Szergej szárnyai

A szerelvényt egy sztyeppés pusztán állította le a hatóság. Rádión közölték a parancsot, közelebbit Apostolu sem tudott. Szergej nagyot nyekkent, a lebénult órák, sebesség- és nyomásmérők, egy pillanatra életre keltek, kibillentek a holtpontból, s mintha e mostani tétlenség lenne valójában a mozgás, a kihűlő motor megrecsegtette a bádogtestet. Mozgás volt ez is, s amint a műszerfalra pillantott, érezte Apostolu, hogy még annál is irányítottabb, mint a sínek által előírt mozdulatai a szerelvénynek. A szerelvény kerekei alól gőz csapott fel, mely jótékony semmitmondásba gyolcsolta a közeledő férfiakat. Az egyik teljesen kopasz volt, ennél fogva kora láthatatlan, a gőz egy pillanatra mindannyiukat arctalanná tette. Feje valamelyest kiviláglott a közeledők bomló sorából. Úgy háromszáz-négyszáz méterre alacsony növésű, három-négy méter magas kőrisfa. Apostolunak önkéntelenül is eszébe jutott egy kép, melyet még gyerekkorában látott Trójáról. Még emlékezett talán a körülményekre is, a teli hamuzóra, melyből spárgaként szivárgott a füst, a bányászokra a Két fog, három csákányhoz címzett fogadóból, ahol anyja szolgálta fel a rumot, mi mást, és a sárgás köpésekre a padlón, a zsírfoltokra a poharak száján, és az apjára, aki csak nézte-nézte egy sarokból, amint a Rózáliát méregetik a szürke bányászok, de a seggébe csapni egyik sem mer, s ezt méltányosnak találta, majd elővette azt a képet a zsebéből, a képet Trójáról, azaz valami romokról inkább, és azt mondta Jánosnak, persze csak halkan, hogy a jelen számára minden háború láthatatlan a maga borzalmában. A felvétel egyébként fehér-fekete volt, és átsütött róla a kiégett fű, egy hűvös kő egy alacsony növésű olajfa árnyékában. És a mozdonyvezetőnek egy emlék emléke is derengett, amint gyermekként a bánya torkolatánál elképzelte a perzselt fűre hágó bőrtalpú fedett sarut, az izzadt, kicserzett combra felcsapó port és Heléna tekintetét, az olajfa árnyékában fekvő, mozdíthatatlan, hűvös követ, a kő alatt a rovarok nyüzsgését, és hogy háború van, háború odalent is, a kő alatt, néma háború, ahol megritkulnak, kipusztulnak fajok, valaki elgörget egy torlaszt, mások halottnak álcázzák maguk, és hogy akik fent harcolnak, meg vannak győződve, ők vívják az egyetlen harcot, az egyetlen célért, amitől megacélosodnak az izmok, és már tudják, hogy övék a harc, bármi áron.
Valaki megdöngette ekkor a mozdony ablakát, de a test nem látszott, és Apostolu nem méltányolta, hogy ököllel, e tétova, mégis annyi érzéstől terhes hajnali rezzenetlenségben pedig az első jelentősebb mozdulattól olyan érzése támadt, mintha kövér felhőkben párolgó tengervíz lenne a teste. Talán valami influenza első tünetei lehettek. A kopasz valószínűleg nem sejtette, hogy Szergej ajtaja a mozdony hátsó feléből nyílik, a mozdonyvezető most már tisztán látta a férfi fegyelmezett ráncait, melyekben mélyen ült az acélos semmitmondás. Az ilyen emberek, mintha meg sem halnának, gondolta Apostolu, miközben már Szergej ajtaja fele tartott. Nyugtalanította ez a gátlástalan parancs, melynek folytán most itt vesztegel Szergejjel e sztyeppés puszta közepén, kiszolgáltatva a hajnali szürkületnek, a sínek megmásíthatatlan irányítottságának, a korai fagynak, de legfőképp e rendezetlen sorokban rajzó férfiaknak. Miközben fogai közül gátlástalan apakáromlások sisteregtek – 'hogy a' zapátok retkes fa...kabátja' –, valamiféle hiány kezdett kitestesedni elméjében, amelyről talán maga sem tudta, de az állomások folyton sercegő, sípoló hangszóróinak hiánya volt, melyekből reszelős altok szórták az utasokra a tulajdonképpen érthetetlen előrejelzéseket a vonatok várható késéseiről, magyarázkodtak, megértést, türelmet kértek, vagy éppenséggel teljesen színtelen, érzelmekből rég kiforgatott hangon közölték a puszta tényt. De közölték legalább.
És most az sincs, itt áll, parancsra, mely a rádióból jött, minden különösebb magyarázat nélkül, és hallhatja, amint Szergej bejárati lépcsőin egy bakancs koppan fémesen, majd két újabb  koppanás, és Apostolu már tudta, hogy a kopasz a fedélzetre érkezett. A füst, mely a hajnal grafitos párája miatt a ruháját szorosan lengte be, nem azé a csípős bagóé volt, amit a kallerek árasztottak, vagy a „csiokányosok” – köreikben egyébként állomás-szerte hírhedt volt Nene Jordáké, aki Bodokon szolgált, s akitől egyszer, lehetett az még a gőzösök negyvenes éveiben, megkérdezte egy utas, hogy ugyan miért kopogtatja a vonat kerekeit, kérdésére pedig Nene Jordáké így felelt meg: 'Aztot én sem tudom, fiam, de már húsz esztendeje, hogy ezt csinálom, s még senki se mondta, hogy rosszul végezném a dolgom, sőt nemrég valami szövetségtől valami elismerő jelvényt es kaptam' – éjjelente az elnéptelenedett decemberi pályaudvarokon. Aromásabb volt és édesebb, a cukorbetegek verítékéhez hasonló.
Tulajdonképpen egymáshoz sem szóltak. Mintegy a kopasz fölösleges nyelvi szimatolását megelőlegezendő Apostolu leugrott Szergej lépcsőiről, és intett a mozdonyhídon ácsorgó férfinak, hogy nyugodtan nézzen csak körül odabent, ő meglesz addig idekint.
Míg az öreg mozdony faránál téblábolt, szemei egyre élesebben fogták be a kőrisfát, azaz pontosabban, mintha az a kőrisfa, maga a látvány kezdte volna elszívni a mozdonyvezető mélybarna szemeinek figyelmét. Szergej gyomrából azonban most halk dobbanások szivárogtak, melyek valahogy lüktetővé tették e térélményt, mint egy hatalmas bádogszív.