Kupán Árpád

Kupán Árpád történész, érdemes tanár (Dobra, 1938). Kolozsváron szerzett történelemtanári diplomát 1958-ban, tanított Zetelakán, Kárásztelken, Mezőtelegden, volt levéltáros, vezetett diákszínjátszó kört, helytörténeti kutatásokat folytatott. Ismeretterjesztő közíró, Mezőtelegd társmonográfusa, Nagyváradon él.

Kazinczy Ferenc, a magyar szabadkőművesség első nagy személyisége

1907 szeptemberében szép ünnepre készült Bihar megye és Nagyvárad progresszív gondolkozású közönsége. Fráter Loránd, a „nótás kapitány"-ként közismert országgyűlési képviselő és Bihar megyei földbirtokos birtokán, Érsemjénben szobrot készült fölavatni az 1758-ban ott született hírneves írónak, Kazinczy Ferencnek.

Az ünnepet megelőző napon a Nagyváradi Napló részletesen ismertette az ünnepség programját és a vendégek névsorát. A rendezvényen képviseltette magát a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy Társaság, a Petőfi Társaság, a Széchenyi Társaság Budapestről, valamint Bihar vármegye, Nagyvárad és számos vidéki város különböző testülete, szervezete, amelyek koszorúzással és szónoklatokkal szándékoztak leróni kegyeletüket. Ugyanabban a lapszámban két közismert váradi szabadkőműves írása is megjelent Kazinczy Ferencről. Biró Márk polgári iskolai igazgató Kazinczy életpályáját, gazdag tevékenységét ismertette a tárcarovatban, míg a lap vezércikke Homo szignóval jelent meg Nyílt levél Fráter Loránd úrnak, a Kazinczy-szobor megteremtőjének címmel.

Egyik írás sem mondja ki nyíltan, hogy Kazinczyban a szabadkőművest ünneplik és magasztalják, de különösen a vezércikk számos félreérthetetlen utalása ezt fejezi ki. Feltehető, hogy a Nagyváradi Napló olvasói számára nem volt talány, ki rejtőzködik a Homo aláírás mögött. Nem volt más, mint a nagy tekintélyű, sokak által tisztelt ügyvéd és merész tollú publicista, dr. Várady Zsigmond, a László király páholy büszkesége, örökös tiszteletbeli főmestere.

A cikk bevezetőjében így szól Fráter Lorándhoz: „Hazánk és megyénk nagy férfia, Kazinczy Ferenc szobrának létesítéséért minden szabad gondolkodó is hálára van Önnek kötelezve. (…) Sokan és szépen fognak Kazinczyról szólani azon a nemes ünnepen, melyet az író szobrával együtt Önnek köszönhet a magyar géniusz." A továbbiakban szép szavakkal méltatta Kazinczy szerepét a felvilágosodás eszméinek terjesztésében, a magyar irodalmi nyelv megteremtésében, a műveltség felvirágoztatásában, hangsúlyozva haladó szerepét. A befejező rész viszont félre nem érthető utalás a nagy előd szabadkőműves-kapcsolataira: „Nagy Kazinczy Ferencnek szabad gondolatban utódai zárt csendes körökben, öntudatosan kerülve a politika gyűlöletfejlesztő mezőit, régóta mondják, hogy a rég porladó nagy testvér, Kazinczy Ferenc bátor szelleme volna szükséges az egész magyar közélet és társadalom radikális átalakítására. Szavai nyomán csak szitkok fakadnak mindazok ajkain, akik a mai rend emlőin táplálkozva saját vagyoni és hatalmi érdekeiket s így önmagukat látják megtámadva, ha valaki a felfelé progresszív adórendszert, a kötött birtok állami tulajdonba vételét, vagy Kazinczy szellemében a felekezeti szellemtől ment magyar állami oktatást, vagy az általános védkötelezettség eltörlését, a bürokrácia kiirtását követelné. A minden gyökeres újítástól ijedező s a maradiságnak Kazinczy által egykoron ostromlott várai ma erősebbek, mint valaha…"

A vezércikk az alábbi mondattal zárul: „Addig is engedje meg, hogy az igaz emberek Kazinczy szobrára küldött akácvirágos koszorúja mellé egyszerű igaz emberek köszönetét tolmácsolja Ön előtt őközülük egy – Homo."

