Hit és kötődés

Tüzes Bálint költő, publicista, tanár (Nagyvárad, 1951). Kolozsvárott végzett filológia szakon. Magyar irodalmat és francia nyelvet tanít. Rendszeresen publikál hazai lapokban, antológiákban, önálló verskötete 2002-ben jelent meg.

Jelenits István piarista pap-tanár közismert mind lelkipásztori, mind pedagógusi munkája révén. Váradi kötődéséről, életéről, munkásságáról faggattuk 2003 augusztusában Nagyszalontán, Szent István király ünnepén.

Gyenge Béla kanonok-plébános: Zene, korcsolyázás, síelés, asztalitenisz, hallottam, hogy biciklin elmentél Rómáig és vissza.

Tüzes Bálint: Egy hónapba került.

Gy. B.: Tudod, mit mondok, atya, én semmit nem érzek magamban, csak Isten kegyelmét. Aki Isten kegyelméből vagyok, aki két bal lábú, két bal kezű, és semmi máshoz nem ért, mondjuk, az irodalomhoz. Én semmiben nem vagyok jó, semmiben. Mindenben semmi vagyok. Ami vagyok, azt csak Isten kegyelméből érzem. Talán a gyengeségemet tudom felajánlani az Úrnak.

T. B.: Atya, kötődésed a váradi egyházmegyéhez sokszoros, mint mondtad. Légy szíves, mondd el nekem, hogy mi az a sok, ami téged ehhez az egyházmegyéhez kapcsol, fűz.

Jelenits István: Berettyóújfaluban születtem, amely akkor még község volt, csonka Bihar megyének a székhelye, és a váradi egyházmegye területéhez tartozott, csak most, amikor hát ezeket az egyházmegyehatárokat átalakították, akkor változott meg ez a helyzet. És hát a II. világháború után, a megyehatárokat már korábban átigazították a jelenlegi országhatárokhoz, akkor került Hajdú-Bihar megyébe, de eredetileg ez úgynevezett csonka Bihar megye volt, annak a székhelye, s ott volt édesapám árvaszéki ülnök. Mi ott születtünk, a nővérem és én. Ott töltöttem a gyerekkoromat addig, amíg néhány évre Nagyvárad is, Észak-Erdély is Magyarországhoz csatoltatott újra, és akkor mi átköltöztünk Nagyváradra. Ott végeztem el mai fogalmakkal az általános iskolákat, mi elemi iskolának hívtuk, s akkor ott kezdtem el a premontrei gimnáziumban a gimnáziumi tanulmányaimat. A premontrei gimnázium akkor éledt újjá.

T. B.: Kire emlékszel a tanárok közül?

J. I.: Szilágyi Dózsára mindenképpen emlékszem, s az osztályfőnököm pedig Borbély Ludolf volt, és Arany János Pascal volt a matematikatanárom.

T. B.: Arany János?

J. I.: Pascal. Aki kicsit ilyen poétikus pap is volt. Oda kapcsol az is, hogy többször volt abban az időben Mécs László a nagyváradiak vendége, és persze a premontreiekhez jött, és mi mint premontrei diákok a színházban meg az iskolákban is hallgattuk az ő szavalatait, autogramot kértünk tőle.

T. B.: Mennyiben volt ez meghatározó a későbbi működésedre?

J. I.: Tizenkét éves koromban elkerültem Váradról, de azért a gyerekkornak az emlékei eléggé mélyek. Berettyóújfalura kevésbé emlékszem, bár ott több időt töltöttem, azóta éppen Szent István-napkor nemegyszer visszakerültem Újfaluba. Ott is Szent István-búcsú van, tehát a templom Szent István tiszteletére van szentelve. Meghívtak, voltam ott, és hát érdeklődéssel nézem azokat a színtereket, amelyekre visszaemlékezem gyerekkoromból, de már Váradra jobban emlékszem, akkor nagyobbacska diák voltam. A Váradra kerülésünk, négy évig éltünk ott, nagyon konkrét és nagyon mély emlékeket hagyott bennem. Maga az roppant érdekes volt, hogy ilyen fiatalon ilyen különös helyzetbe kerültem, hogy visszakerült ez a terület. Közben mi az iskolában tanultunk románul, azért, mert a Horthy-kormány kötelességének érezte, hogy a határ menti területeken, ezeken a tájakon tanítsák a kisebbség nyelvét.

