Homályhatáron innen és túl

Barabás Zoltán Pótszavak nélkül című legújabb kötete egybegyűjtött verseit tartalmazza. Különösen szerencsés ez az összeállítás, hiszen ily módon eddigi munkásságáról, költői fejlődéséről is többé-kevésbé áttekintést nyerhetünk.

Ha tartalmilag akarnánk megközelíteni az itteni közléseket, észre kell vennünk, hogy a legtöbb téma végigvonul valamennyi kötetén, néhol még a költői megfogalmazások is azonosak, csak a szövegösszefüggések mások. Mindez azt mutatja, hogy Barabás Zoltán önmagához, másokkal összetéveszthetetlen költői énjéhez is hűséges akar maradni. Sokat ír szeretett városáról, istenhite is töretlen, vallásossága bibliai ihletésű, gyökereket keres egész az ószövetségi prófétákig, de Pál apostol aktualitást nyert sorai sem idegenek számára. A bibliai szöveget betét formájában szervesen belekapcsolja a versbe ott, ahol a mondanivaló megkívánja, így a Szentírás szavaival ostoroz, emel, rámutat, ítél. Irodalmi előzői közt e téren főleg Balassát említhetnénk istenes verseivel.

Hazaszeretete is töretlen. Több versében is felcsendül a jaj, de ugyanakkor a bizalom is. „Egyedül Isten virraszt erdélyi városotok felett" – mondja Váradra vonatkoztatva, a múltat felemlítve, a sorsért aggódva, a városát minden ostorozás mellett is nagyon szerető költő. A szerelem színes, szép árnyalatait is megtaláljuk verseiben. E lírai vonulat hangulati egysége, esztétikuma maradandó érzést kelt az olvasóban.

Barabás Zoltán – mint képalkotásai is igazolják – sötéten látó költő. Ez a pesszimista szemlélet egész eddigi költészetén végighúzódik, s új kötetében még csak fokozódik.

Miben különbözik a régiekhez mérten ez az új kötet?

Itt már nincs két út, csak egy. A „homályhatáron" áll a költő. Itt már csak megállni lehet, vagy visszavonhatatlanul belezuhanni az éjszakába. Még az előző kötetének, a Balkáni szürkületnek fejlődésileg két vonulata volt: a hajnali szürkület, mely a nappal világosságába vezet, továbbá az esti szürkület, mely az éjbe visz; itt legfeljebb visszalépni lehet.

Ha végigtekintünk a Pótszavak nélkül címen egybegyűjtött verseken, formailag szembetűnő egyszerűsítési folyamatot találunk. A költő pótszavak nélkül akarja elmondani a lényeget. Sűrítés, lényegre törekvés a kifejezésben. Ez jellemzi. A szűkítési eljárás folytatódik, lassan már szavak nélküli nyelvről álmodik – bár eddig sem volt éppen bőbeszédűnek mondható, felesleges szavai úgyszólván már nincsenek. Költői képeit továbbra is a merészség és a szuggesztivitás jellemzi, amit következetesen alkalmaz, tehát egyik stílusjellegzetességének tekinthető. Újszerűsége stílusának, hogy orvosi, kórtani képzeteket használ költői képei megalkotásában. Szövegösszefüggés nélkül idézem az orvosi képzetek szülte képi elemeket: a hold röntgengépe előtt (229. old.), a megműtött tudat (11. old.), légszomj (290. old.), eszement sötétség (234. old.), dögszagú, eszelős éjszaka (243. old.), tüdőbajos levegő (250. old.), öngyilkos másodpercek (253. old.), májfoltos levegő sebei (290. old.), génmanipulált emberek (287. old.), vakon születő reggel (262. old.), érzéstelenített álom (13. old.), leukémiás táj (19. old.), bestiális szürkület (288. old.), neurotikus magány (133. old.), mint ráksejtek az alélt zsigerekre (245. old.), holdkóros csend (149. old.).

