Mihálka Zoltán

Mihálka Zoltán újságíró, szerkesztő, történész (Grabác, 1934). Tanítóképzőt végzett Szatmárnémetiben, majd történelem szakot Kolozsvárott. 1957-től 1990-ig a bukaresti Előrénél dolgozott, ezután aKelet–Nyugat és az Erdélyi Napló munkatársa nyugdíjazásáig. Írásai a romániai magyar sajtóban jelentek meg az évek során.

„Köztársasági jellem volt a monarchiában"

Deák Ferenc születésének 200. évfordulójára

Mai hangos, elfajzott vitáktól hangos, kíméletlen egymásnak feszüléstől kísért politikai életünkben mennyire hiányzik a bölcs konszenzus képviselője, az álláspontok egymáshoz közelítője, az acsarkodók egymás mellé ültetője és álláspontjaik összevetője, a nemzet számára jó megoldás kialakításának egyengetője! – halljuk nemegyszer a higgadtabb, megfontoltabb embereket sopánkodni. S van ebben igazság, mert az ész mérlegelését egyre inkább átveszi a szív szenvedélye, az átgondolt döntést az elhamarkodott érzelmi kifakadás. Pedig a kettő ha nem is kerül egyensúlyba, de figyelembevétele eredményre vezet.

Ezt a véleményt csak megerősíti Deák Ferenc, a „haza bölcse" születésének 200. évfordulója. A bicentenárium annak a személyiségnek a történelmi nagyságát állítja elénk, akinek uralkodó gondolata a jog és a törvényesség, uralkodó érzése az erkölcsi erőbe vetett hit, értelmi jelleme a gazdag műveltség, biztos ítélőképesség, az ezzel járó következetesség, a páratlan logikai egyszerűség és tisztaság volt. Az őt követő nemzedék jeles historikus professzora, Marczali Henrik méltán állapította meg róla: „Csak Deák Ferenc nyugodt, szerény modora és önzetlensége volt képes valami figyelmet teremteni azon táblabírói arisztokrácia körében, amely megszokta, hogy véleményét senki fiáénak alá nem rendeli. A hatalom ölébe hullott, mert nem kereste. Ő volt az a békés diktátor, ki nem kívánt sem rangot, sem kitüntetést, sem fizetést, mi ebben a korrupt országban Széchenyi szerint már elegendő ok a vezetésre. Deáknál a tulajdonságok az elmének és szívnek oly kiválóságával és a szónoki kifejezésnek oly erejével párosultak, hogy őt mindenkorra a világtörténet nagyjai közé sorozzák. Mit Széchenyi csak oly nehéz belső küzdelmek után ér el: az erény nála szinte természetes, veleszületett vonás, mely harmonikussá teszi egész valóját."

Zala megyei középnemesi családból származott. Korán árvaságra jutván, bátyja, a cincinnatusi jellemű Antal neveltette, majd jogi vizsgái letétele után egy évet Pesten töltött. Megismerkedett az Aurora-kör tagjaival, s életre szóló barátságot kötött Vörösmarty Mihállyal. Politikai gyakorlatot Zala megyében szerzett, ahol mint tiszti ügyész, árvaszéki jegyző, majd helyettes alispán igazságosságával és jogi jártasságával tűnt ki. Kiforrott politikusként érkezett az 1832–36-os országgyűlésre, miután bátyja egészségi okokból lemondott és helyét elfoglalta. Bár a vezérszereptől idegenkedett, hamarosan az elismert személyiségek sorába emelkedett. Már országos tekintély övezte, amikor az 1839–40-es országgyűlésen megjelent, s olyan férfiak, mint Beöthy Ödön, Pázmándy Dénes, Nagy Pál és Ragályi az ellenzék vezéréül ismerték el.

