Meghalt Gábor Ferenc szalontai költő
Alföldi nézőpontból ikaroszi halála volt, hiszen kertjének diófáját gallyazta, amikor egyensúly-szárnyának viasza megolvadt s Ő lezuhant. Valaki maliciózusan megkérdezheti: hát 83 évesen repülni óhajtott? Mindig is repülni óhajtott, válaszolom én, aki több mint ötven éve ismertem. És ki nem tapasztalta már azt a magasság-mámort, amit egy lombos fán érez az ember, ha gallyai közt babrálva-munkálkodva mintha csak a levelek közt átvillanó ég kék kapaszkodóit fogva uralná a magasságot? A magasságot, ami annyira viszonylagos! Egy hegyvidéki szakadék széléről való lezuhanás kegyetlen végzet, ám ha áradásos síkvidéken egy öregasszony leesik a pallóról s az áradásba hal, az hasonlóképpen drámai. Nagyszalontán meg ráadásul balladásan drámai, ahogyan történetesen Arany János megírja a Vörös Rébékben.
Gábor Ferenc mindig is repülni akart, jegyeztem meg fennebb. Írta-írogatta verseit (egyre növekvő szárnyait!) kiskondásként, béresként, kubikosként, biciklis postásként, de kollektivista mivoltában és gyári munkásként is. Végül persze nyugdíjasként. Az Arany János Irodalmi Kör alaptagja volt Szalontán. Kemény fizikai munkája mellett szakított magának időt önképzésre, írásra. Példaképe Petőfi volt, de poéta-elődjének Sinka Istvánt tartotta, aki bojtárként, pásztoremberként kezdett verselni szintén a hajdúvárosban, s országos hírű költő lett végül…
Szintén a hajdúvárosban… Végül is hány nagy költő született itt? Nem számolom, csak sorolom őket: évszázadnyival a legnagyobb előtt Felföldi János orvos-költő (sic!), majd az a bizonyos legnagyobb, Arany János, akit később olyan nevek követtek, mint Zilahy Lajos, Erdélyi József s persze az előbb emlegetett Sinka István. „Egyedi, megismételhetetlen és csodálatos” e város, írja Török László mostani polgármester a 101 versben Nagyszalonta című versválogatás előszavában, mely a négyszáz éves hajdúváros előtt tiszteleg 2006-ban. Csodálatos e város „termőtalaja”, hiszen már tér sincs lassan, hogy leírjuk Fábián Imre, Gábor Ferenc, Kenéz Ferenc, Magyari Barna és e sorok írójának nevét is, akik mindnyájan itt születtünk, innen indultunk. Milyen tragikus, hogy öcsém, Fábián Imre már egy jó éve nincs közöttünk, s micsoda veszteség, hogy most, 2006 szeptembere második hetének elején Gábor Ferenc is elment!
Fecske utca költő halottja, Gábor Ferenc immár szalontai hant alatt pihen. Ő az első, aki itt született, itt élt, itt halt meg és itt temettetett el. Otthona volt e kedves városban, amelybe ha belépett, azt mondhatta: itthon vagyok. Erről bizony sokszor keserűen írt, beszélt – szerette volna az itthon szót úgy kiejteni, hogy „itt a hon”.
Magam az elhunyt jó barátjának számítottam. Az Arany János Irodalmi Körben ismertem meg (még az 1950-es években). Született intelligenciája, nyakas „magát-elnemhagyása” csodálatra méltó volt. „Konok költőember”, jellemezték irodalomban jártas ismerősei, barátai. Többek között Kiss Jenő, kolozsvári szellemi „szponzora”.
…Hazafelé menet mindig házunk előtt ment el, s ha tudta, hogy otthon vagyok, gyakran beköszönt, betért a házba. Emlékszem, szekeres szomszédunk egyszer öt-hat zsák kukoricát hozott be nagyokat nyögve az udvarunkra, a padlásfeljáró elé.
– Felhordanám én őket, de gyenge ez a létra… – mutatott a falnak támasztott fenyőfa alkalmatosságra. És elment. Én meg tanácstalanul néztem az esőt jósoló égre. Ekkor nyitotta rám az utcaajtót Gábor Feri. Hamar megértette, hogy mi a helyzet, ledobta zakóját, kipróbálta a létrát és odaszólt nekem, vékonydongájú barátjának:
– Se
gítsd a hátamra őket… nézd csak, ez a fogásuk!
– Leeshetsz, Feri! – figyelmeztettem. – Meg a gerinced…
Legyintett – és ügyesen a padlásra cipelte a zsákokat.
A Zuhanás tere ott volt alatta. Legyőzte. Szememben akkor fizikailag is Magasság-ember lett.
S most, halála után már örökre: bebiztosított lírai Magasság-lélek!
•