„A gyermekvédelem és emberszeretet igaz apostola” – Edelmann Menyhért gyermekorvos, szakíró élete

A címbeli jellemzés Edelmann Menyhértről egyik kortársától, Erdős Istvántól, a Nagyvárad újságírójától származik. 1932. december 23-án A hetvenéves Edelmann Menyhért dr. hősi élete címmel rajzolta meg lapjában riportalanya életpályáját, s vonta le végső következtetésként a fenti megállapítást.
Háromnegyed évszázad elteltével, s mai szemmel vizsgálva ennek a rendkívüli személyiségnek életét, tevékenységét, elmondhatjuk, hogy a címben foglalt megállapítás ma is helytálló. Inkább a riport címével vitatkoznánk, de azzal sem elutasítólag. Ma, annyi év távlatából úgy látjuk, hogy annak a korszaknak, amelyben Edelmann Menyhért élt, nem ő volt a hőse, hanem a egész nemzedék, amelynek kortársa volt. Benne élt, hittel, idealizmussal egy történelmi korszakban, de annak nem volt kiemelkedő alakja, haszonélvezője, nem keresett benne karriert, hanem vezető munkása és eszméinek művelője, hirdetője volt. Hiányzott belőle minden valóságérzet, javíthatatlan, naiv eszmeharcos volt, aki mélyen hitte, hogy az emberiségen önzetlenséggel, humánummal és társadalmi összefogással lehet segíteni.
Kétségtelen, hogy Edelmann korának egyik legkiválóbb egyénisége volt, már fiatal orvos korában az emberi boldogság kivívásának vágya hajtotta. Másokért dolgozni, mások szenvedését enyhíteni, embertársai számára érdemessé tenni az életet; ez az ábránd űzte, hajtotta egész életében. A megszállott álmodozók közé tartozott. Barátai csodálattal figyelték, hogyan tudott beteges, erőtlen, gyönge fizikumával annyit dolgozni, alkotni. Ahhoz az a fanatizmus kellett, amely legyőzött minden fáradtságot és erőtlenséget, minden csábítást, minden külső és belső ellenállást. Aki megismeri dr. Edelmann Menyhért életét, az ámulattal látja alkotásainak visszfényében nemes szívének győzelmes alkotóerejét.

*

1862. december 25-én, karácsony első napján született Nagyvárad külvárosában, a Kolozsvári út egy kis mellékutcájában, szegény családban. Születésekor édesapja 22 éves cipészsegéd, édesanyja 16 éves varrónő, – egy földes kis szoba, konyha jelentette számukra az otthont. A négy elemi elvégzése után a kitűnően tanuló kisfiút beíratják a polgári iskolába. Egyik tanára felfigyel kiváló adottságaira, s rábírja a szülőket, írassák be a reáliskolába. Ehhez különbözeti vizsgákat kellett letegyen, amit minden külön felkészítés nélkül sikeresen teljesített. 14–15 éves korában már a gyengébben tanuló osztálytársai felkészítését vállalja, s az így szerzett jövedelme némileg mentesíti a szegény szülőket a legégetőbb anyagi gondok alól. Egyik tanára, Rekvinyi Béla, felismeri különleges adottságait, a természettudományok és a földrajz iránti érdeklődését, és ebbe az irányba tereli figyelmét. Az iskola önképzőkörében egymás után nyeri el a díjakat természettudományi és földrajzi témákban írt dolgozataival, sőt, ami akkor kész csodának számított, VII. osztályos realista korában egy fizikai-földrajzi tárgyú dolgozatát nyomtatásban megjelentetik. Nyolcadikos korában, 1881-ben egy országos pályázatot is megnyert, amit a nagytekintélyű Magyar Földrajzi Társulat írt ki.
Tanári pályára készült, de felvilágosították, hogy származása miatt az akkori viszonyok között kevés esélye lenne katedrához jutni, így az orvosi hivatást választotta. Ehhez különbözeti érettségit kellett tennie latin és görög nyelvből, amit a premontreieknél sikeresen teljesített. 1892-ben megkezdte tanulmányait a budapesti orvostudományi egyetemen. Egyetemi évei alatt az előadásokon és szemináriumokon, gyakorlatokon való részvétel mellett megszakítás nélkül dolgozott, hogy a szerény szállás és étkezés költségeit előteremtse, mivel szülei ezt sem tudták számára biztosítani. De régi szerelmétől, a földrajztól még így sem tudott elszakadni. Első éves orvostanhallgatóként a Földrajzi Társulat pályázatán A hegységek befolyása az éghajlatra című dolgozatával első díjat nyert. 1883-ban ugyanezen a pályázaton A vulkanizmus című pályamunkájáért második díjat kapott, s ekkor történt, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Kisfaludy-termében az előkelő uraságok előtt ott szerénykedett kopott ruhájában Edelmann Menyhért orvosnövendék, hogy a pályadíjat átvegye. Erre az esetre még hetven évesen is büszkeséggel emlékezett. 1885-ben az orvostanhallgatók önképzőkörének pályázatán A babonákról és kuruzslásról című dolgozatával nyert díjat. Ennek a dolgozatnak olyan sikere volt, hogy az Országos Közegészségügyi Egyesület is meghívta, tartson előadást a témáról.
