Konrád György: Fenn a hegyen napfogyatkozáskor

„Ha Nagyvárad a Nap – írja Konrád György Elutazás és hazatérés című regényében –, akkor a Hold kétségtelenül Berettyóújfalu. Csonka-Bihar vármegye székhelye." Ebben a munkájában egy év történetét beszélni el, a folytatásban, a Fenn a hegyen napfogyatkozáskorban (Noran Könyvkiadó, Budapest, 2003) pedig korcsolyázik az emlékek között. Nem minden előzmény nélkül születtek ezek a könyvek, hiszen Konrád írásaiban – A látogató, A városalapító, A cinkos – életének fontosabb állomásai nyomon követhetőek voltak eddig is. A Kerti mulatságban és a Kőórában azonban olyan epizódok is felvillantak, amelyek visszaköszönnek az újabb önéletrajzi regényeiben.

Konrád korcsolyázik az emlékek között. Ahonnan nekilendül és ahova megérkezik most, az a családi fészek. Ebből hosszú évek óta kettő van: Hegymagas, „ahol a gyerekek ipics-apacsot játszanak, és bunkert építenek. Ahol Jutka felhúzott lábbal ül egy fotelben, és olvas. Ahol a hegyre menet itt is, ott is megihatnék egy pohár bort, s ha élnék a barátságos invitációkkal, akkor szökdécselve bocsátkoznék le", és Budapest, ahol „hazajövet azt mondom magamban, de szép! És ott van egy vadszőlős ház előtt, ahol előkeresem a kapukulcsot, és egy-egy táskával a két vállamon fölmegyek a második emeletre". Ez az otthon, ezek az otthonok jelentik a biztonságot, a többi csak egy-egy állomás, ideiglenes helyszín.

Konrád Berettyóújfaluban élte gyermekkorát az apai házban, amely a település első emeletes polgári háza volt. Új regényében így vall erről: „Az embert az a vidék, ahol tízéves kora előtt élt, oly végzetesen megmintázza, hogy leginkább valami ahhoz hasonlóban tudja magát az érzékeivel is otthon érezni." Hatéves volt, mikor kitört a világháború, és tizenegy, mikor elvitték a szüleit, pedig édesapja már 50 éve ugyanazon a telken élt, csak az öreg házat cserélte ki újra. Előző regényében Berettyóújfalu a világ közepe, a tündérkert egészen hatéves koráig. A boldog gyermekkorból felidéződnek az ízek és szagok, állapította meg az Elutazás és hazatérésről Barna Imre. A megyeszékhely vasáruboltjában valóban idilli a kép, mert mindig „tele volt, a vevők nemcsak kérték az árut, de alkudoztak is, hangosan kedélyeskedtek, és ugyanígy tréfálkoztak a segédek, akik a legtöbb vevőt ismerték. Mari néném és János bátyám erre is meg tudott felelni. Apám segédei, inasai mind őnála kezdték, mind az ő nevelése volt tizenhárom éves koruk óta. Az olajos padlót még nyitás előtt felseperték és nyolcasokkal fellocsolták. A személyzet kék köpenyben, a könyvelő fekete lüszterkabátban, apám sötétszürke öltönyben. Vas és faforgács szaga jött elibém, aztán a kocsikenőcsé a szekértengelyekről, meg a vadászfegyvereket begöngyölő zsíros papíroké. Behunyt szemmel, csak szimatolva meg tudtam volna különböztetni a szeget a dróttól. A boltban emberszag, csizmaszag, és egy széken elfogyasztott tízóraié: kenyér, szalonna, hagymakatonák csusszantak a bicskapengéről a bajusz alá." Hasonló kép csak egyszer tárul elénk az új regényben, a debreceni Református Kollégiumban: „Vastag oszlopok között jutottam a könyvtárba, amelynek ajtókilincséhez magasra kellett emelni a kezem. Ahogy beléptem, az orromat elvarázsolta a padlóviasz és az öreg könyvek szaga."

A színhelyek változnak, de jól behatárolhatóak: a határon túl Nagyvárad, Bukarest, New York, Berlin az új otthonokon kívül, de Magyarországon: Berettyóújfalu, Debrecen, Csobánka és a főváros tarka forgószínpada. Feltűnnek fontos, visszatérő évszámok, mint 1949, 1956, 1973/74. A mozaikos emlékanyag szereplői a család, unokatestvérek, távoli és közeli rokonok, barátok és nők, mint egy-egy fontosabb állomás. Az apa alakja most nem olyan hangsúlyos, mint korábbi regényeiben, de itt is jelen van. Konrád érti apja naiv ragaszkodását, „szülei és nagyszülei ragaszkodását szülőfalujához, szülei és nagyszülei állandó lakóhelyéhez, ahol ő semmi mást nem igényelt magának, csak a saját házát és a jogot, hogy abban újra megnyithassa a boltját." Nagyobb szerep jut ebben az írásában az édesanyjának, aki már több mint kilencvenöt éves, aki egyre többet emlegeti a régen elhaltakat, hogy „náluk járt nemrég, hogy látogatóba jönnek", aki „mind több terhet ad le magáról, csomagban hullanak ki tudatából az emlékszövevények, marad a kisimult, barázdálatlan derű, amelynek csak a simogatás kell." Lírai vallomás ez a könyv, bihari nyelven, amelyben nem csúszik félre a gondolat, még akkor sem, ha fikákról, fingról, faszverésről vagy dugásról van szó. Egy kicsit kikönyököl a textusból, hogy „L. Mici különösképpen templomokban szeretett baszni", de mire megfogalmaznám ellenérzéseimet, megjelenik édesanyja alakja, aki „…régebben olykor nevelő célzattal megemlítette, Thomas Mann könyveiben nincsen annyi nemi és politikai vadság, mint az enyéimben. A csúnya szavakat pedig végképp mellőzhetném."

Nem csak az emlékek, az évszámok, a helyszínek és szereplők között szlalomozik az író, hoszszabban időzik Szelényi Ivánnál, a barátnál, a közös munkájuk kéziratánál, amelynek kalandos történetét oly sokan megírták már a jobb- és a baloldalon egyaránt: hol így, hol úgy. „Eljárásomat – szólal meg egy új hangon ebben a kavalkádban Konrád – én magam már nem éreztem olyan ötletesnek: nem lett volna szabad a sógornőmet és a sógoromat ennek az élménynek kitennem. A belügy megígérte, hogy nem fog nekik kellemetlenkedni, de vajon megtartja-e? (…) Hogy az eljárást lezárják, hogy ne vallassák tovább barátaimat, és hogy a könyvek napvilágot lássanak, tettem, amit tettem. De ha még oly fortélyos is volt az elgondolás, a cselekedetért mind a mai napig szégyenkezem." Az idősödő ember itt is számvetést készít, mert tudja, „lassan rendezni kell a számlát". „Volt egy huszadik századom" – írja másutt az Úrral perelve, mert mindenért fizetni kell. Szenvtelenül ír, mert azt akarja, hogy írása az olvasóban kavarjon indulatot. Úgy véli, ez jobb, mintha érzelmesen írna, és az olvasó szenvtelenül szemlélné a cselekményt. Útjai öszszesűrűsödnek ezen a néhány négyzetkilométeren, ahol a hazát véli felfedezni, ahol a tollba kapaszkodik, ahol fel szokott ébredni, és ahol kilép az ajtón és köszön a szembejövőnek.

Kocsis Csaba