Ezen az országgyűlésen először tanúsított passzív ellenállást Metternich politikájával szemben, aki Kossuth Lajos és Lovassy László letartóztatásával, valamint Wesselényi elítélésével kísérletet tett a merészebb ellenzéki politika terrorizálására. Deák magatartása e sérelmek szóvá tétele kérdésében itt vált el első ízben Széchenyi álláspontjától, aki mind jobban rettegett az uralkodóházzal való meghasonlás gondolatától. Rendületlen jogérzete azonban sikert aratott. Az 1839. augusztus 14-ei beszédében a nemzetnek az arisztokráciához és a demokráciához fűződő viszonyát történelmi alapon fejtette ki, megjelölte azon utakat, amelyeken az országnak haladnia kell a szabadelvű reformok felé. Ennek az országgyűlésnek az volt a legnevezetesebb alkotása, hogy a büntető törvénykönyv megszerkesztésére országgyűlési bizottságot küldött ki, amelynek munkájában Deák – a negyvenes évek jogfelfogásának hódolva – a halálbüntetés eltörlése mellett tört lándzsát, de egyéb dolgokban, így a vegyes házasság kérdésében is humánus nézetek vezérelték.

Deák – akárcsak Széchenyi vagy Kossuth is – szubjektív érzelemember, nem pedig az objektív ész szolgája volt, hiszen a kortársak beszédeinek érzelmi hatását emelik ki, érzelmi elfogódottságát emlegetik. Hideg ész helyett nála is érzelem és erkölcs adott támpontot. Ideálja neki is a szabadság volt. De nem az anarchia vagy erőszak által kikényszerített, hanem az ember erkölcsi lényének harmóniája szülte szabadság. E végcél elérésére nem gyors nekilendüléssel, a tömegek hirtelen felszabadítása útján törekedett, hanem a kötelességteljesítésben és a kemény munkában látta ennek eszközét. Így nem kerülhette ki Széchenyi sorsát: a kiábrándulást, az illúzióvesztést, a nyomasztó kétségeket, azt, hogy a radikális tömegtől ha nem is politikailag nyíltan, de lélekben elszakadjon. Az általa nem célravezető Védegylettel kapcsolatban Kossuthnak egy magánlevélben meg is írja: „Most, midőn már az első lépés megtörtént, azt hanyagság, hidegség vagy különködés által elejteni vagy csökkenteni bűnnek tartanám a haza ellen. Nálam a pesszimizmus a hanyagságnak sem nem oka, sem nem ürügye. Tudok én küzdeni remény nélkül is; érzem kebelemben az erőt, Istenemre mondom, érzem, hogy csüggedést nem ismertem soha, s az elhatározottság, mely nálam kötelességérzeten alapul, nem kisebb, mint másoké, kiket a remény lelkesedésre gyújt. Én tehát félreteszem, elaltatom minden kétségeimet, s az ügyet pártolom úgy, mint azt megindítottátok." Az idézet két kiemelt kifejezése támpontul szolgál Deák politikai tevékenységének megértéséhez. Nála az érzelem és a cselekvés nem volt harmóniában, a politikai tett nem fedte a politikai gondolkodást. Remény nélkül, egyéni érzelmeinek elnyomása árán cselekedett, tisztán kötelességérzetből. Kitartott a liberális párt mellett mindaddig, míg a szabadelvű eszméket a túlzó radikalizmus el nem nyomta. Akkor, 1848 tavaszán, a miniszteri székből, végre nyíltan ellene fordult és örökre szakított vele. De e végső katasztrófát megelőzően híven kitartott a párt mellett, s példátlan erkölcsi tekintélyével fedezte a párt felkészületlen rögtönzéseit és mind radikálisabb irányvonalát. Találóan jellemezte a helyzetet életírója, Ferenci Zoltán: „Negyvennyolcig Deák hallgatásában rejlett Kossuth ereje." A hazafias kötelesség nem engedte elhagyni a pártot. A párt vészes szakadásának nem akart oka lenni, ezért utasította vissza Széchenyit, amikor ez Kossuth és a radikalizmus ellen középpártot akart alakítani és ennek vezetésére Deák Ferencet szemelte ki. Viszont politikai gondolkodásában Széchenyihez állott közel. A magyarság gyengéit Széchenyihez hasonló világossággal ismerte fel. És nem is hiszi, hogy a nemzeti hibákkal szemben valami maradandót lehetne elérni. Kossuthnak nyíltan megírja, hogy pesti tartózkodásából semmi haszon nem lehetne, ne is kívánják ezt tőle, „egyébiránt – hangsúlyozta a levélben – a reménytelenség az én lelkemet már rég elfoglalta nemzetünk jellemtelensége miatt." Batthyány Lajosnak szintén a „magyarnak gyáva jellemtelenségéről" meg „veleszületett irigykedő, fondor, büszke természetéről" panaszkodik. Egy nyilvános beszédében pedig egész sorát adja a nemzeti hibáknak: a tűrni nem tudás, a hidegvér hiánya, a pazarlás, a szalmaláng-lelkesedés, a pártviszály.