A szép szavak, gondolatok nem mindenkiben váltottak ki kedvező visszhangot, sőt talán hozzájárultak ahhoz a kisebb méretű botrányhoz, amely az ünnepségen tört ki, s aminek szenvedő alanyai a szabadkőművesek voltak.

A Nagyváradi Napló így számolt be erről a kellemetlen, ünnepzavaró incidensről:

„A koszorúkat elhelyezők szép és lelkes szavakat mondtak. A biharvármegyeiek koszorúját Baranyi András helyezte el. Nagy megütközést keltett a koszorúk elhelyezésekor a budapesti ifjúság Széchenyi köre szónokának bántó és ízléstelen kirohanása a szabadkőművesek ellen. Ezeknek a fővárosi fiatal donzsuanoknak talán halvány fogalmuk sincs arról, hogy ki és mi volt Kazinczy, s lejönnek ide a vendégszeretet szent nevében a nagy ember elvbarátainak durva inzultálására. Bizony nagy kár volt a meghívottakat jobban meg nem válogatni. A nagyváradi szabadkőműves páholy nevében Sáfrány Lajos evangélikus református tanítőnőképző intézeti igazgató tett le hatalmas koszorút néhány szó kíséretében. Kerekded, gyönyörű gondolatait, melyet el akart mondani, az egyetemi ifjúság okvetetlensége miatt elhallgatta. Mi azonban bemutatjuk olvasóinknak: »A Nagyvárad keletén dolgozó László király törvényes és tökéletes szabadkőműves páholy nevében koszorúzom meg emlékedet. Mintha a világosság őréül és a kultúra föltámadásának hirdető harsonájául jöttél volna ide ősi földedre, hogy hirdesd itt az emberi szabadság és társadalmi megújhodás igéit e széles magyar rónán. A testvéri lánc benső szeretettel köszönt téged, mert veled az idők mélyéből látjuk újraszületni korod szellemét, amely az új világ előkészítésénél nem a gallyak nyesegetésével fog törődni, hanem egyenesen a gyökerekre veszi fejszéjét. A te erős és fáradhatatlan szellemed odafordítja szemeinket ismét a világosság felé, és a megerősödött lelkek fogják a durva kövek faragása közben felépíteni a jövő templomát. E munkában mi testvérekként állunk melletted.«"

E szavak igazsága sem akkor nem volt, sem ma nem elég közismert, sőt mindig is voltak, és még ma is vannak, akik tagadják vagy vitatják Kazinczy szabadkőművességét, s csupán a jakobinus mozgalommal való kapcsolatáról beszélnek, aminek nem sok köze volt a szabadkőművességhez. Tették s teszik ezt annak ellenére, hogy írásaiban több alkalommal maga is vallott erről. Így visszaemlékezéseiben feljegyzett egy 1783-ban történt esetet, amikor Pesten néhány ifjú egy este a politika és az irodalom napi eseményeiről beszélgetett. Az egyik ifjú lekicsinylően nyilatkozott a szabadkőművességről, bolondságnak tartotta, hogy sokan olyan titkos társaságokba vágyódnak, melyeknek céljait, törekvéseit, törvényeit nem ismerik, tagjait is alig. A legtöbb embert csak a hiúság vezeti oda, hogy jobbnak látszódjék, mint a másik. Kazinczy leírja saját válaszát: „Én pedig – mondám nagy tűzzel – nem ismerek nagyobb szerencsét, mint azt, ha valaki kőműves lehetett. Én kimondom, hogy az nem vagyok, de meg nem szűnök mindent elkövetni, ami szükséges, mindaddig, amíg azzá nem lehetek. Nem elég-e az a biztatás, hogy ott minden vallás tiszteletben van? S mindenki azt követheti e részben, amit lelkiismerete javall? Nem elég, ha az uralkodás ellen munkájokban semmi sincs? És hogy ők tisztet s kötelességet senkire sem tesznek, de azt, amire minden köteles, még szentebbül kívánják. Rossz és érdemtelen tagot nem óhajtanak és nem tűrnek. A kőművesség tehát jókat keres és jókat vesz fel. És aztán az a szép egység, mely nem születést, nem fényt, hanem érdemet tekint. Ferenc császár, a Mária Terézia férje egy lozsiban egy konsiliariussal, egy koncipistával, egy hadnaggyal, egy franciskánussal, egy kálvinista vagy egy rác pappal, s ott feltett süveggel mindenike, s ott mint barát és barát, mint testvér és testvér. Képzelhettek-e istenibb pillantást, mint az volna, ha őket látnátok a ritus nevében egyesítve."

