztetve a metszőgrafikusok, nem ismerek olyan kollégát, aki az alkotásaiból meg tudna élni.
A vevők képgrafikától való idegenkedésének második oka a hagyományos sokszorosítás tényéből adódott, reprodukciónak vélték a grafikai alkotást, ami a metszet szabályai szerint a papíron feltüntetett számozással is bizonyítható volt. Így a fejekben értékbeli zavart okozott, hogy az első példány ugyanannyit ér, mint a századik, ezért inkább választották az egyedi autonóm alkotást, legtöbb esetben a festményt, ezzel is elmaradva Európától, de ez a lemaradás most késéssel ugyan, de valamelyest behozható. És folytathatnám a metszetgrafika műfaji értékeinek népszerűsítésével, a nemzetközi mezőnyből beemelt tanulságokkal, amelyek hosszú távon minőséget teremthetnek a metszetben gondolkodók számára.
Továbbra is nyitott kérdés marad, hogy az a műfaj, amelyik annyiszor bele tudott szólni a kortárs művészeti utak kijelölésébe, ma mivel tud jelen lenni, a sokszorosítás és a digitális képgenerálás közötti szórásban. Az analóg és az új technológiákat használó, „alfanumerikus absztrakció 0-dimenziós tartományán alapuló”1 művek dömpingjében, képes lesz-e lépést tartani? Sokféle elmarasztaló viszonyról hallunk ezzel kapcsolatban, vannak olyanok, akik jelentéktelen nosztalgiának tartják a metszetet, mások kihalt „fosszilis” eljárásoknak tekintik a régi sokszorosítási eljárásokat, mint a rézmetszést vagy a litográfiát, de vannak olyanok is, akik az egyre inkább technologizált világunkban ellenpontként értékelik a hagyományos mesterségbeli tudást igénylő művészeteket, így a metszetgrafikát is örömmel fedezik fel újra. Meg kell jegyeznem a festészet műfajában többször hangzottak el olyan vészt jósló kijelentések, melyek a festészet haláláról szóltak, de ez a festőket valójában nem érdekelte, és többek között a mai Romániában élő festőnemzedék éppen a festészet hagyományával aratja határainkon kívüli sikereit. Ebből is az derül ki, hogy a műkereskedelmet nem az elméleti viták mozgatják, és nem a kifejezőeszköz vagy a képhordozó műfaj lesz önmagában értékteremtő, hanem aki mindezek mögött áll: a „homo ludens” és „homo faber”, azaz a játszó ember és az alkotó és gondolkodó művész, aki képes megszólítani korát vizuális közléseivel, korszerű tartalmakkal.
Mielőtt rátérnék ezeknek a tartalmaknak a lajstromba állítására, röviden meg kell világítanom a képgrafikán belüli szemléletbeli és technikai változásokat, mert a metszet műfajban, akárcsak más vizuális területen, visszatérő tendenciákat tapasztalunk, amelyek csak a fiatalok szemében jelentenek új törekvéseket.
Az ötvenes évektől a kilencvenes évekig a műfaj dinamikus képet mutatott, dinamikusnak nevezem, mert tartalmilag és vizualitásában a leggyorsabban követte a kortárs művészeti törekvéseket. Többnyire azok a kortárs művészek határozták meg a metszetgrafika irányvonalát, akik különben valamelyik avantgárd irányzat szószólói voltak. Pierre Soulages-tól Robert Rauschenbergen, Antoni Tapies-n át Susan Rothenbergig és Emil Schumacherig, mind akkor kaptak Lubljanában nagydíjat, amikor mint úttörők a csúcson voltak. A hetvenes években némi eltolódással ugyan, de a konceptuális művészet hatását lehetett még érezni, így a minimál artos törekvéseket is. Ami pedig újdonságnak számított, az a fotográfia túlsúlyos jelenléte volt, ami meghatározta az akkori biennálék törzsanyagát és az ennek megfelelő nyomtatási eljárásokat is, mint a síknyomásban azóta elterjedt szitanyomat, fotó-kőnyomat, ofszet, intaglio gyakori használatát.