Ettől a viszálytól irtózott a legjobban a mélyen demokratikus meggyőződésű Deák. Egyik oka ez a következő diétáról való távolmaradásának. Zalában ugyan a szabadelvű álláspont jutott érvényre, de a kormánypárt pénzével megvesztegetett fanatikus kisnemesség véres verekedést robbantott ki. Erre Deák a vérrel bemocskolt mandátumot nem fogadta el. Otthon maradt. Önkéntes zalai magányából ritkán hallatta szavát, különben is betegeskedett. Őt is utolérte az a „magyar betegség", amely évekkel előbb Kölcseyt sírba vitte, majd Wesselényit sem kímélte, esztendők múlva pedig Széchenyit, Teleki Lászlót hajtja tragédiába, és a nemzet annyi más nagy fiát ragadta el. Deák kétségektől szaggatott kedélye nem bírta tovább a hit nélküli kötelességteljesítés rabigáját, lelki bágyadtság és lehangoltság vett erőt rajta, s a lelki életből fizikai valójára is átterjedt. Ennek ellenére a Széchenyi és Kossuth közötti meglehetősen elmérgesedett vitában a küzdők közé állt, közvetíteni, egyeztetni próbált. Ugyanakkor, hogy a szabadelvű ellenzék soraiban a legfőbb ügyekben bizonyos egységet hozzon létre, kidolgozta azt a programot, amely az 1847–1848. évi országgyűlés vitáinak alapja lett.

Ő maga e diéta első ülésein nem vett részt, engedte, hogy 1848. március 3-ai beszédével Kossuth legyen az alsótábla irányítója. Ám amikor április 7-én megalakult a Batthyány Lajos vezette felelős magyar minisztérium, Deák elvállalta az igazságügyi tárcát, s nekilátott a korszakos reformok megvalósításának. Az események azonban a tervek elé vágtak… Deák főleg a béke ügyében fáradozott, hiába utazott ismételten Bécsbe és Innsbruckba, üres ígérgetésekkel, biztatásokkal kellett beérnie. Közben Jellačić nyílt támadása még zavarosabbá tette a helyzetet Béccsel. Batthyány végül 1848 szeptemberében lemondott; Deák is távozott a kormányból, de megmaradt képviselőnek. Ezután keveset szólalt fel, de részt vállalt a Batthyány javaslatára alakult békeküldöttségben, amelyet 1849. január 3-án Windischgrätz Bicskén fogadott, az előterjesztést azonban dölyfösen elutasította. Miután hiába kísérelte meg a Debrecenbe való utazást, Deák visszatért vidéki otthonába, a zalai Kehidára. A szabadságharc viharait és a megtorlás első éveit e falusi birtokán vészelte át.

Elképzelhető, mit jelentett az idegbajos Deák Ferencnek öt évig némán hallgatni, tehetetlenül nézni az ellenforradalmi rendszer megtorlását, a „Bach-huszárok" garázdálkodását. Nehezen túlélte. 1854-től az év nagy részében Pesten tartózkodott. Az Angol királynő szállóbeli lakása találkozóhelyévé vált azoknak a hazafiaknak, akik az ő bölcsességétől várták az ellenállás irányítását. Széchenyi önmardosása és ellentétekben háborgó elméje nem vonzhatta többé a megpróbáltatott nemzetet; az emigráns Kossuth varázsa is megkopott. Így szükségképpen a nemzet Deák felé fordult, akiben élő jogérzetének megtestesülését látta. Az adott történelmi helyzetnek teljesen megfelelt Deák látszólag mellékes tulajdonsága: a várni tudás, a passzivitás külsőségeit viselő nyugalom. Ő már az ötvenes évek elején hangoztatta, hogy Ausztriában minden a követelményektől függ, s jóformán idő kérdése, míg az udvar eljut a történelmi alkotmány elismeréséig. Az önkényuralomnak e sivár talaján is talált elfoglaltságot magának. 1855-ben Vörösmarty árváinak gondozására országos gyűjtést rendezett, s a nemzeti lélek eleven erejének megnyilatkozása volt, hogy százezer forintnál több összeg gyűlt össze. 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia igazgatótanácsának folyamodványát készítette el, hogy a magyar kultúra első intézete folytathassa megszakított működését.