Váradot szintén sötét színekkel mutatja be. „Az esti Váradot lassan felveti szemét" (241. old.), ezzel a sajnos reális képpel kezdi – s aztán folytatja jelzőivel. Ízelítőként hadd idézzük: „Mocskos város" (230. old.), sőt „reménytelenül mocskos város" (304. old.), „szemétszürke szél" (295. old.), „Halálba menők, ti koszos váradi házak" (269. old.). „Ez a város már csak egy vak költő retináin él" (304. old.), „elfajzott emberöltő" (294. old.) és ugyanekkor: „lázálmában vergődő kis Erdélyország" (229. old.). A sajnálat, a szánó szeretet első megnyilatkozása, mely több költői képnél…

A harangszó, a városkép tartozéka is olyan, mint maga a város. „sápkóros harangszó" (264. old.), „vágyaunt harangszó" (249. old.), „szélhűdéses harangszó" (292. old.), és a megsemmisülés képe: „lefagy a föld egészen a holtak arcáig" (306. old.).

A költő formai újításai közé tartozik az a kedves, játékos, könnyed kicsinyítés, mely rendszerint nem egy verse befejezéseként jelentkezik, mintegy enyhítve, oldva hangulatilag a mondanivaló esetleges súlyos, nyomasztó voltát. Ez az eljárása a pesszimizmustól mentes, egészséges életerő kisugárzása.

Milyen lírai indíték búvik meg a művészi ténykedés mögött? Az az alázat, kicsinység tudata, mellyel a létrehozott parány mindenható alkotójára tekint. Innen van eszmei hitele is magatartásának. Másfelől nem feledkezhetünk el a rokokóra emlékeztető díszítő jellegű játékosság érvényre juttatásáról sem, mely egy kicsit Csokonait juttatja eszünkbe.

De lássunk példákat. Kár volna nem számba venni őket, mert művészileg gyönyörködtetőek, s mulasztást követnénk el, ha nem hívnánk fel rájuk a figyelmet. Tehát: „Reggelre arcom eltűnik egyetlen árva könnycseppbe" (313. old.), „Úgy éltem, mint rövid szóban az egyetlen magánhangzó" (285. old.), „Mintha Balatonszárszó is beleveszne egyetlen vonatfüttybe" (197. old.), „Fájok és fázom egy vakon született keselyű első röptébe zártan" (193. old.), „És akkor elpattant a virradat üvegburka egyetlen bogárjajtól" (77. old.), „…mint akinek egyetlen esőcseppre sikerült felrónia összes versét" (171. old.), „…csak nagyon fáradt, verstöredéknyi testem volt" (311. old.).

Barabás Zoltán nyelvújító törekvése is figyelemre méltó. „Éltem, szerettem, elfénylettem" – mondja magáról (274. old.), „Nyomoronc" lakónegyedekről beszél (271. old.), „cseverésztek a lángoló mályvatövek" (287. old.), „…megállsz a hajnalverésben" (53. old.), „Egész lényem …veled tavaszlott" (291. old.), „Lázbeteg sirály víjjant" (288. old.) (a vijjog mozzanatos ige formájában), „Decemberesedik"– az idő, amit önmagára is alkalmaz, az idő múlását illusztrálandó, természetesen, az öregedés folyamatának kifejezéseképpen.

Az új kötetet tekintve művészileg eléri célját a költő, pótszavak nélkül, lényegre törően, tömören fejezi ki az őt körülölelő világot és benne önmagát. A sötéten látás fokozódott, a szürkületből homály lett. „Sötétből jöttem és látva lássatok, már oda tartok" (308. old.). De ugyanakkor mintegy ellentétként feltör benne az örök emberi vágy is: „…ó, Uram, taníts meg álmodni újra" itt, ahol a fák sosem állnak háttal (163. old.).

Közel kerül hozzánk a költő, szavait nem lehet összetéveszteni senki máséval, egyéni minden költői megnyilatkozása. Barabás Zoltán megtalálta önmaga művészi kifejezését, és méltán foglalja el helyét az új költészetben.

F. Diósszilágyi Ibolya

Barabás Zoltán: Pótszavak nélkül. Convex Kiadó, Nagyvárad, 2003.