Gittai István

Gittai István költő, újságíró (Tóti, Bihar m., 1946). 1990-től 1991-ig a Kelet– Nyugat, később a Bihari Napló munkatársa. Számos vers- és rövidprózakötete jelent meg erdélyi és budapesti kiadóknál.

Családi dolgaim

Elhunyt szüleim elevenen élnek emlékezetemben és álmaimban. Olyannyira elevenen, hogy egyre bizonyosabbnak tűnik számomra a túlvilági élet. Álmaimban természetesen mozognak, úgy intézik ügyes-bajos dolgaikat, hogy az valósággal felüdítő. Akár a pofonegyszerű egyszeregy. Velük való álmodás után úgy ébredek, mint akinek kellemes fürdőzésben volt része. Az is előfordul persze, hogy ürmösre sikeredik az álmom. Olyankor úgy viselkednek, mintha ott se lennék, mintha keresztülnéznének rajtam. Nem tőlem, hanem az ezer idegenektől kérnek szívességet. S mennyire fiatalosak, életerősek – úgy ötvenévesek.

Családunk életének egyik fontos dátuma 1956. május 10. E napon vette át apám a tóti kocsmát, s írta fel az ajtóra tintaceruzával a dátumot. Valójában ettől a naptól lett a fogyasztási szövetkezetek munkakönyves alkalmazottja. Tízéves fiúcskaként fölöttébb szerettem a söntésen belül sürögni-forogni. A szódavizes málnaszörp és a disznóhúskonzerv íze azóta is visszaköszön. Az élénk kocsmai élet elmaradhatatlan kelléke a duhajkodás, a pohártörés, az ölre menés. Apám tekintélyparancsoló hangja, valamint a kezében megsuhogtatott vastag, kettőbe hajtott gumicső gyorsan lecsillapította a nagylegénykedő kedélyeket. Elég volt egyet odasóznia, s máris helyreállt a rend a csehóban. Apám erejét illusztrálandó mondom el, hogy hatvanévesen is játszi könynyen legyűrt szkanderezésben. A faluból a váradi elmegyógyintézetbe beutalt Szilágyi Lajos állítólag folyton azt hajtogatta a bolondok között, hogy a mi kocsmárosunk rendet csinálna köztetek.

Apámnak veleszületett kereskedői vénája volt. Nem a mohón nagyot markolni akaró, hanem a kis tranzakciókból csurranó-cseppenő haszon elvét gyakorolta élete végéig. Lucerna- és heremaggal, csikóval, hízott disznóval, kisüsti pálinkával üzletelt. A világért sem hagyta volna ki a margittai vásárokat péntekenként. Ott szinte mindenkit ismert névről. Ha nem vett és nem adott el, akkor szekerén fuvarozta mások vásárolt búzás zsákjait, szemes tengerijét. A kocsma után a szomszédos román falu, Bozsaly vegyesboltját vette át, onnan pedig a tóti bolt vezetője lett. Ekkor már anyámmal közösen árultak. Szüleim között az egyetlen, de folyamatos konfliktust a nők jelentették. Apámat ugyanis valósággal körüldongták a kicsapongó természetű nagyságák és tüzes menyecskék. Anyám pedig féltékenységből civódott véle. Egyik elkalandozásakor Bozsalyon az éj leple alatt akkorát kapott a fejére, hogy napokig nyomta az ágyat. Anyám, miközben ápolta, korholta is. Akkoriban tíz-tizenkét éves gyermekfejjel egyértelműen az anyám pártján álltam. Húsz évvel később – amikor kitudódott, hogy apám vénülő fejjel a szomszédasszonynál is meg-megkóstolja a lépes mézet –, nos, akkor már egészen másképpen próbáltam békíteni anyámat, mondván: apám genetikai férfikódját, bármenynyire is szeretné, nem bírja megváltoztatni, levedleni. Bevallom, e tekintetben sok a hasonlóság köztem és apám között. Anyámnak élete végéig a folyamatos megbocsátás jutott osztályrészül. Megbocsátani tudását minden bizonnyal sokszínű és gazdag lelkiségének köszönheti. Hadd sorolom fel a kertjét díszítő virágok nevét: tátogó, liliom, portulácska, viola, szegfű, szarkaláb, rozmaring, boldogaszszony, tulipán, nárcisz, büdöske, őszirózsa, krizantém stb. Az udvaron ládában oleander, a fal mellett rózsatövek, a verandán mályva, aszparágusz, többféle kaktusz, filodendron és különböző futónövények, a szobában pedig karácsonyi kaktusz. Amiközben locsolta és pepecselte kedvenc növényeit, beszélt is hozzájuk. De ugyanazzal a lelki töltettel kezelte a szomszédasszony elfertőzött sebét. Áradt belőle az empátia és a szeretet. Kiváló orvos lehetett volna. Vagy nem akármilyen divattervező is. Úgy hatvanéves kora tájékán letakarta a varrógépet, és nem vállalt többé varrnivalót. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért utasította vissza régi kuncsaftját, a tanítónőt, csak annyit mondott: elfáradtam, fiam. Miután a konyhában, a kertben elvégezte a dolgát, szívesen kiült a ház előtti padra kézimunkázni. Ha valamelyik járókelőnek ideje és kedve is volt a társalgásra, akkor odaült mellé a padra. Anyám jóízűen és élvezettel tudott tereferélni. Volt úgy, hogy négyen-öten is diskuráltak vele. Én, a Váradról haza-hazaugró körükben gyorsan bepillantást nyerhettem a helybéliek gondjaiba, de arról is tudomást szereztem, hogy éppen kit és miért szapul a pletyka. Ez idő tájban írtam volt az Ajándékul című versemet.

