Illyés Erdélyben és Erdélyről

Erdély, mióta Kazinczy Ferenc 1916 nyarán beutazta, mindig is a magyar szellemiség mitikus országrésze volt. Legendák övezte föld, történelmi ereklyék tárháza, tartomány, amelynek nem pusztán földrajzi és néprajzi, történeti és művelődéstörténeti sajátszerűsége, hanem lelki karaktere is van. Ugyanakkor a magyar anyaország népe számára nem igazán jól ismert, szinte külön világ, minthogy az Erdély köré fűződő mítoszok és legendák, annak ellenére, hogy romantikus gazdagságban mutatják be az erdélyi spektrumot, nem egyszer elfedik a valóságot. Erről beszélt különben az Erdélyi levelek írója is: „Magyarország nem ismeri Erdélyt. Megszokván venni utunkat, valamikor honunkból kimozdulunk, feledjük, hogy kelet felé egy rokon nép lakik melyet nem illünk nem ismernünk.” Kazinczy, hogy a legendából és a mítoszból tapasztalati valóság legyen, személyesen kereste fel Erdélyt, és azóta, hogy nagyszerű (és jórészt elfelejtett) útirajza megjelent, voltak hosszú évtizedek, amidőn Erdélyről és az ott élő magyarságról jóformán szó sem esett. Legfeljebb írók: Trianon után Babits, Móricz, Márai és Cs. Szabó, a második világháború után pedig Nagy László, Csoóri Sándor, Czine Mihály és mások hozták szóba az ott élő magyarok sorskérdéseit, megpróbáltatásait. Mindenekelőtt természetesen a közösségi tapasztalatokat elsők között megszólaltató Illyés Gyula, aki költői és közéleti tevékenysége során igen sokat tett annak érdekében, hogy a magyarországi közvélemény hiteles ismereteket szerezzen az erdélyi magyarság élete és kultúrája felől. Összesen négy alkalommal járt Erdély földjén, ezeknek a látogatásoknak mindig valamilyen irodalmi esemény volt a magyarázata, és mindegyiknek az erdélyi valóság ismeretét tovább gazdagító költői művek, tanulmányok, publicisztikai írások és naplójegyzetek voltak a  következményei.

Első alkalommal 1941 karácsonyán járt Erdélyben, egy esztendővel azután, hogy az úgynevezett „második bécsi döntés” rendelkezései folytán a terület északi és keleti része visszatért a magyar állam kötelékébe. Erről az útjáról 1942-es januári Naplójegyzeteiben a következőket írta: „Tavaly karácsonykor jártam életemben először Kolozsváron. Semmi dolgom sem volt itt. Igazából talán csak azért jöttem, mert diákkorom óta be nem vallott vonzódást érzek a városok iránt, amelyek végén a t ma is még helyragot is jelent – nem sok, hisz már én sem merem kimondani. Megszálltam egy kis tisztazöld szállodában, senki ismerőst nem kerestem föl. Ha volna valami rangom, úgy mondhatnám, három napig rangrejtve jártam a várost, félcipőben, térdig érő hóban. Egy életre ott tudtam volna maradni. Elbűvölt, hogy nincs benne villamos.” „Városban éreztem magam – folytatta nem sokkal ezután -, s próbáltam megtalálni ennek a titkát. Pesten csak rettentő háztömeget érzek magam körül, kővel és malterral mérföldhosszat meg-megsértett természetet. Itt könnyűséget, nyugalmat és rendet éreztem. Mert tere van a városnak? Azt hiszem, mert tere van és rajta egy pontosan odaillő székesegyház. A történelem ilyesmivel rajzszögez le Európa térképére egy-egy tervet, szándékot, föladatot; egy várost. Nem biztonság, nem otthon, nem város az, aminek legalább fele nem szemmel látható múlt.” Igen, Erdély fővárosában a magyar múlt egy darabját kereste és találta meg, igaz, akkor Kolozsvár még jóval szervesebben helyezkedett el ebben a történelmi múltban: a visszatért városnak több mint a négyötöde volt magyar, és szinte mindenki úgy gondolta, hogy Kolozsvár előtt egy magyar nagyváros és kulturális központ jövője áll.

Illyés úti programjában Kolozsvár után Dés, Marosvásárhely, majd a székely vidék következett, a költő oda Tamási Áron társaságában utazott. Mindenütt jóleső érzéssel és otthonossággal merült meg az erdélyi írók és értelmiségiek társaságában, igyekezett minél több tapasztalathoz, információhoz jutni. Erdély egy részének erőszak nélküli visszatérését akkor történelmi igazságtételként élte meg a magyar értelmiség, a magyar közvélemény, maga Illyés Gyula is. „Az ország tágult s újra tágult, mint a lélegző mellkas. Járom a vidékeket. Valami öntudat csak most kezd igazán tágulni és emelkedni bennem. Oly erős volt a szorítás, a nyomás? Nem tagadom, megilletődtem én azon, hogy még Kolozsváron is magyarul szabadon beszélnek. És Marosvásárhelyen is, s Gyegyószentmiklóson is, száz és száz kilométerre Pesttől és még azon túl is, száz kilométerre Ozorától. Én úgy készültem magyarnak, hogy kitartok mellette s viselem, ha mindössze csak Tolnában beszélik ezt a nyelvet. A többi mind ráadás nekem: már Székesfehérvárt hódításnak éreztem. Hallgatva ülök az erdélyiek társaságában, úgy hallgatom a puszta beszédet is, úgy élvezem, mint valami ünnepi előadást, valami nagy győzelem után. Megeresztett tagokkal karszékben ülök, nem minden önelégedettség nélkül.”