Bár Széchenyi azzal gúnyolta Deákot, hogy a zalaegerszegi megyeháza ablakából szemléli a világot, figyelmét nem kerülték el azok a hatalmi egyensúly-eltolódások, melyek a krími háború után a Habsburg-monarchia nemzetközi helyzetére kedvezőtlenül hatottak. Bécs diplomáciai ballépései lassan valamennyi nagyhatalmat a Habsburg-monarchia ellenségévé tették. 1859 júniusában az osztrákok Solferinónál vereséget szenvedtek a francia–olasz csapatoktól, s a monarchia kénytelen volt lemondani Lombardiáról. Az ezt követő összeroppanás maga alá temette a Bach-rendszert. A császár kibocsátotta az Októberi Diplomát (1860. október 20.), amely az arisztokrácia ókonzervatív pártjának támogatása és részvétele mellett az 1847-es viszonyokat állította helyre Magyarországon. E szerint a had- és a külügy továbbra is királyi jog; minden egyéb ügy a helyi országgyűlések hatáskörébe került. A diploma mégis fordulatot jelentett a magyar politikai életben. Eddig csak a konzervatív arisztokraták hallatták hangjukat a hivatalos politikában, ettől kezdve viszont a nemzeti irányvonal képviselői is szóhoz juthattak, s megszólalhatott a közvélemény is.

Ezt az új rendszert azonban kiegészítette, illetve részben módosította az 1861. évi Februári Pátens, amely az új, a helyi országgyűlések fölé rendelt kétkamarás birodalmi gyűlés szervezetét állapította meg: 343 helyből a magyaroknak 85, Erdélynek 26, a horvátoknak 9, a cseheknek 54 jutott volna. Ám rövidesen kitűnt, hogy az önkormányzatnak ez az arisztokraták által javasolt mértéke korántsem elégíti ki a nemzet céljaihoz ragaszkodó magyar nemesi-polgári rétegeket. Ez a megoldás csak a Bach-rendszer túlzásait szüntette meg. A lényeg nem változott, Magyarország külön állam helyett megint csak a birodalom gépezetének alkatrésze maradt. Az újból felemelkedő és már tömegerővé szélesülő nemzeti mozgalom szárnyai alatt ült össze 1861 tavaszán a magyar országgyűlés. Az uralkodó a birodalmi gyűlés képviselőinek megválasztása végett hívta össze. Néhány konzervatív főnemes kivételével minden küldött a szabadelvű vagy radikálisabb szellemű ellenzékhez tartozott. Ellenzéki volt az országgyűlés mindkét nagy pártja; egyik sem fogadta el a nemzetre erőszakolt új alkotmányt. Csak abban egyeztek meg, hogy ezt az elutasítást milyen formában közöljék az uralkodóval. A Határozati párt – Teleki László, majd öngyilkossága után Tisza Kálmán vezetése alatt – nem is akart szabályos formák szerint tárgyalni a törvénytelen, megkoronázatlan uralkodóval; azt kívánta, hogy az Országgyűlés válaszát és kívánságait egyszerűen határozat formájában mondja ki. A mérsékeltebb szárny: a Felirati párt – Deák Ferenc vezetésével – azon a nézeten volt, hogy ugyanezt szabályos úton, felirat formájában közöljék. Miután az utóbbi álláspont kapott szótöbbséget, Deák egymás után két feliratban fejtette ki, hogy Magyarország ragaszkodik az 1848. évi alkotmányhoz. Első felirati beszédében, 1861. május 13-án az udvar álláspontjával szemben kijelentette, hogy Magyarország és Ausztria között sohasem volt teljes, reális, igazi unió. Vagyis: Magyarországot csak közös uralkodó fűzte Ausztriához. Határozottan leszögezte, hogy kibékülés csak úgy történhet, ha az 1484. évi alaptörvényeket helyreállítják, a felelős magyar minisztériumot kinevezik és az uralkodót megkoronázzák. „Ennyi baj és veszély között – mondotta – kettőre lesz főként szükségünk: szilárdságra és óvatosságra. Engedni ott, hol engedés öngyilkosság, kockáztatni ott, hol arra szükség nem kényszerít, egyaránt bűn volna a nemzet ellen… Alkotmányos életünknek s nemzeti létünknek alapfeltétele: az országnak törvényes önállása és függetlensége. Első és legszentebb kötelességünk tehát: minden erőnket, minden tehetségünket arra fordítani, hogy Magyarország Magyarország maradjon, s alkotmányszerű önállása és függetlensége sértetlenül fönntartassék." Beszéde befejezéseként pedig hazafias pátosszal jegyezte meg: „Tisztelem én a közvélemény hatalmát, s tudom, hogy az oly hatalom, mely vagy elsodor, vagy eltipor. De tudom azt is, hogy izgatott időben gyakran fölötte nehéz elhatározni, mi a valóságos közvélemény, mert minden ember hajlandó közvéleménynek tekinteni azt, amit maga óhajt, s több ízben tapasztaltam, hogy nem a leghangosabb szó volt a valóságos közvélemény. De van egy hű barátom, kinek szava még a közvélemény szavánál is fontosabb előttem, kivel én soha nem alkuszom, mert parancsát szentnek tartom, s kinek neheztelését magamra nézve a legsúlyosabb csapásnak tekinteném, s ezen hű barátom: önlelkiismeretem. Ennek parancsát követtem én most is, midőn nyíltan, határozottan és tartózkodás nélkül jelentettem ki meggyőződésemet…" Persze a bécsi kormány a feliratot visszautasította és az ország függetlenségére sérelmes királyi leirattal válaszolt. Erre augusztus 8-án Deák a ház nevében új felirattal felelt. A hosszú és nagy fontosságú államirat a következő mondatokkal végződik: „Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. Ha kell, tűrni fog a nemzet csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait, mert amit az erő és a hatalom elvesz, azt az idő és a kedvező szerencse ismét visszahozhatják; de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges…"

