Ideje a megtisztulásnak

Aniszi Kálmán Oldott kéve című kötetéről

A 20. század történelme alaposan próbára tette a kisebbségi sorba került magyarságot. Országhatárok választották el szeretteitől, tiltások, szabályozások és törvények özöne szabta meg szűkös lehetősége határait. Az értelmiségi lét sorskérdéssé lett. A megmaradás és a helyben maradás dilemmáival viaskodva az erdélyi magyart (más elszakított területeken maradt társaihoz hasonlóan) az a remény éltette, hogy nemzetiségi tudatát, anyanyelvét védve túléli a viszontagságos időket, szülőföldjén alakíthatja sorsa útját.

A Trianon utáni romániai valóság azonban még a csekélyke illúziókat is szertefoszlatta. Többen az anyaországba, néhányan nyugatra, tengerentúli emigrációba menekültek, az itthon maradtak pedig magyarságtudatukat ápolva, melengetve éltek, írtak, alkottak a megengedett határain belül. Hit és kitartás kérdése lett a túlélés. Egyletek, társaságok, újságok, kötetek fórumairól sugárzott az egyén és az összekovácsolódó magyar nemzeti kisebbség önmeghatározó szava, sorsfelmutatása, a változás akarásának megfogalmazása.

Így maradt ez a „felszabadulás" után is. Látszatjogok és csak papíron virágzó egyenlőség illúzióit hamar eloszlatta az új diktatúra, a szovjet példára egyénített román kommunista nemzetiségi politika. A hol húzott, hol lazított gyeplő hátterében üldöztetések, börtönök emésztették a magyar sorskovácsok hangját, s amikor fordulat szelét hozta 1989 decembere, akkor „a molochtól való szabadulás katartikus élménye bizakodóvá tett bennünket", ismét feléledt a remény.

Az idézőjeles mondat Aniszi Kálmán Oldott kéve című gyűjteményes kötetének Az olvasóhoz intézett előszavában található. Magyarázza az 1987 és 2003 közötti cikkek, az igényes és egymásmellettiségben szólamokat felerősítő válogatást. A felismerésről is szól a folytatás: magunk megtisztulásának „nagyon itt az ideje", figyelmeztet a többkötetes publicista, az egyetemi tanári katedrán otthonos tollforgató, ugyanis látja a köztünk lakozó rontást, és annak ellenében közös akarattal teremthető nemzeti egységet sürget.

Riadóztatnak a rövidebb-hosszabb jegyzetek. A Keserédes a Kárpát-medencei magyarság nemzeti lelki egységének szükségességét körvonalazza, Makkai Sándorral hirdeti az életgyakorlat és anyanyelv egybehangzását. Áttelepülés, kivándorlás avagy kivárás alternatíváit vizsgáló sorok után az egyén felelősségét kutatja, a felelősséget, mely nem egyenlő a politikusok válaszaival.

Fájdalmas emlékezése a Bolyai Tudományegyetem megszüntetésének 40. évfordulóján lát nyomdafestéket, s a „ kálváriás történet" majd más cikkekben is visszaköszön. A Balkanizált magyarok? kérdőjeles címét követően a numerus clausus szellemét illusztráló írással polemizál, majd kihelyezési tortúrák manipulációit világítja át.

Aniszi, a közíró a sorstársak írásaira is figyel. Bodor Ádám kötetét méltatja, Beke György pályaképéről rajzol vázlatot, Kötő Józseffel mond igent az önépítkezés és egyház viszonylatára, és örömmel fedezzük fel a Váradykon antológiája kapcsán nagyváradi irodalmi- és sajtótörténeti áttekintését is. (Földink ő amúgy, szűkebb pátriánké, a Sebes-Körös-völgyi Magyarkakucs szülötte.)

Ritkán taglalt és el-elfelejtett témák is megragadják Aniszi Kálmán figyelmét. A strázsán igehirdető amerikai református lelkipásztoráról mutat portrét, a bukaresti Calvineum kapcsán a román fővárosban 1815-től otthonos református magyarság történelmi emlékét idézi s a Szórványgondok Erdélyben jegyzetével tovább is vezeti a témát. Ismét hangoztatja: a hangsúly az identitás megőrzésén van.

Rokonszenves és felemelő képet Miklóssy Gábor kolozsvári festőművészről ad, eszményeit a szépség és a szellem rangja megítélésében láttatja. Művészt avatunk című írásával Nagy Ildikó akvarellistát állítja reflektorfénybe, és emlékeztet a nagy székely író Nyirő Józsefre is. A visszatérő című nagyinterjúban a Nyirő-kutató Medvigy Endrét faggatja, aki az emigrációban elpusztult íróról, a kommunisták által tiltott életműről, annak recepciójáról beszél és ad eligazítást, adósságot törlesztve.

Az interjú mint publicisztikai műfaj tehát nem idegen Aniszitől. Für Lajos történésszel folytatott beszélgetését „Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk" címmel örökíti meg, aki az asszimiláció gondjait, a népességtudomány aspektusait taglalja, a történelmi jog (?) fogalmát érinti.

Szólnunk kell még a kötetet záró fejezet, a Lejtmenet (?) néhány fontos gondolatáról is. A közírót foglalkoztatja az információhiány kérdése, annak kivédéséről ír. Elkerülendő a „csatornadugulást", a zárt és kirekesztő formációkat, azokkal szemben szabadon hozzáférhető rendszereket igényel, igazi médiaszabadságot.

Aniszi Kálmánt eddig is elkötelezett publicistának-írónak tudtuk, a kisebbségi sorsot valló, adott ideig vállaló egyéniségnek láttuk. Publicisztikájának erre vonatkozó néhány darabját folyóiratokban olvastuk, néhány eszmefuttatásáról hallottunk, de sokoldalúságáról, elmélyült dokumentációs igényéről csak e kötet darabjainak köszönhetően alkottunk igazi képet. A Nyugati Magyarság, a Kapu, a Hitel, a Confessio, a Reformátusok Lapja Aniszi-írásai és az egyetlen (1987-es) Korunk-cikk, a 34 publicisztika és dolgozat itt, az Oldott kéve csokrában ars poeticás szólammá fokozódik, 21. századba átöröklött nemzetiségi problémáink láttatásával szolgál közös magyar nemzeti érdekeket.

Nem akarok ünneprontó lenni, de szólnom kell a kiadó (Közlekedési Dokumentációs Kft.) e nagyon hasznos kötettel kapcsolatos néhány hiátusáról is: számos helyesírási hiba, elírás kerülte el a korrektúra figyelmét, és ami fölösen bosszantó, a többször átforgatott, átlapozott könyv hamar darabjaira hullik, ragasztása silány. A szép borító mögötti gazdag tartalom több technikai figyelmet érdemelt volna.

Indig Ottó