Anyám ha lenne jó idő,

lebontanám a házad,

hiszen öreg és roskatag

és nyirkosan hideg.

Anyám lebontanám,

és kezdenék építeni

tágasat, világosat

és meleget Neked.

„Jól van, képzelegj csak fiam,

építs majd másikat,

ágyadba én addig is

meleg téglát hozok."

Egyetlen testvéremet, László öcsémet is múlt időben vagyok kénytelen emlegetni, hiszen negyvenhárom évesen elvitte a tüdőrák. Öntörvényűen élt, ahogyan Tótiban mondják: ment a saját feje után. A rendszeresség, a tudásvágy nem igazán tüzelte. Pedig jófejű volt, és jószívű is. Nem ismerte a mértéktartás fogalmát. Sokszor mondtam volt neki, hogy bizony ő sincsen vasból. Csak legyintett, és meggyújtotta a következő cigarettát, és felhajtotta, ami a pohárban volt. Sok-sok vakmerőséget, férfidacot kódolt bele a Teremtő. Szeretett vadászni és halászni, kiváló vadőr vagy erdész lehetett volna. Ehelyett traktorral, földgyaluval kereste a betevőt. Szőlőjét napszámosokkal műveltette, borát boldognak-boldogtalannak kínálgatta.

Vissza Váradra

Hetvenegy tavaszán két bőrönddel Váradra visszatérve Kató néni és Sándor bácsi Szacsvay utcai lakásához irányítottam a taxist. Terített asztallal vártak, s némileg átrendezték a tisztaszobát is. A gyermektelen idős házaspár fogadott fiaként kezelt az első pillanattól. Hogy mennyire így volt, azt mi sem igazolhatja jobban, mint az a tény, hogy addig nem kezdtek el ebédelni, amíg én meg nem jöttem a munkából. A napi háromszori étkezésnek náluk szertartása volt. Engem hajnalban nem a csörgőóra, hanem Sándor bácsi barátságos hangja ébresztett. Kató néni akkorra már a konyhában készítette a rántottát, a bundás kenyeret, kente a pirítóst, szűrte a cseresznyeszárteát. Ebédkor soha nem maradhatott el Sándor bácsi saját készítésű egy pohár bora. Mindig koccintottunk. Ilyenkor megelevenedett egy-egy régi emlék, felröppent egy-egy sóhaj vagy óhaj. Kató néni például elmesélte Horthy Miklós bevonulását Váradra. Elmondása szerint oly parttalan volt az öröm, hogy a helybeli fehérnépek habozás nélkül osztogatták bájaikat és kegyeiket a bevonuló magyar bakáknak. Ölelkező pároktól virágzott a liget, a Körös-part. Miközben Kató néni egy délceg tartású katonatiszt eleganciáját ecsetelte, Sándor bácsi, a nyugdíjas ácsmester szótlanul mosolygott a bajusza alatt.