Egyetemi tanulmányai idején bontakozik ki irodalmi munkássága. Ez azonban soha nem volt líra, s egyáltalán nem szépirodalmat jelentett, hanem népszerű természettudományi és közegészségügyi tanulmányok írását. A századfordulón nagyon sok újság, folyóirat jelent meg Budapesten, melyek országos terjesztésűek és igen népszerűek voltak; első írásai a Pesti Hírlapban, a Magyar Szalonban, az Ország-Világban jelentek meg, ugyanakkor a Nagyvárad és a Szabadság is közölte cikkeit. Később munkatársa volt a Magyar Ifjúságnak, a Magyarország és Nagyvilágnak, az Új Nemzedéknek, a Borsodmegyei Lapoknak, valamint a Csöndes Órák, Családi Lapok, Magyar Háziasszony, Oktató Háziorvos, Budapesti Újság, Ellenzék, Magyarság című kiadványoknak.
Írói működésének nyoma van a hivatalos irodalomtörténetben is. Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című enciklopédiájának Budapesten 1893-ban megjelent II. kötetében másfél hasábos felsorolás következik Edelmann Menyhért neve után. Itt jegyezzük meg, hogy természettudományi és orvosi cikkeinek jelentős része Nemes Menyhért írói álnév alatt jelent meg a lapokban. Már medikus korában vonzalmat érzett a gyermekgyógyászat és a gyermekvédelem iránt, és ez irodalmi működésének is gyakran volt témája, és az lett életének, pályájának vezérmotívuma.
1889-ben érkezett el doktorrá avatásának pillanata. Nem maradt a fővárosban, bár kapott ajánlatot, hanem hazatért Nagyváradra és azonnal praxist kezdett. Egy kis hónapos szobában nyitott rendelőt, nem a belvárosban, hanem a piac közelében, ahol egykor az Áruraktár állott. Ő lett egész Velencének és Váraljának az egyetlen orvosa. Családot alapított, felesége művészi hajlamú asszony volt, aki egész életén át segítette, támogatta a mindig fáradt és örökké harcoló, a saját egyéni érdekét figyelmen kívül hagyó férjét. Két leányuk született, akik mintaszerű nevelést kaptak szüleiktől. Nagyobbik leányuk egy országos hírű zeneművészeti tanár felesége lett, a kisebbik – Hédy – szépirodalmi hajlamú volt, a nagyváradi lapok közölték elbeszéléseit, tárcáit, egy budapesti mérnök felesége lett. Egyikük sem folytatta apja hivatását, de szellemiségét, életfelfogását megörökölték és továbbították.