Honnan ismerhette a fiatal Kazinczy a szabadkőművességet? Valószínű, még eperjesi és kassai patvaristáskodása idején szerezte ismereteit, hisz ezekben a városokban akkor már szabadkőműves-páholyok működtek. Bővebbet bécsi tartózkodása idején hallhatott róluk, mikor a kassai kerület iskolaügyi előadójaként gyakran megfordult a császárvárosban. Majd megismerkedett gróf Török Lajossal, a debreceni kerületi tábla elnökével, aki egyben Az erélyes kozmopolitához címzett miskolci páholy főmestere volt. Török felismerte benne a nagy elhivatottságú írót és a szabadkőműves eszmék lelkes hívét, s 1784. január 16-án felvették a fent említett páholyba. (Később Kazinczy rokoni kapcsolatba is került a főmesterrel, feleségül vette Zsófia nevű lányát.)

Kazinczy a szabadkőművességben egy nemesebb erkölcsiséget, tisztább gondolkodásmódot, minden babonától, előítélettől mentes tudást keresett, aki meggyőződőséért, elveiért tudott dolgozni, harcolni s értük elviselni, szenvedni a nélkülözés keserűségeit, a hideg részvétlenséget, az irodalmi harcok igazságtalanságait, sőt még a börtön kínjait is.

A páholyba történt felvételekor az Orpheus nevet vette fel. 1785 végén a miskolci páholy megszűnt, mivel II. József rendelete a páholyok működését csak ott engedélyezte, ahol kormányszék is volt. Kazinczyt a páholy kötelékének a megszűnése sem távolította el a szabadkőművességtől. Beviszi a szövetségbe öccsét, Lászlót is. Kapcsolatot, összeköttetést teremt azokkal az írókkal, akikről tudta vagy feltételezte, hogy szabadkőművesek. Így Kovachich Márton Györggyel, a Mercur von Ungarn szerkesztőjével, barátságot köt Földi Jánossal, testvérként fordul Báróczi Sándorhoz, a kiváló testőríróhoz.

Nem teljesen bizonyított tény, de Abafi Lajos, a magyar szabadkőművesség legnagyobb történetírója szerint az 1790-ben felélesztett bihari–váradi, a Becsületességhez címzett páholynak, amely akkor Álmosdon működött, Péchy Imre bihari alispán és országgyűlési képviselő birtokán, annak vezetésével, tagja volt a két nagy költő, Kazinczy Ferenc és Kölcsey Ferenc is.

Kazinczy a maga szabadkőművesi feladatát a lelkek felvilágosításában és a tudás terjesztésében látta. 1790-ben e célból indít Kassán egy „hónapos írást" „a józan gondolkozásnak, igaz ízlésnek és a magyar történeteknek elősegéllésére". A folyóirat címéül a saját szabadkőműves nevét, az Orpheust adja. Ez volt az első szabadkőműves folyóirat, mely a profánokhoz szólt és a szabadkőművesség elveit hirdette.