T. B.: Tudsz-e még románul?

J. I.: Hát egy keveset, nem sokat. Egy évig tanultam gimnazista koromban. Általános iskolában nem tanultuk, és később is, mikor ide eljöttem, itt is kerékpároztam egyébként Erdélyben, elég sokat, meg gyalogtúrákat is vezettem a Kárpátokban, a hegyek között, és akkor a köszönések és az elemi szavak eszembe jutottak, és örültem, hogy ezeket el tudom mondani, és vannak érdekes emlékeim. Például emlékszem rá, jártam együtt román gyerekekkel, akik akkor hazakészültek Váradról a Nagy-Romániába, ahonnan idekerültek, és azt olyan érdekes volt látni, hogy nekünk ez öröm, nekik meg valami módon fájdalom, és gyerekekként különösen éltük át ezeket a dolgokat. Meg Váradon ért bennünket sok minden a háborúból. Emlékszem az első bombatámadásra, légiriadók voltak. Az iskolában már szinte mindennapos volt, hogy délelőtt egy-két órát az óvóhelyen töltünk. Először mindig átrepültek a repülőgépek a fejünk fölött, és egyszer csak hallottuk, hogy bombatámadás van. S akkor ott imádkoztunk az óvóhelyen.

T. B.: Hol volt az óvóhely?

J. I.: Az iskola alatt. A premontrei gimnáziumnak régi nagy pincéi vannak, ott éltem át az első légitámadást. Máig emlékszem arra, ahogy hallottuk, hogy vijjognak a bombák, majd hogy lefújják a légiriadót, imádkoztunk, és buta gyermekekként örültünk, hogy életben maradtunk, s azt hittük, hogy mindenki életben maradt, és mikor mentem hazafelé, megdöbbenve láttam, hogy az utcán folyik a víz az úton, s nem tudtam, hogy mi van itt, mi történt, valahogy nem hoztam ezt kapcsolatba magammal, a légitámadással, s azt is láttam, hogy törmelék van az utcán, a háztetőről lehullott mindenféle. Először szinte tréfának véltem a dolgot, s csak lassan jöttem rá, nyilván közeledve a házunk felé, ahol laktunk, egyre több rom láttán, hogy biztosan itt bombáztak. Akkor elkezdtem félni, hogy mi van az otthoniakkal. A szomszéd házba belecsapott egy kisebb bomba, nem hatolt le a pincébe, senki sem halt meg, de a ház felső emelete elpusztult, a mi házunkban is az ablakok betörtek, a háztetőről a cserepek lehullottak, és hát ezt gyerekfejjel éltem át. A nagymamám a szürke nővéreknél lakott, az egy panzió volt az állomás közelében, és hát ott is súlyosabb bombázások voltak. A háború tulajdonképpen ott érintett meg bennünket ennyire, meg a zsidóüldözés. Volt olyan osztálytársunk, aki zsidó orvosnak a gyereke volt, s egyszer csak nem jött iskolába, és később kiderült, hogy az egész család öngyilkos lett. És akkor hát hogy is van ez? Tehát ezeket ilyen tizenegy-tizenkét éves gyerekfejjel éltem át...

T. B.: Nagyon diplomatikusan kikerülted a választ. Azt kérdeztem, bocsánat, hogy ehhez ragaszkodom, hogy mennyire meghatározó élményt jelentett számodra Nagyvárad a későbbi lelkipásztori, tanári pályádon.