Egy másik alkalommal azt is szóba hozták, hogy ők szívesen nevükre vennének engemet, s örökölhetném a házukat. Nagylelkűségüket megköszönve elvetettem az ötletet, mondván: e lépésemmel drága szüleimet vérig sérteném. Megértették, s többé szóba se hozták a dolgot. E családi harmónia akkor kezdett repedezni, amikor a láthatáron feltűnt Kati, későbbi feleségem. Kató néni ellenszenvvel fogadta. Féltékeny volt, sőt neheztelt rá, amiért elvesz tőlük engemet. Négyszemközt folyton azt hajtogatta, hogy ne siessek a nősüléssel, hogy előbb szórakozzam ki magamat. Ami azt illeti, szórakoztam én éppen eleget. Megtapasztalhattam, hogy milyen is kettesben az éjszakai fürdőzés a váradi strandon, hogy miként is fest a Macskadomb füvéből a májusi csillagos égbolt, de a hetedik gát fölötti szénaboglya illata és zizegése is akkoriban itatta át a lelkemet. Nem annyira én akartam nősülni, mint inkább Kati óhajtott férjhez menni. Néhány hónapnyi haladék gondolkodási idő után, hetvenegy karácsonya előtt három héttel összejegyesedtünk. Az Ady-körös cimborákkal aznap épp Horváth Imre bácsiékat költöztettük a Nagysándor utcából a Petuniei utcába. Este az állomáson vártam utolsó egyetemi évét Temesváron végző menyasszonyomat. Beültünk a Szedoszba, pontosabban az egykori Royalba, vacsorát rendeltünk, s egy pohár vörösbor mellett felhúztuk a gyűrűket. Az ünnepélyes családi eljegyzést karácsonyra időzítettük.

A Körös-parti tervezőiroda közösségébe könnyen és gyorsan beilleszkedtem. Szinte naponta adódott alkalom egy-két órányi „egércincogásra", amikor is a főnök távollétében előkerülhetett az olvasnivaló, de halaszthatatlan magánügyeimet is ilyenkor bonyolítottam le. Az egyébként nyársnyakas és szigorú mérnök-igazgató egy ízben leült a rajzasztalom mellé, töviről hegyire meghányta-vetette vesekőbajait, hasznos tanácsokkal látott el vesekőkrízisek esetére, majd nagyvonalúan közölte, hogy ne zavartassam magamat, ha jön az ihlet, írjak csak nyugodtan. Magyarán: felhatalmazott, hogy munkaidőben is írhatok verseket. Ez idő tájt született Ikrek című versem is.

Kaptál egy erdőt

ezer madárral

én is kaptam

és ezer madárral

kaptál egy fejszét

nekem is adtak

erdődnek estél

A kunyhó előtt

korholni kezdtél

hogy te már felét

délre kivágtad

és hogy én hülyén

fejszém elástam

pedig akkorra nekem

már kétezer madaram volt

Hetvenkettő áprilisának végén egybekeltünk. A házasságkötő teremben ott voltak a kollégák, miként az Ady-körös barátaim is. Nagy felhajtást nem csináltunk a dologból, de néhányan – közöttük Horváth Imre bácsi és Margit néni is – beültünk a Transilvania szálloda bárjába. Akkori együttlétünket egy malőr tette emlékezetessé: Tüzes Bálint egy liter finom kisüsti pálinkát hozott nászajándékba, amit valaki véletlenül felrúgott, s az üveg eltört. A pálinkaillaté lett a főszerep. Egyházilag szülőfalum református papja, Liszkay Kálmán esketett össze bennünket. Utána szűk családi ebéd szüleimnél, majd mindössze háromnapos nászútra Félixfürdőre mentünk. Újdonsült feleségem visszautazott Temesvárra, hogy utolsó vizsgáit letudja, én pedig új albérleti szoba után kezdtem érdeklődni. Találtam is szobát, egy frissiben épült tömbház kilencedik emeletén. Szülői segédlettel sikerült úgy-ahogy berendeznünk, ám mézesheteinket megkeserítették a naponta többször is jelentkező vesekrízisek. Elkerülhetetlenné vált a műtét. Valamikor augusztus végén, szeptember elején Bubulac doktor szabadított meg galambtojás nagyságú vesekövemtől. Viszonylag hamar felépültem. Nejem is álláshoz jutott, dacára annak, hogy államvizsgáját a következő évre halasztotta. Akár két egymás melletti csiszolatlan kődarab, martuk, koptattuk egymást. Engem férfiösztöneim kergettek az ismeretlen vadonba, ő birtoklási vágyától lett egyre zsarnokibb. Gyakran és hangosan veszekedtünk. Mindennek ellenére férfiasan besegítettem, hogy időben elkészüljön építészmérnöki diplomamunkájával.