Az uralkodó látva, hogy a magyarok ragaszkodnak 1848-as alkotmányukhoz, feloszlatta az országgyűlést. A konzervatív kísérlet meghiúsult, a bécsi birodalmi gyűlés csonka maradt: nemcsak a magyar képviselők, de a horvátok is vonakodtak ott megjelenni. Anton v. Schmerling a birodalmi kormány élén ismét visszatért az önkényes kormányzáshoz, bár azt csak ideiglenesnek tekintette (innen a provizórium), s csak addig akarta fenntartani, amíg a nyakas magyarok fel nem hagynak az ellenkezéssel és be nem vonulnak a birodalmi gyűlésbe.

De a magyarok kitartása időtállóbbnak bizonyult, mint az ő provizóriuma. Az udvar és az osztrák közjogászok makacsul elutasították az 1848-as törvények jogfolytonosságának gondolatát. Wenzel Lustkandl bécsi egyetemi tanár a Das österreich–ungarische Staatsrecht című művében azt fejtegette, hogy Magyarország a Habsburgok alatt sohasem volt önálló állam. Erre Deák válaszolt, tudományosan megvilágosította az 1861. évi országgyűlésen és a felirataiban hangoztatott nézeteit, törvények alapján kimutatta, hogy Magyarországnak mindig megvolt a történeti joga bármilyen állami ügynek önálló intézésére. S ha az udvar jó ideig hallani sem akart a ’48-as törvényekről, végül mégis engedni kényszerült, az uralkodót a kül- és belpolitikai események – főleg az osztrák–porosz ellentétek – „meggyőzték" a kiegyezés szükségességéről. Deák viszont felismerte a pillanatot: a Pesti Naplóban megjelentetett híres húsvéti cikkében (1865. április 16.) felvázolta a kiegyezés tervezetének körvonalait, kifejtette: „Nem hozzuk mi kétségbe a birodalom szilárd fennállásának fontosságát, melyet a sanctio pragmatica is szem előtt tartott, arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztossága teljesen eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fenntartassanak, mind a Lajtán túli országok alkotmányos szabadsága kifejtessék és teljesen biztosíttassék. Mi nem akarjuk ezen alkotmányos fennállási jogot feláldozni…, de készek leszünk mindenkor törvény szabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállásának biztosságával összhangba hozni, s a Lajtán túli országok szabadságának és alkotmányos kifejlődésének útjában állani sohasem fogunk." A bécsi Debatte című lap úgynevezett „májusi levelek" cikksorozata mögött – amelyben a közös ügyekről elmélkedtek – szintén Deák Ferenc állt. Ezt a Pesti Napló meg is erősítette. Minderre az uralkodó azzal felelt, hogy elbocsátotta Schmerlinget, s helyére a morva származású, konzervatív-klerikális Richard Belcredi grófot állította. Egyúttal királyi meghívó ment a megyékhez az országgyűlés összehívása tárgyában. Tehát végső fázisához jutott az évek óta tartó kiegyezési folyamat, munkához láthatott a kiegyezést előkészítő 67-es bizottság és a 15-ös albizottság.