J. I.: Ezek az emlékek kitörölhetetlenül belém vésődtek, és biztos, hogy valamilyen módon meghatározták az életemet. Maga az, hogy például Váradról úgy kerültünk el, hogy egyszer csak összehívták a megyei tisztviselőket, és közölték, hogy el kell hagynunk a várost még aznap délután, és akkor tényleg úgy hagytuk el, hogy egy-egy kézicsomaggal felszerelkezve a vármegyeháza udvarán meg kellett jelenni. Máig is úgy gondolom, hogy ez a gyerekkori tapasztalat, hogy mindenünk ott maradt, az, ami addig tulajdonképpen az egzisztenciánkat meghatározta, és aztán mégis éltünk tovább, például hozzájárult ahhoz, hogy egy idő múltán szerzetessé lettem. Egyszerűen, nem ilyen elvi módon, hanem praktikusan tisztázódott számomra, hogy a kényelem, a világi gazdagság – a szerzett javak – nem olyan lényeges része az életnek. Valami más. Akkor nem is a fájdalmat éreztem, hanem a meglepetést, hogy ott kellett hagyni mindent, ami addig körülvett bennünket, elindultunk, és teherautókra raktak bennünket, és jöttünk nyugat felé. Először Derecskén a községházán szállt meg az egész társaság. Szalmát tettek le a községháza nagytermében a padlóra és azon aludtunk. Aztán meg ez a furcsa kiszolgáltatott helyzet, hogy ismerősöknél, rokonoknál szálltunk meg, s aztán a háború után a semmiből mégis újraéledt az életünk, de valahogy én sose éreztem azt az otthont, amit a szüleim utána építettek, valahogy sosem éreztem véglegesnek. A váradi otthont véglegesnek éreztem, és azt elvette tőlem tulajdonképpen a Jóisten, és egyszerűen megtanultam azt, hogy nem olyan fontos dolgok ezek. Hogy ilyen szentes hivatást végzek, ahhoz ez hozzájárult, ennek az egésznek a tapasztalata, amit, érdekes, nem is igazán lehet mondani, hogy fájdalom volt, hanem egy látszat, nem is voltak ezek olyan fontos dolgok, és azóta is a lakásomat ideiglenes hajléknak érzem, a szerzetes szobámat is. Meghatározó tapasztalat volt, ugyanúgy, mint maga a háború, amely hát végigdübörgött aztán Budán. Édesapámat elvitték katonának, megszűnt az addigi fölmentése, ami mint tisztviselőt megillette, mi meg ott maradtunk, és ott éltük át az ostromot, megint egy sajátos kifosztottságot, kiszolgáltatottságot és egy bizonyosfajta védettséget, mert megint csak valahogy a gondviselés megvédett bennünket, nem emberi biztonságok között, hanem a maga módján.

T. B.: Akkor a lemondást a Teremtő, a gondviselés gyakoroltatta veled, ami minden szerzetes számára első követelmény?

J. I.: Igen, valahogy így volt, és aztán nem éreztem azt, hogy valami kötne azokhoz a dolgokhoz, hogy vissza szeretném szerezni, valami hasonlót szeretnék fölépíteni, hanem valahogy jól éreztem magamat ebben a közegben. Nyilván akkor ezt nem így fogalmaztam meg, de manapság visszatekintve így érzem. Biztos, hogy ez az egész életemet meghatározta.