Ady-kör – szabadegyetemem

Implon Irénnek és a nagyváradi Fáklyának köszönhetően 1969 júniusában debütáltam. A napilap vasárnapi kulturális melléklete két versemet közölte. Ennek előzménye, hogy hónapokkal korábban – életemben először – elmentem az Ady-körbe. Az ott és akkor jelen lévők közül Szele Péter, Domokos Eszter, Messzer László, Szilágyi Aladár és felesége, Márta, Török Miklós, Schneider Antal és felesége, Németh Katalin, valamint a még gimnazista Tüzes Bálint neve és arca merül fel harmincnégy év távlatából. Jól emlékszem: nem éppen hízelgő volt a vélemény verseimről. Schneider Anti például falusi baetnek nevezte zsengéimet, Messzer Laci nem létező bajusza alatt kajánul mosolygott kétbalkezes ügyetlenségeimen, csetlő-botló poétai naivitásaimon. Szele Péter megvigasztaló baráti igyekezetére is jól emlékszem. Megvallom, e nélkül minden bizonnyal végérvényesen elbátortalanodom, és többé az Ady-kör tájékára se nézek. Önbizalom-erősítőként hatott az is, hogy a készülő Tavasz ’69 című antológiába a szerkesztő Török Miklós beválogatta két versemet. Hetven nyarán, amikor is a kötet megjelent, az antológiát Tüzes Bálintnak e szavakkal dedikálom: Eljön az az idő, amikor verssorainkra cápák is akadnak. E dedikációmból azért már jócskán kicseng az önbizalom! Ez érthető is, hiszen ekkorra már közölt tőlem az Ifjúmunkás, az Utunk és az Igaz Szó is.

Hetvenegy ősze az az áldásos pillanat, amikor több szerencsés véletlen egybeesése folytán erőre kap az Ady-kör. Ezekben a hónapokban készül az Igaz Szó váradi száma. A készítés egyik kevésbé ismert mozzanata, hogy a folyóirat főszerkesztője – nevét nem szívesen bár, de kénytelen vagyok ideírni –, Hajdu Győző, szerkesztője, Gálfalvi György, és munkatársa, a Váradhoz élete végéig hűséges Bajor Andor, valamint Nagy Imre festőművész Váradra jönnek, s a Fáklya szerkesztőségének egyik szobájában néhány helybeli tollforgató és zsurnaliszta jelenlétében szerkesztik meg a szóban forgó októberi számot, mely némi csúszással csak decemberben jelent meg s került bemutatásra. Az Ady-kör jó startjának, megfakadásának másik szerencsés pillanata, hogy szinte rajban érkezik egy ifjú csoport, a KOMOPASZEPA a mai Ady Endre Gimnáziumból, akik villogtatni kezdték pennáikat. A KOMOPASZEPA öt nevet takar, éspedig: Ara KOvács Attila, Adorjáni MOlnár Pál, PAtaki István, SZEmély (Szlafkay) Attila és Kőrössi PApp József. Harminckét esztendő távlatából, ha nem is csoportként, de tollat, vésőt forgató alkotó egyéniségekként kiállták a próbát. Ara Kovács Attila szabad demokrataként újságot ír-szerkeszt és politizál, Adorjáni Molnár Pál – akkoriban verselt és festett – ma valahol Ausztráliában szobrászkodik, Pataki István háromkötetes költőként Biharon ír és tanít (vagy éppen nem tanít) nem középiskolás fokon, Személy (Szlafkay) Attila Budapesten könyvtáros, többkötetes műfordító, aki továbbra is ír verseket, Kőrössi Papp József pedig könyvkiadó-vezető, többkötetes költő és novellista Budapesten. De az is a szerencsés mozzanat része, hogy a temesvári egyetem frissen végzett vegyészmérnöke, Varga Gábor hazajön Váradra, s aktívan bekapcsolódik a körök szervezésébe. Legénylakása pedig túlzás nélkül a város egyik legdelejesebb pontjává lesz. Itt röppennek fel a jobbnál jobb ötletek, itt lobbannak lángra a költőszerelmek, e hely az, ahol összekovácsolódik a köri falka. Egyáltalán nem véletlen az, hogy kerti törpék figyelik a házat.

Továbbá az sem véletlen, hogy hetven nyarán–őszén körvonalazódik és startol Nagyváradon a Kortárs Színpad, amelyet Kőrössi P. József alapít, és két akkori fiatal színművész, Hajdu Géza és Wellmann György messzemenően támogat. Első produkciójuk, a Krónikás ének zsúfolt házat vonz, és megérdemelten sajtóvisszhangos is.

Végezetül, az áldásosság része az is, hogy ekkoriban szerződik Nagyváradra Szabó József rendező, aki kollégájával, Farkas Istvánnal a társulati feladatok mellett stúdiószínházat teremt. De hadd idézzek egy mondatot a nagyváradi Fáklya 1972. január 19-i számának egyik cikkéből: „Örvendetes tény az, hogy az Ady Endre Irodalmi Kör egyre hatásosabban igyekszik elfoglalni helyét városunk kulturális-művelődési életében, sőt már azt sem túlzás megállapítani, hogy fórummá nőtte ki magát".

Részlet a szerző készülő önéletrajzi kötetéből.