Hamarosan a fiatal orvosra esik a városban működő egyesületek egész sorának a választása, mindegyik igyekszik megnyerni tagjának. Így lesz tagja természetesen az Orvosok és Gyógyszerészek Egyesületének, az irodalmat kedvelő és gyakorló személyeket összefogó Szigligeti Társaságnak és nem utolsó sorban az egyik legjelentősebb szervezetnek, a László király szabadkőműves-páholynak. A szabadkőművesek által hirdetett eszmék álltak a legközelebb hozzá, hisz ez a szövetség, illetve mozgalom filozofikus, filantropikus és progresszív intézményként határozta meg önmagát. A szabadkőművességhez való csatlakozása egybeesett a László király páholy fellendülési, megerősödési szakaszával. 1895 őszén egyszerre nyolc tekintélyes és közmegbecsülésnek örvendő személyiség kérte felvételét a páholyba, köztük volt Edelmann doktor is. A keresőket (így nevezték a felvételüket kérőket) a páholy vezetőinek kérésére a Nagypáholy vezetőségének jóváhagyásával rendhagyó módon, az előírt határidők elengedésével mindhárom fokban egy munkanapon vették fel. Ez azért volt lehetséges, mert a három orvosból, három ügyvédből, egy református papból valamint egy drogéria tulajdonosból álló „kereső” csoport minden tagja addigi tevékenységével már bebizonyította, hogy méltó a bizalomra, és hasznos tagja lesz a páholynak. Ez különösen érvényes volt Edelmann Menyhértre és legjobb barátjára, az akkor már nagy tekintélyű neves ügyvédre, Várady Zsigmondra, hisz mindketten csakhamar vezetői, meghatározó személyiségei lettek a páholynak. 1898-ban Edelmann már a titkári tisztet tölti be Berkovits Ferenc főmester mellett, s tulajdonképpen ő önti végső formába a főmester által megfogalmazott radikális javaslatokat, amelyek elfogadását a nagypáholytól várták. Mikor azt elutasították, mindketten háttérbe vonultak és a még radikálisabb Várady Zsigmond lett a főmester, Edelmann Menyhért csak helyettes titkárként működött tovább. Az ő szelíd és békés természetével ellentétes volt az az ádáz és kemény küzdelem, amelyet a radikálisok folytattak, de mindvégig kitartott a mozgalom alapeszméi mellett. Neki is voltak javaslatai a mozgalom megújítására, például 1901. január 26-án a páholyban tartott nővérmunkán (amelyre a páholytagok feleségeit hívják meg, hogy őket is részben bevonják a szabadkőművesség tevékenységébe), nagyhatású beszédében a nőknek a szabadkőművességbe való felvétele mellett érvelt. 1901. december 6-án, amikor felavatták a váradi szabadkőművesek impozáns új székházát, Edelmann Menyhért első felügyelőként a Nagypáholyhoz küldött beszámolójában jogos büszkeséggel és örömmel jelentette, hogy „…december 6-án beköltöztünk új hajlékunkba. Áll végre a stílszerű, figyelmeztető épület. (…) Amidőn először léptünk fényesen megvilágított szentélyünkbe, minden arcon meghatottságnak és örömnek a kifejezése ült.” Végül kijelentette: „Városunkban egy új és intézményünk lényegét magán hordó templom emelése nem fényűzés kérdése volt, hanem valóságos tett számba ment. Itt, ahol a klerikalizmus térhódítása napról napra nagyobb, egy ilyen épületnek a puszta fennállása már jelszó és elvet képvisel.”
Edelmann Menyhért kezdeményezésére 1901. december 13-án a második munkát az új házban a filantrópiának szentelték. Felújították a jótékonysági bizottságot. Újra megszervezték az ingyenkenyér akciót, melynek során a szabadkőművesek adományaiból és a páholyon kívüliektől gyűjtött pénzekből rendszeresen osztottak ingyen kenyeret a rászorulóknak, s gondoskodtak a melegedő szobák működéséről. A Gyermekbarát egyesület, melynek egyik vezetője ekkor Edelmann doktor volt, százhúsz gyermek számára biztosított állandó ebédet, és a szegény iskolás gyermekeknek 1300 korona értékben csizmát és téli kendőt osztottak ki, a beteg gyermekeket tejjel látták el, az otthon nélküli gyermekekért szállásbért fizettek. Elhatározták, hogy ezt a tevékenységet tovább folytatják és a tagok számát, valamint az egyesület anyagi erejét növelni fogják.
1903-ban újabb, számára igen megfelelő feladattal bízták meg a páholy vezetőségében, az akkor létrehozott irodalmi bizottság elnöke lett, s így részese volt egy újszerű kezdeményezésnek, a Haladás című szabadkőműves lap létrehozásának, amelyet nem csupán a szabadkőművesek belső lapjának szántak, hanem a velük rokonszenvező, de a szervezeten kívülálló ún. profánoknak is. Sajnos a lapból csupán három szám jelent meg, majd végleg megszűnt.
1903. október 24–25-én egy országos jelentőségű rendezvényre, a szabadkőművesek első vándorgyűlése megtartására került sor Nagyváradon, s ennek egyik napirendi pontja az iszákosság elleni küzdelem volt, ahol Edelmann Menyhért volt az egyik előadó.