T. B.: Hogyan és mikor érlelődött meg benned a gondolat, hogy pap leszel?

J. I.: Megint csak Nagyváradon volt egy nagyon tettre kész plébánosunk, Gálfi Sándornak hívták, aki nagyon sok mindent igyekezett tenni, hogy papi hivatásúakat toborozzon, és engem is mint afféle ministránst igyekezett megnyerni ehhez, s akkor elhatároztam, hogy minden leszek, csak pap nem. Valahogy ez nem nagyon lelkesített, s utána érdekes, senki sem mondta, hogy legyek pappá. De ezek a tapasztalatok megérleltek, másrészt pedig volt egy érdekes dolog, hogy diákként elszakadtam a régi környezetemtől, viszont aztán a háború után Budapesten piarista diák lettem. Édesapám is az volt valamikor Kecskeméten, és hát a régi tanárait megkereste, és bejuttatott az ő pesti iskolájukba, és ott baráti közösséget találtam. Ami sokat jelentett számomra, mert az idegen messziről érkezőt ez a közösség befogadta, és ugyanakkor azt is éreztem, hogy itt én is segítségére tudok lenni másoknak. Apámat hamar B-listázták, kényszernyugdíjba küldték, nem nagyon volt miből élni, egyébként is mindenünk elveszett. Akkor én például korán elkezdtem korrepetálni, mert jó tanuló voltam. Tanítottam olyanokat, akik pótvizsgára készültek, vagy volt egy osztályunkba járó színészgyerek, aki nem volt tehetségtelen, de nem nagyon szeretett dolgozni, s akkor ő maga kieszelte, hogy milyen jó volna, ha mi együtt tanulnánk. Ő fizetett ezért, én pedig hazavittem a keresetemet, és rájöttem arra, hogy tudok tanítani, s hogy tulajdonképpen olyanok számára, akik maguktól nehezebben boldogulnak a tudományokkal, érdekessé tudom tenni azokat a dolgokat, amiket az órán ők nem szívesen hallgatnak, de mégis kedvet kapnak hozzá. Másrészt akkor már éreztük a közelgő államosításnak, ennek a kommunista propagandának a szorítását, hogy a fiatalokat nagyon meg akarják hódítani. Hamarosan a mi iskolánkat is államosították. Hatodikos gimnazisták voltunk akkor, ’48-ban, amikor a tanárainkat elzárták tőlünk, és mi állami iskolává lettünk, s egymásra voltunk utalva. Akkor nagyon érdekes helyzet alakult ki. A cserkészkapcsolatok elmélyültek, nem csak tovább kirándultunk együtt, meg csináltuk, amit addig megszoktunk, ezek illegális dolgok voltak, ilyen nagy közösségeket nem lehetett kialakítani, ezért féltünk, de mégis összetartottunk, s ez elmélyült spirituális irányba. Bibliát olvastunk, hitbéli kérdésekről is beszélgettünk, s megint azt vettem észre, hogy hallgatnak rám a többiek. A diákkori tapasztalatok sokat jelentettek, s akkor gondoltam, hogy talán ez a legjobb, ha itt is maradok ebben a rendben, amelynek az élete engem megragadott, s azt lehetett érezni, hogy ezek az iskolai kapcsolatok akkor, amikor az egész közélet annyira átitatódott a pártos, totalitárius szemlélettel, akkor mégis ezek a diákok között szövődő kapcsolatok nagyon elevenek voltak, nagyon mélyek, s akkor arra gondoltam, hogy ez a hivatásnak a jele, hogy tényleg, én hasznos tudok lenni mások számára. Így aztán mire érettségire került sor, a rend visszakapott a régi tíz iskolájából kettőt, a budapestit is, tehát már piarista iskolában érettségizhettem, közben ugyanabban az iskolában két évig állami tanárok tanítottak.

T. B.: Oroszt tanultál-e?

J. I.: Oroszt nem tanultam, a mi évfolyamunk még nem tanult oroszt. Az egyetemen tanultam aztán később. A gimnáziumban franciát tanultam, meg latint, görögöt, és aztán így jutottam el az érettségihez. Már a piaristáknál érettségiztem, s amikor a rendben érdeklődtem a fölvétel iránt, azt mondták, inkább végezzem el civilként az egyetemet, ha lehet, mert szűkre szabták a rendnek a kereteit, s nem veszem igénybe addig a növendékkeretet. Így történt, hogy érettségi után jelentkeztem az egyetemre – bölcsészkarra. Fölvettek magyar egyszakosnak, közben a teológiára is jártam rendkívüli hallgatóként, s akkor, amikor ’55-ben elvégeztem az egyetemet, beléptem a rendbe, noviciátus után visszakerültem a teológiára, a Hittudományi Akadémiára, s ott nagyon rövid idő alatt elvégeztem a hátralevő dolgokat, és ’59-ben doktoráltam, utána pappá szenteltek, s elkezdtem a piarista életet.

T. B.: Jó meleg idők lehettek, ’56-ban izzadtál egy kicsit? Említetted egyszer, hogy a rendházba is belőttek a rádió ostromakor.

