Sebhelyek – versek

maradt még

mint szem ráncán a fény: kisiklott életem
– ekkora csöndet csak egy pincemély terem

árnyék lépett közénk és fuldokló szavak
átnéztél rajtam a hallgatás ránk szakadt

kezdődhet a holnap és kezdődhet bármi
nem tudok s akarok a kedvedben járni

maradt még bennünk úgyis elég sebhely
legalább a múltat vidd magaddal s tedd el

ami elveszett azt nem kell már keresni
maradok holttérben egy kifosztott senki

borgőzös emlékek táplálják a káoszt
hozzáálmodlak egy másik éjszakához

pusztulóban

incselkedik a májfoltos arcú ősz
s mint kihűlt pirítóson a vajat
szétkeni a reggeli harmatot
csak a vékony sávban kikopott fű
emlékeztet még az útra
a sövénykerítés mögött tetszhalott kert
s ahol a tanya állt most romok:
ami használható volt széthordták rég
a tetőcserepet gerendát léceket
csüggedten lógatja törött szárnyát az ablak
a kemence is horpadt háttal
támaszkodik a megroggyant falnak
s ott hever kitakarva meztelenül
mint küret után egy véres női test

sebhelyek

először magamnak sem
vallottalak be – csak megtörténtél

szemhéjként csukódtál rám
kabátom alatt dideregtél
– azt hittem örökre rám bízod magad
s hogy benned végre én is helyemen vagyok

de megártottam neked

bécsi kávét ittunk egy benzinkútnál
mikor közölted szárazon
hogy kilakoltattál magadból végleg…

a szemetet nem viszem ki már napok óta
csak kutatom vakon az elvarratlan szálakat
levetett szokásainkat

nemrég még együtt fésültük át
a lakást egy-egy ott felejtett hallgatásért

vagy csak a szökést gyakoroltuk
és a bűnt… látszatainkat cipeltük:
lehalkított szerelmünket

mindennap tervezem
hogy majd kimegyek eléd az állomásra
de folyton felhős az ég

maradok hát az idő innenső oldalán
– füstszagú kocsmákban
tömött kabátok közt keresek hiteles
embert hogy egy kisfröccsért
eladjam neki az életem