Deák tárgyalási alapja kezdettől fogva az 1848. áprilisi törvények és a Pragmatica Sanctio 1722–23. évi I–III. törvénycikkei voltak. Mindkét jogdokumentum a magyar alkotmány érvényes, kötelező törvényeként, a törvényhozás hivatott tényezői, a király és az országgyűlés közreműködésével, alkotmányos úton jött létre. A Pragmatica Sanctio leszögezte Magyarországnak föl nem oldható és szét nem választható kapcsolatát az örökös tartományokkal, melyek vele együtt ugyanazon Habsburg-uralkodó kormánya alatt élnek; kimondta továbbá a közös védelem kötelezettségét is. A 48-as törvény viszont elismerte a Pragmatica Sanctio hatályát és Magyarország állami függetlenségét, s meghatározta modern parlamenti kormányzási formáját. E két törvény rendelkezéseinek összeegyeztetése és gyakorlatba ültetése okozta a nehézséget. Deák e bonyolult problémát páratlan zsenialitással és puritán igazságérzettel oldotta meg – a Csengery Antal által megfogalmazott – 1867. évi XII. kiegyezési törvénycikkben. A 15-ös albizottság munkája közben, 1866. június 14-én szakadt a monarchiára a porosz és olasz háború. Jóllehet az osztrákok a custozzai szárazföldi csatában és a lissai tengeri csatában győzelmet arattak az olaszok fölött, a fő hadszíntéren – Königgrätznél – döntő vereséget szenvedtek a poroszoktól. Bismarck, a „vaskancellár" viszonylag enyhe feltételekkel kötött békét. Egyrészt a várható porosz–francia háború esetére akarta a hátát biztosítani, másrészt pedig az volt a véleménye, hogy a Habsburg-monarchiára, miután az olasz és a német területekről végül is sikerült kiszorítania, továbbra is szükség van, mint a Duna vidékén élő kisebb népek közös keretére. Mindezzel mintegy rá is kényszerítette Bécset arra, hogy a belső módosítást – tehát a magyarokkal való kiegyezést – elfogadja. Ez a háború Ausztriára nézve azt a szomorú tanulságot is hozta, hogy a monarchia sikeres háborút mindaddig nem viselhet, amíg belső ziláltsága nem szűnik meg. De a magyar politika alakulását is siettette és bonyolította is. Ugyanis a szélsőbal, sőt a balközép is a helyzetet nagyobb engedmények kicsikarására akarták kiaknázni. A konzervatívok viszont most is amiatt támadták Deákot, hogy túl passzív, elszalasztotta a kedvező alkalmat, hogy az udvar figyelmét Magyarországra mint a birodalom legfőbb támaszára irányítsa. Deák azonban most is hű maradt önmagához, az osztrák vereség után sem kért többet, mint korábban. Ferenc Józsefre viszont a magyarokkal rokonszenvező Erzsébet királyné is igyekezett a megegyezés irányában hatni. Több mint fél éven át tartó záró tárgyalások után végre megszületett az osztrák–magyar kiegyezés. Az uralkodó elismerte az 1848. évi törvényeket és az új – második – magyar felelős minisztérium megalakításával, Deák javaslatára, azt a gr. Andrássy Gyulát bízta meg, akit 1848–49 után távollétében az osztrák hatóságok halálra ítéltek. Az új rendszert megfogalmazó XII. tc. elfogadása után 1867. június 8-án pedig ősi pompával végbement a koronázás.