J. I.: Nem belőttek, hanem onnan kilőttek. A rádió mögött van a mi házunk, a ház, ahol éltünk, ahol most is élünk, a Mikszáth Kálmán téri gimnázium, és amikor október 23-án a rádió körül az a tüntetés kialakult, amiből tulajdonképpen az egész forradalom kibomlott, akkor megostromolták a tüntetők a rádiót, és onnan lövöldöztek rájuk. S akkor azt vették észre, hogy a rádió épületébe hátulról jönnek ávósok gépkocsikon, s erre a Csepel-szigeten már szereztek az ottani melósok a laktanyákból fegyvert, s megnézték, hogy milyen házak vannak a rádió mögött, ott volt a mi gimnáziumunk, s éjjel bezörgettek hozzánk, hogy szeretnének feljönni az első emeletre, mert akkor onnan tudnak géppuskával lőni az ávósokra, és azt a hátulról érkező utánpótlást meg tudják akadályozni.

T. B.: Beengedtétek őket?

J. I.: Hát beengedtük.

T. B.: Hát muszáj volt, náluk volt a stukker.

J. I.: Nemcsak azért, de nagyon kedvesek voltak, mert először csak följöttek, de utána visszamentek és minden ajtót betörtek, mert azt mondták, hogy ha ez a dolog nem sikerül, akkor legalább igazoljuk, hogy erőszakkal jöttek be. Úgyhogy körültekintőek voltak, és tényleg gondoltak arra is, hogy nekünk bajunk ne történjék abból, hogy ők ott voltak. Bár az egyetemi hallgatótársaim közül sokan részt vettek a forradalomban, én nem tudtam részt venni, mert akkor kispap voltam, akkor kezdtem a noviciátust, elég szigorú fegyelemben éltem.

T. B.: Másképp ott lettél volna?

J. I.: Hát persze. Tüntetéseken is, máshol is…

T. B.: De fegyvert nem fogtál volna…

J. I.: Hát azt nem tudom. Biztos, hogy az is meghatározó élmény volt, az az ’56-os néhány nap vagy időszak. Utána házkutatások voltak. Eléggé megdöbbentő dolog volt. Sok emléket őrzök ebből az időből. Azok a növendéktársaim, akik már föl voltak szentelve, mentek és ellátták a sebesülteket, meg gyóntattak mindenfelé, és esténként, amikor hazajöttek, elmondták, hogy miket tapasztaltak. Ezek nagyon megrázó napok voltak számunkra.

’59-ben fejeztem be teológiai tanulmányaimat, és utána tettem örök fogadalmat, ’59 novemberében. Sok minden érdekes dolog, kedves emlékem, hogy novemberben szenteltek pappá, akkor már tanítottam, éppen egy sítúrán voltunk a Börzsönyben. Hazafelé jövet a villamoson egyedül maradtam, és egy melós fiatal került mellém, kirándulóruhában voltam, nem papi ruhában, és kérdezősködött, mert ő is szeretett sízni, hogy hol találtam havat, mert a budai hegyekben nem volt, pár szót beszéltünk. Mondtam, hogy a Börzsönyben jó hó van, és akkor egyszer csak azt mondta, hogy jó is, hogy találkozom magával, mert valami fontos kérdésem volna, csak hát nincs, akitől megkérdezzem, hát mondom, mi a gondja. Azt mondja, szeretek én egy nőt, de hát idősebb, férje van, s nem akar szóba állni velem. Hát azt mondja: mit csináljak? Egy kicsit elmosolyodtam magamban, mert ha tudná, hogy pap vagyok. De hát nem reverendában voltam, másfelől meg éreztem, hogy ez csakugyan egy komoly kérdés, nem csak a csábításnak a technikájáról érdeklődik, valami másról. Nem tudtam, hogy mit feleljek, meg le kellett szállnom, látta, hogy zavarban vagyok, meg hogy elgondolkodom, s azt mondja: Maga mit csinálna? Én otthagynám. Erre felderült és elcsodálkozott, mert nem erre a válaszra várt, és azt mondta: igaza van, messze is lakik.