Erdélyi szemmel a legfontosabb az Aranka Györggyel való kapcsolata. Egyik első levelében megkérdezte tőle, vajon nem szabadkőműves-e. Az igenlő válaszra így válaszol: „Arankát szerzetes barátja, Orpheus szent csókkal öleli. Érezd szentül, szeretett Barátom, érezd, mennyire ragadott el azon támadott örvendezésem, hogy téged nemcsak barátomnak, hanem szerzetes atyafiamnak szólíthatlak." S ezentúl majd minden levelében szól a szabadkőművesség feladatáról. Íme, hogyan ír 1790. március 25-én Arankához intézett levelében:

„Én nekem a kőművesség olyan társaság, amely egy kis karikát csinál a legjobb szívű emberekből, amelyben az ember elfelejti azt a nagy egyenetlenséget, amely a külső világban van, amelyben az ember a királyt és a legalacsonyabb rendű embert testvérének nézi, amelyben elfelejtkezik a világ esztelenségei felől, s azt látván, hogy minden tagban egy lélek, tudni illik, a jónak szeretete dolgozik, örömkönnyeket sír, amelyben sokkal biztosabb barátot lel, mint a külső világban, amelyben ki-ki igyekszik embertársainak nyomorúságát aszerint, amint tehetsége engedi, könnyíteni, amelyben ki-ki olvasni, tanulni, szerzetes atyafiait munkái, írásai, példák által tanítani tartozik."

Egy másik, szintén Arankához írt levelében közli vele azt a törekvését, hogy szeretné, ha magyarul dolgozó páholy is volna. „Gyalázatára van nyelvünknek – írja –, hogy csak németül és deákul dolgoznak." Arra buzdítja marosvásárhelyi barátját, hogy próbáljon Erdélyben páholyt alapítani. „Ha te egynéhány egyetértő, meghitt barátot szereznél, aki összeesküdne, hogy nemcsak profanusnak nem szól, de még kőművesnek sem – s te nekem hírt adnál, berepülnék hozzátok Erdélybe, s constituálva volna páholyotok."

A kolozsvári páholy 1791-ben tényleg újraalakult, de Kazinczy terve nem sikerült, Erdély helyett előbb a bitófa, majd a börtön vár rá 1794-ben, mivel kapcsolatban állt a Martinovics-féle összeesküvés tagjaival, őt is letartóztatják, s december 14-én Budán „felségárulás, lázadás, a trón és az alkotmány ledöntésére s a közbéke felháborítására való törekvés" vádjával őt is halálra ítélik. Rokonainak közbenjárására a királyi kegyelem börtönbüntetésre változtatja ítéletét, s hetedfél évet, 2387 napot raboskodik Spielberg, Kufstein és Munkács börtöneiben. Lelke nem törik meg, sőt ezekben az években érlelődik meg benne további működésének programja, hogy fölrázza nemzetét, s a haladás útjára vigye. Testileg megtörve, lelkierejét megacélozva szabadult 1801-ben.

De ekkorra már a magyar szabadkőművességnek is vége volt, az összes páholyt törvényen kívül helyezték. Ő azonban nem tagadja meg szabadkőműves voltát, s a Tövisek és virágok című epigrammagyűjteményében Bárócziról, költő barátjáról mint szabadkőművesről emlékezik meg. Horváth Ádámhoz, szabadkőműves testvéréhez szoros barátság fűzte, és jó két évtizeddel a páholyok feloszlatása után tőle kérte a szabadkőműves káté elküldését, mivel az övé még 1794-ben elveszett. Horváth emlékezetből írja le s küldi el neki a kért kátét, s Darvas Ferenc szabadkőművesi költeményét is, A bölcsesség templomának leírása címűt.

Kazinczy élete alkonya felé közeledve ugyanazon lelkesedéssel ragaszkodott a szabadkőművesség eszméihez, mint fiatalkorában. Egy helyütt ezt írja: „Óhajtom a szerzet elterjedését, mert meg vagyok győződve, hogy ez a legtökéletesebb oskolája az emberi szívnek."

Egész élete és egész irodalmi működése áldozat volt az emberiség és a haza oltárán, s harc az elfogulatlan, előítéletektől mentes gondolkodásért, az emberek egyenlőségéért, testvériségének, szabadságának nagy eszméjéért. A későbbi korok igazi progresszív gondolkozású szabadkőművesei méltán tekintették példaképüknek, s jogosan hivatkoztak rá.