Deák Ferenc konok kitartása, évtizedes küzdelme megérlelte gyümölcsét. A kiegyezés új korszakot nyitott, az első világháború végéig tartott dualizmus korszakát. Ez az Osztrák–Magyar Monarchiában Ausztria és Magyarország kettős rendszerét határozta meg, s a Pragmatica Sanctióra épült kiegyezési törvény kimondta a két ország önállóságát, külön-külön kormánynyal, parlamenttel, leszögezte egyenlőségét, paritását, s megállapította az együttműködés módozatait és formáit is.

Azt a kérdést, hogy a kiegyezés menynyiben volt megalkuvás vagy siker, előnyös vagy előnytelen, nem csak az utókor vetette fel. A nagy vita már 1867-ben megindult. S nem zárult le azzal, hogy az idevágó törvénycikket ugyanaz év májusában 209 szavazattal 89 ellenében az országgyűlés elfogadta. Már másnap megkezdődtek a viták. A „turini remete", Kossuth híres Kasszandra-levelében írta Deáknak: „Nézz körül magasabb államférfiúi tekinteteddel, s fontold meg a maradandó következtetéseket, melyek felé vezeted a Hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő percét, de a változhatatlan múltat, s a közelgő jövőt is szeretnünk kell. Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!" Deák Ferenc pedig így érvelt az országgyűlés előtt: „Fegyver és forradalom még a siker reménye mellett is oly eszköz, melyhez csak a kétségbeesés küszöbén nyúlhatna a nemzet… Bizonytalan eseményektől várni a kétes jövendőt, és eközben a nemzet erejét, jólétét, bizodalmát és reményét napról napra mindinkább enyészni engedni: helytelen, sőt káros számítás lett volna, mert könnyen megtörténhetett vala, hogy a várt esemény be nem következik, vagy majd akkor, amikor a segély elgyöngült nemzetünkre már késő. Nem vala tehát egyéb hátra, mint a harmadik módot (a kiegyezést – szerk. megj.) megkísérelni." A vita talán még ma is tart, hiszen egyesek Trianont is ebből vezetik le… Tény, hogy a vitából s a történeti fejlődés vizsgálatából két következtetés mindenképpen levonható. Az egyik, amit Kossuth látott: hogy a nemzetek fejlődése megállíthatatlan és előbb-utóbb veszélyezteti a feudális időkből származó, soknemzetiségű politikai kereteket. A másik tény az, amit Deák látott: hogy a kiegyezés az adott viszonyok között elkerülhetetlen volt, viszonylag a legjobb megoldás, minden következményével együtt. Olyan reális kompromisszum született, amely méltó fejlődést biztosított az ország számára.

Aszerint ment végbe a kiegyezés utáni párthelyezkedés is, hogy ki milyen álláspontot foglalt el 1867-tel kapcsolatban. Így jött létre a Deák-párt, a balközép és a szélsőbal. Szám szerint – legalábbis a parlamentben – a Deák-párt volt a legerősebb. De ez a tábor volt a legtarkább is; konzervatívok és liberálisok, arisztokraták és dzsentrik, papok és polgárok egyaránt akadtak benne, s csak az kötötte öszsze őket, hogy minden erejükkel védték a kiegyezést, mellesleg szólva, az legtöbbjük részére politikai, sőt anyagi érvényesülést is jelentett. A tülekedők táborából emberileg messze kimagaslott az öregedő Deák Ferenc, aki visszautasította a felkínált birtokot, rangot, miniszterelnöki bársonyszéket. A kiegyezés után az egyszerű polgár, aki nemzetét uralkodójával kibékítette, a második sorba vonult, csak akkor lépett a közvélemény elé, ha alkotása ellen indított támadások vagy elvi jelentőségű határozatok szükségessé tették. Tanúja volt Andrássy Gyula nagy sikereinek, majd utódai sűrű kudarcainak, pártja bomladozásának, anyagi és személyes érdekek előtérbe lépésének. Minden körülmények között ugyanaz a nagy jellem maradt: egyszerű nagyság, a polgári erények csodálatos és mégis igénytelen összhangja. Ahogyan halálakor (1876-ban) legnagyobb ellenfelévé vált egykori barátja, Kossuth jellemezte: „Köztársasági jellem volt a monarchiában."