Rejtélyesség és objektivitás

A 60 éves Jovián György művészetéről

Pallium Mariae. Ha nem látnánk a félmeztelen, halottnak tűnő alak körül elidegenítő, korunkbeli kórházi szerelékek maradványait, akár a quattrocento nagy mesterének, Andrea Mantegnának is tulajdoníthatnánk a monumentális alkotást. A perspektíva tökéletes alkalmazásának, a bravúrosan természethű távlati rövidülésnek vagyunk a (szem)tanúi – akár az észak-olasz piktor milánói Pietája, a Halott Krisztus siratása esetében. A világoskék lepel, a pallium redőzete, hullása, plasztikus elevenséggel jelenül meg – ellentettjeként a tehetetlenül, kiszolgáltatottan heverő férfi omlatag felső testének bőre sárgállik, legfelül a szürkésfehér hajjal keretezett, beesett, rücskös férfiarc, párnába süppedőn. Némi elmélyülés nyomán az avatatlan szemlélő rádöbbenhet: Jovián György maga-magát örökítette ravatalra… A pályáját Nagyváradon kezdő, Budapesten kibontakoztató művész „szikár realizmusa”, ha úgy tetszik, „hiperrealizmusa” jegyben jár a fotorealista formai megoldásokkal. Jovián nem titkolja, hogy mennyire fontos eszköz számára ez: önábrázoló „Pietája” megalkotásakor csökkentett színkészlettel dolgozik, s a fotónagyítást jelző raszterháló vonalainak metszőpontjai – akár megannyi más munkáján is – az alaptémától elütő, élénkebb színekben megfogant jelekben rögzülnek. A művész által lépten-nyomon igénybe vett már-már „matematikai” szemlélet paradoxális módon látomásos hangulatot eredményez.

A jobbára rigorózusan, pontosan szerkesztett kompozíciók láttán a szemlélő aligha sejtheti, hogy mekkora energiák, hogy mennyire csillapíthatatlan cselekvési kényszer rejtezik mögöttük. Jovián önvallomása szerint: „Márpedig festeni kell. A festészet a saját életemről szól, meg arról a kényszerről, hogy festeni márpedig kell. Istenigazából mindegy, hogy mit, csak festeni. Például tájat – mint a régiek – (a lélek vidékeit…?), amely az emlékezet barázdáiból testesül képpé.” Bizonyára ebből az alkotás-lélektani tényezőből fakad, hogy művészünk nagyon gyakran sorozatokban gondolkodik. Persze, ezeknek a képszériáknak minden eleme önálló munkaként is megállja a helyét, viszont ilyetén módon egymás mellé sorakoztatva őket, nemcsak egymást erősítik oda-vissza, hanem együtt olyan többletüzenetet hordoznak, amelyik egyen-egyenként kevésbé fedezhető fel bennük. Magyarán szólva: egy-egy teljes Jovián-sorozat több mint részeinek az összege. Így van ez a Tanulmány egy balesethez címmel ellátott önarcképsorozatával is. A más-más színvilágban fogant portrék egy képzelt(?) vagy megtörtént(?) – az összhatás szempontjából érdektelen – baleset nyomainak evolúcióját adja vissza hátborzongató realizmussal. „A festészet a saját életemről szól” – idéztük fennebb a festő vallomását. Csakhogy az őt vezető „kényszer” reánk, befogadókra is kényszerítően hat. Önnön félelmeinek, kételyeinek, gyötrelmeinek felmutatása a világ félelmeinek, kételyeinek, gyötrelmeinek felvállalását jelenti. Tehát az idézett asszerció így tágítható egyetemessé: „Jovián György festészete a mi életünkről szól.”

