Embertörténetek

Kőrössi P. József költő, könyvkiadó, közíró ez év nyarán prózakötettel lepte meg olvasóit. A Jelenkor és Noran Könyvkiadó közös kiadványaként megjelentetett Nem ezt találtam. Történetek az emberbarlangból című rövidprózakötet lírai önvallomások és kósza hírek szövevényéből összerakott, mondhatnánk, férfitörténet. A sztorikat, a hangulat kedvéért, önálló szöveganyagként alkalmanként fel lehet cserélni vagy tovább lehet mesélni egy kiskocsmában, a hitvesi ágyban vagy csak úgy, saját szórakoztatásra, mert mint a szerző előrebocsátja: „A keret nincs kitöltve, majd töltögetem ugyanazokkal az arcokkal és újabb történetekkel. Illeszkedő szövegek születnek, ha nem, az a dolgom, hogy illesszem őket. Előbb vagy utóbb."

A történetet filmszerű szekvenciák sorozataként meséli, melyet a családtörténetek és hivatkozásként felvillantott sorstörténetek vagy a szereplők visszatérő sajátos gesztusai visznek előre. A narrátor Tajti, a szerző alteregója, jó barát vagy valamelyik felmenő ágú ős szerepében bemutat, véleményt mond vagy moralizál, ahogy azt a sztori kimenetele megkívánja, s mint kiderül, ez az állapot biztosítja a szembesülés és szembesítés egyazon pillanatban való bekövetkeztét. Ez a kettős láttatás – ha ő is azt mondja, akkor igaz lehet – erősíti meg, teszi valóságossá a történeteket. „Ott vagy itt áll Tajti az utamban. Nyár van. Vagy tél. Lehet még tavasz vagy ősz is. Bennem lakik. Így vagyunk ketten: én meg én. Vagy: ő meg ő. Én meg ő biztosan nem vagyok (mondom Tajtinak, mondja Tajti)."

Az első rész (Itt futkos egy gyerek égzengéssel a fejében) az ötvenes, a hetvenes és a nyolcvanas évek történetei, a második (Tündérek és madárlógatók) sajátos élethelyzetek, férfi-nő kapcsolatok vázlatai.

Az első részt joggal sorolhatjuk a Várad-történetekhez, s mint annyi hasonló történetet, ezt is belengi valami csendes nosztalgia – akkor vetették papírra, amikor a szerző néhány éve, évtizede elhagyta a várost –, jóllehet nem a századelő frivol hangulatát idézi meg, hanem az ötvenes évek lepusztuló városnegyedének realitását úgy, ahogy azt az egykori gyermek megőrizte emlékezetében. Ez a történet a Hattyú utca környékén veszi kezdetét, ahol a korhangulatot megidéző Tóthbácsi, Erdősnéni, Tóthguszti, Görögzoli, Bikamari népesítik be a környéket, menetrendszerűen elfogyasztják a vasárnapi soványlibát, ahol rendeltetése szerint időnként megfordul a sintér és a lajtkocsi.

A Hattyú utca lakói néha a belvárosba látogatnak, jegyet váltanak a Csárdáskirálynő színházi előadására, a férfiak futballmeccsre járnak és a sporteredményeket a Royal kávéház teraszán vitatják meg, néha a hírhozót ütlegelve, majd párttagok lesznek, katonák, üzemi csoportvezetők és leszázalékolt nyugdíjasok. Aztán következnek futó kalandok, nők, Darkó és Zudor a hetvenes és a nyolcvanas években, csak amolyan embertörténetek. A cezúra a nyolcvanas évek végi magyarországi áttelepülés pillanata, amikor minden megduplázódott, aztán egy film, majd egy másik film… Mintha csak moziban ülnénk.

Tavaszi Hajnal

Kőrössi P. József: Nem ezt találtam. Történetek az emberbarlangból. Jelenkor–Noran, 2003, 239 p. (A könyv Nagyváradon a Garasos híd szomszédságában levő standon vásárolható meg.)