Arra a kérdésre, hogy mi terelte őt a gyermekvédelem felé Erdős Jánosnak a már említett riportjában így válaszolt: „…Úgy gondolom, a gyermekek iránti régi érdeklődésemen kívül az, hogy fiatal orvos koromban sok szegény beteg inast, munkásfiút kezeltem, alaposan megismertem életkörülményeiket és határtalanul sajnáltam őket. Aztán – már magam sem tudom hogyan – elkezdtem írni gyermekvédelemmel foglalkozó cikkeket, anélkül, hogy előzőleg gyermekmenhelyet láttam volna. Lassanként egészen ez a probléma hatott át, úgy, hogy amikor 1905-ben megüresedett a nagyváradi Gyermekmenhely igazgató-főorvosi állása, én a pályázatomat már annyi dokumentummal tudtam alátámasztani, hogy kineveztek. Egész új korszak nyílt meg ekkor életemben. Mit is beszéljek erről? Hiszen Nagyvárad közönsége ismeri ezt a működésemet.” Valóban városszerte mindenki ismerte, nagyra becsülte humanitárius tevékenységét, de munkájával kiérdemelte a legmagasabb vezető körök elismerését. Többek között a tragikus végű Tisza István miniszterelnök meleg hangú levélben üdvözölte gyermekvédő munkájáért, egy másik levélben köszönetet mondott azért a fáradozásáért, amelyet a menhely igazgató főorvosa a nélkülöző osztrák gyerekek nyaraltatása ügyében kifejtett. 1911-ben Edelmann Menyhértet választották ki Magyarország egyik delegátusába berlini csecsemővédelmi kongresszusra. Dr. Artur Keller professzor a berlini Auguste Victoria kórház igazgatója a magyar gyermekvédelemről írott munkájában mintaszerűként mutatta be a nagyváradi gyermekmenhelyet s annak vezető főorvosát. A világháború idején a hadiárvák gondozása került figyelmének középpontjába. 1916-ban a román betörés idején több száz erdélyi magyar menekült gyermeknek teremtett ideiglenes otthont, példát mutatva az egész országnak. Ezzel kiérdemelte az egyik legmagasabb orvosi hadi kitüntetést, a II. osztályú polgári katonai érdemrendet. Nyomban azután a másodosztályú hadékítményes Vörös Kereszt érdemrenddel is kitüntették. Felajánlották számára a magyar nemességet, hívták a minisztériumba a gyermekvédelem központi irányítására, de ő kitartott szülővárosa mellett, arra hivatkozva, hogy itt is van elég tennivaló. Kötetekre menő tudományos értekezéseket írt, számtalan előadást, felolvasást tartott, mindenütt ott volt, ahol dolgozni, tenni lehetett a város és lakóinak felemelkedéséért. Egyik szervezője és előadója volt a Munkások líceuma néven 1903–1904-ben indított ismeretterjesztő tanfolyamnak, élettani előadásokat vállat. Amikor 1907-ben Nagyváradon is megalakult a Társadalomtudományi Társaság, annak is választmányi tagja lett. 1908-ban Anyák iskolája néven szervezett előadássorozatot. Tevékenyen részt vett a fiatal radikálisok által indított Darwin-kör munkájában is. Csak a pártpolitikától tartotta távol magát, nem csatlakozott egyik párthoz sem. Ugyanakkor kiállt az általános, titkos, egyenlő választójog megadása mellett, s 1905-ben az Általános Választójogi Liga szervezőbizottságának tagja lett. Amikor a váradi szabadkőművesség 1912-ben kettészakadt, s Ágoston Péter vezetésével a radikális, politizáló irányzat új páholyt hozott létre, ő megmaradt a tradicionálisabb régi páholyban, sőt elvállalta a helyettes főmester megbízatást. Az ő nagyszerű emberi tulajdonságait bizonyítja az a tény is, hogy az öngyilkosságba induló Várady Zsigmond utolsó búcsúlevelét hozzá intézte. Ő viszont egy megrázóan szép és őszinte írásban vett végső búcsút nagyszerű barátjától a Kelet című szabadkőműves lapban.
Az 1919 áprilisában bekövetkezett impériumváltás törést jelentett az ő életében is. 1919 májusában minden indoklás nélkül elmozdították a Gyermekmenhely éléről. Igaz két év múlva, 1921-ben teljes erkölcsi elégtételt szolgáltattak neki, 1925-ben pedig magas állami kitűntetést is kapott. Visszatért a magánorvosi praxishoz, de továbbra is a szegények, az elhagyott gyerekek orvosa maradt. Továbbra is folytatta közéleti tevékenységét, az Orvosi Egylet örökös tiszteletbeli elnökévé választotta, a Szigligeti Társaság is örökös tagjává fogadta. 1919-ben részt vett a szabadkőműves páholy újraélesztésében, sőt 1933-ig vállalta a főmesteri tisztet is, de ennek az új páholynak már jóval kevesebb tevékenységre, befolyásra volt alkalma, mint a békebelinek.