Hogy a világunk bajait, veszélyeit magára vállaló művészi attitűdnek mekkora valóságfedezete van, azt Jovián egy néhány esztendeje elkezdett, – bizonyára máiglan be nem fejezett – sorozatai bizonyítják. A Tanulmány a bontáshoz, illetve a Tokio tranzit minden darabja a 20–21. század túlhajszolt, túliparosított, túlkomputerizált társadalmának földünket beborító végtermékeit, a felbonthatatlan hulladékok alkotta „csendéleteket” mutatja be. Szeméthegyek, építkezési törmelékkupacok, fémforgácsok, kábelek, bontásból eredő alkatrészek, kiszuperált elektronikus szerkentyűk, egy széthullott repülőgéproncsai – a leltár koránt sem teljes. Egyik méltatója szerint: „Jovián a geometrikus expresszivizmus eszköztárát viszi át a létrettegés képeire, ezzel távolítja el a nézőtől a felületek tobzódását. Felmutat és meg is óv: ha létezik festészet, amely féltő gondoskodással kezeli a nézőt, Joviáné ilyen.” Feljebb a művész csökkentett színkészletét emlegettük. Nos, az éles fotószerűen megjelenített színesfémhalmazok, törmelékkupacok ábrázolása éppen a koloritökonómia ellenkezőjét igényli. Hiszen a szeméthegyhez illő „formasokféleség” megragadása mellett a sokféle, fémes, rozsdás, korróziónak kitett stb. felületek aleatorikus „színbeli sokfélesége” többrendű tudást, tapasztalatot követel a fotorealista igénnyel fellépő kolorista részéről. Színítész legyen a talpán, aki képes lenne minden árnyalatot azonosítani, néven nevezni Jovián kupacain.

Művészünk nagy – általa is vállalt – elődjei közül Caravaggiót, Vélazquezt, a kortársak közül Anselm Kiefert szokás emlegetni, mások – ez ellen sem tiltakozik – inkább Van Gogh-ra, a kortársak közül a magyar Lakner Lászklóra, illetve az alig másfél hónapja elhalálozott nagy katalán művészre, Antoni Tapies-re esküsznek vele kapcsolatban. Akárhogy történik, festőnk realista kíméletlenséggel tárják elénk a valóságot, mégis minden művét titokzatosság lengi körül. S a rejtélyesség aurája jegyben jár az objektivitás éles pászmáival.

Jovián György pályafutásának éppen hatvanadik születésnapja táján egy fontos állomásához érkezett. Mit „állomásához”, inkább fordulópontjához, hiszen művészünk sokszorta fölösen bizonyította, hogy képtelen megállapodni vagy helyben járni. Ez a lényeges mozzanat az emberábrázolás újbóli visszatérése Jovián művészetébe. A képzőművészetben „szemétszociológusként” is tevékenykedő piktor nem csupán az ember „teremtette” bontástermékek, egyebek miatt fúj riadót. Kevésbé harsányan bár, az ember kiszolgáltatottsága, kivetettsége, esendősége, a lét drámai mélysége, tehát „az ember bomlása” kerül előtérbe. A lépcső vigasztalanul töredezett fokain összekucorodott hajléktalan, avagy A láng komor sötétszürke hátterében, éjfekete alkalmatosságon magába gubódzó, a baloldali ellenfényben alig derengő, meztelen férfialak – Jovián legdrámaibb munkái közé sorolható.

Bár talán inkább a Tanulmány egy balesethez nevezetű portrésorozathoz illett volna, mégis az írásom végére hagyom az Önarckép című kétosztatú munkát. A fekete-fehér fotográfiát idéző diptichon bal mezejében egy, a hátával felénk fordított férfikéz látható. Jovián „szokásos” minuciózus fogalmazásmódjának köszönhetően a kézfej minden apró részlete, az erek, a ráncok, a lapos, töredezett körmök, még a csukló fehéredő szőrszálai is kivehetőek. A jobb mezőben hasonlóan kíméletlenül realista fogantatású önarckép. A kézfejre s az arcra is egy-egy fordítva írt római szám, LX került, jeléül annak, hogy Jovián György elmúlt hatvanesztendős…