Illyés akkor is, később is többször szembesült azzal a kérdéssel, hogy Erdély többségükben magyar területeinek visszatérése felett érzett öröm és a megnagyobbodott országterületen berendezkedő nemzeti önérzet vajon valamiféle „nacionalista” eltévelyedés tanúsítványa lett volna? Kolozsvári naplójegyzeteiben is feltette a kérdést. „Soviniszta vagyok?” Aztán maga válaszol rá: „Mindezt azért merem leírni, mert épp ellentéte vagyok a sovinisztának.” És bizonyítékként leírt egy kis történetet arról, hogy – különben Tamási Áron jóváhagyásával – miként leckéztetett meg a gyergyószentmiklósi autóbuszban egy meglehetős arroganciával fellépő újságárust, aki meg akarta fenyíteni a románul beszélő parasztokat. „Nem nagyon udvariasan mondhattam meg a rikkancsnak – olvasom Illyésnél -, hogy csak a maga nevében beszéljen ilyen hangon és ne egy nemzetében.” Aztán megnyugtatta a riadt román parasztokat is: „csak folytassák: mindnyájan egyformák vagyunk.” Ez a kis jelenet arról a – mások nemzeti identitását tiszteletben tartó – demokratikus nemzeti érzületről mondott tanulságos példabeszédet, amely érzület különben általános volt a felszabadult erdélyi magyarok világában is. Ebben a tekintetben a magyarországi közélet sokat tanulhatott volna (talán még a jelenben is tanulhatna) az erdélyi magyarságtól.

A második látogatásra az 1942-es júniusi könyvnap adott alkalmat: Illyés ekkor Márai Sándorral, Cs. Szabó Lászlóval, Szabó Lőrinccel, Keresztúry Dezsővel, Tersánszky Józsi Jenővel, Sinka Istvánnal, Nagy Istvánnal és az erdélyi származású népszerű írónővel, Gulácsy Irénnel utazott Erdélybe. A könyvnapi ünnepséget június 5-én a város főterén, a Szent Mihály-templom előtt nyitották meg. Szombathelyi Ferenc tábornokkal, a vezérkar főnökével az élen részt vettek rajta a honvédség képviselői is („jártas az irodalomban” – jegyezte fel róla Illyés Gyula), Illyés ekkor talált alkalmat arra, hogy szót emeljen Szombathelyinél a letartóztatott Kovács Imre érdekében, aki aztán az intervenció következményeként rövidesen szabadlábra került. Ebből a történetből is kitetszett, hogy Illyés irodalmunk elsőszámú diplomatája volt, tárgyalókészségét és eredményességét megirigyelhették volna a hivatásos diplomaták is.

A harmadik látogatásra már a háború után, 1945 szeptemberében került sor: időközben a fegyverszüneti rendelkezések következtében Észak-Erdély és a Székelyföld ismét a román állam része lett. Illyés régi barátjával, a parasztpárt egyik vezetőjével, az erdélyi származású Farkas Ferenccel utazott, és vett részt egy kolozsvári „baráti találkozón”. Ezen az összejövetelen találkozott először a maga teljes brutalitásában azzal a véleménnyel, méghozzá az erdélyi magyar közéletben akkor nagy szerepet játszó Bányai László részéről, miszerint az egész magyarság bűnös a fasizmus rémtetteiben. Megdöbbentette akkor ez a kíméletlen vélemény. „Megdöbbenve nézek rá – jegyezte fel naplójában. – A magyarság ilyen legyalázását még sohasem hallottam.”

A látogatás alkalmával Segesváron is megfordult, és ellátogatott az egykori fehéregyházi csatamezőre, ahol Petőfi Sándor elveszett, ekkor írta Petőfi emlékét idéző Segesváron című költeményét. A vers, ahogy Illyésnél nem ritkán, morális tanulsággal fejeződik be: „Nem volt kis dolog, amit ottan / megértetem, akármikép /tudtam rá eddig az igét, / amíg kocsinkhoz ódalogtam. / Mint aki azt hiszi, kilábol / félelméből is, hogyha fut: / mentem – mintha volna kiút / ebből a jókedvű világból.” A látogatás alkalmával arra is sor került, hogy a költő a bukaresti rádióban szólhatott az erdélyi magyarokhoz. Ebből a beszédből szeretném idézni a magyar és a román nép közép-európai megbékélését és összefogását szorgalmazó gondolatokat. „Jó demokraták módjára felismertük, hogy a magyar-román összebékélés nem megy munka és küzdelem nélkül. A két nép közt nem csak félreértés van: a múlt rossz örökségeként van ellentét is. Abban nektek is részt kell vállalnotok, romániai magyarok, hogy ezt a félreértést eloszlassuk, ezt az ellentétet békésen megoldjuk. Erdély ne az örök viszály tere legyen, hanem az a baráti asztal, amelynél két egymásra utalt nép meghitten helyet foglal, hogy higgadtan és jóakaratúan megbeszélje közös ügyeit. A Duna-völgyi népek csak akkor fognak békében élni, ha a maguk külön hazája fölé megteremtik a demokrácia és szabadság közös hazáját is.”

Impresszum   -   Szerzői jogok