Amikor 1937 márciusában a nagyváradi páholyt felszámolták a Napló című lap (az egykori Nagyváradi Napló utódlapja) egész oldalas riportban számolt be az eseményről. Az írás címe A Bihar szabadkőműves páholy hatvanesztendős múltjával felpakolva egy stráfszekéren, alcíme Dr. Edelmann Menyhért beszél a páholy hatvanesztendős tevékenységéről – Halmay Árpád riportja. A veterán szabadkőműves Edelmann Menyhért mondandójával nem annyira a páholy nekrológját fogalmazta meg, inkább az apológiáját, védőbeszédét. Szavaiból kiolvasható az „önkéntes feloszlatás” miatti bánata, szomorúsága és a szabadkőművesség eszméi iránti megingathatatlan elkötelezettsége, de a rezignált beletörődés is. A rezignáltság jellemezte már korábban, 1932-ben is, amikor a már említett életinterjú készült vele. Miután megismertük dolgos életének fontosabb mozzanatait, ismerjük meg azt is, hogyan értékelte ő maga ezt az életet. Idézünk az Erdős Istvánnak adott nyilatkozataiból: „… Valami nyugtalanságot örököltem szüleimtől, őseimtől: amint ők, úgy én sem tudtam sohasem belenyugodni abba, hogy csak úgy leéljem életemet. Először a természet felé, aztán az emberek felé fordultam. Csillapulhatatlan részvétet éreztem embertársaim iránt. Ifjúkoromban világnézetem Büchler materializmusán kezdett felépülni, – és ma, hetvenéves koromban gondolkozásom túllépi az anyag határait, anélkül, hogy vallásos ember, vagy éppen teozófus lennék.
(…) Én hiszek abban, hogy amint az anyag és az energia nem vész el, ugyanúgy nem vesznek el azok a láthatatlan szálak sem, amelyek egyik embertől a másik emberhez vezetnek. Ezt objektíve kimutatni nem lehet, erre nincsenek biológiai, természettudományi eszközök. De hiszen a rádió előtt sem tudták azt, hogy a világ tele van jajszóval, énekkel, agitáló beszédekkel – és most már, ugye tudjuk, hogy a levegő ilyenekkel van telítve… Egy ember sem mondhatja azt, hogy hiába élt, – és én hiszek az emberi cselekedetek el nem múlásában. És ezért van az az érzésem, hogy boldog vagyok, mert nem csak magamért tudtam élni. Hiszek abban, amit Herbert Spencer mondott: addig senki sem lehet boldog, amíg mindenki nem boldog. Hátra lévő éveimre csak azt kérem a sorstól: hadd dolgozhassam és hadd maradjon meg az érdeklődésem minden iránt. Hiszen életem egyik lényege úgyis az, hogy önmagamért tudtam a legkevesebbet dolgozni…
(…) Hiszek az emberi cselekedet és jóakarat el nem múlásában!
(…) Ha újra kezdeném, csak nem tudnám másképpen csinálni!
(…) Az életem facitja az, hogy nem maradt belőle semmi!”
Ezek az őszinte szavak híven tükrözik Edelmann Menyhért jellemét, életfelfogását. Sajnos az utolsó megállapítása igaznak bizonyult. Hosszú, tevékeny élete utolsó szakaszában ő maga is tapasztalhatta ezt. Az 1933–1936 között készült és 1937-ben megjelent Bihar megye – Nagyvárad kultúrtörténete öreg diákjainak emlékkönyve című, közel nyolcszáz oldalas kötetben a több száz érdemes és érdemtelen személy felsorolása, bemutatása között hiába keressük Edelmann Menyhért nevét. Nem sikerült kiderítenünk, mi lehetett az oka teljes elhallgatásának, kihagyásának, de semmiképpen sem lehet a véletlen műve. Elképzelhető, milyen szívvel vette ő kezébe ezt a vaskos kötetet, ahol szinte valamennyi, akkor még élő kortársának, barátjának, küzdőtársának, ellenségének (ha egyáltalán volt, lehetett ilyen) nevét olvashatta, de a sajátját hiába kereste benne.
Ezt a csalódást is túlélte, s megélte az újabb történelmi fordulatot, a kis magyar világ bekövetkezését. Ekkor már teljesen elszigetelten, betegségévek küszködve élt családja körében. A sors kegyes volt hozzá, a vészkorszakot már nem érte meg. 1943. június 6-án, 81 évesen távozott az élők sorából. A Nagyvárad méltó nekrológgal búcsúztatta, felemlítve rendkívüli érdemeit. A temetéséről viszont igen szűkszavúan számoltak be. Aztán… a többi néma csend!