T. B.: A te „jegyesed" is messze lakik…

J. I.: Elköszöntünk, és elgondolkodtam, hogy ez egy első lelki tanács is volt valakinek. Biztosan megérezte, ha nem is a papot, de egy olyan embert, akit ő hitelesnek érzett, és ezt jellemzőnek éreztem megint a helyzetemre, amibe kerültem. Egy ilyen sajátos világban élünk, ahol sokszor nem reverendában járunk, hanem másfajta ruhában is, emberek, fiatalok mellé kerülünk, s akkor tudunk nekik tanácsot adni, ha nem egyszerűen a katekizmust idézzük. Valami olyasmit mondunk, aminek érzik a személyes hitelességét, s ugyanakkor mégse egyszerűen a mi véleményünkre kíváncsiak, hanem valami mélyebb meggyőződésre, olyan meggyőző dologra.

T. B.: Atya, az ezüstmiséden jóval túl vagy, közeleg az arany. Nemesfémekről van szó. Én a rubinmiséden is szeretnélek faggatni, de addig is, engedj meg most egy kérdést. Eddigi lelkipásztori munkádban mi volt az, ami a legnagyobb elégtételt, és mi volt az, ami a legnagyobb kudarcot jelentette, ha volt ilyen egyáltalán?

J. I.: Én nem vagyok az az ember, aki ilyen szélsőségesen minősíti a dolgokat. Nem olyan ez, mint egy vadászat, ahol a skalpokat fölfűzi az ember a derékszíjára, vagy pedig azt mondja, hogy ráfogtam egy puskát egy vadra, az pedig megszökött, vagy mellélőttem, hanem tényleg egy különös dolog fiatalokkal foglalkozni, látni a növekedésüket.

T. B.: Most nem a pedagógust kérdezem, hanem a lelkipásztort.

J. I.: De ezt nem lehet elválasztani a mi életünkben egymástól. A mi lelkipásztori munkánk elsősorban a diákok körül bontakozik ki, és ez azért tényleg megdöbbentő. Másfajta kapcsolatba kerülünk azokkal a diákokkal, akikkel tényleg együtt kirándulunk, együtt élünk, hétköznapi életükben is részt veszünk, egy másfajta kapcsolat alakul ki velük. Megdöbbentő az, mint előfordult, hogy amikor egy diák érettségizett, elvitték két évre katonának, vagy ha egyetemre ment is, kötelező volt egy év katonai szolgálat, elkerült egy laktanyába, és nagyon nehéz körülmények között élt. Akkor nemegyszer előfordult, hogy a második félévben kapott eltávozást, hazajött Pestre, és akkor egyszer csak este kilenckor becsönget hozzám egy gyerek, és azt mondja, hogy 12-kor indul a vonatom, otthon elbúcsúztam, most szabad vagyok, és akkor eljönnék, és beszélgessünk. Nekem is lett volna még dolgozatjavításom, vagy ez vagy az, vagy aludni szerettem volna, de jött ez a fiú 9 órakor, tizenkettőig beszélgettünk, és akkor a végén azt mondta: Tanár úr, az a helyzet, hogy egy nagy hálóban alszunk, és nekem holnap este be kell számolnom arról pontról pontra, hogy hol töltöttem az időmet, annak a többiek is nagyon örülnek, és akkor nagyon el fognak csodálkozni, hogy három órát egy papnál töltöttem. Ez az ajándékom, hogy a többieknek is el fogom mondani, hogy én érdemesnek tartottam, hogy ide eljöjjek, és nem mulatni mentem meg máshová, és nagyon jó volt a tanár úrral beszélgetni. Ezek a dolgok, amik tényleg meghatók, az ember látja azt, hogy messzire ható nyoma van azoknak az ügyeknek, amelyeket elejtett szavakkal, nem is kiszámított okossággal végrehajtunk, vállalunk ezek között a fiúk között. Mikor én Kecskemétre kerültem, ott kezdtem a tulajdonképpeni tanári pályámat. Diákotthoni prefektus is lettem, és úgy volt, hogy a negyedikesektől az utolsó évesekig osztottak be. A váltótársam egy idősebb atya volt, sok nyelven beszélt, nagyon intelligens ember volt, és nagyon kedvesen szólt ezeknek a nagy kajla kamaszoknak a nyelvén, és ugye hát figyeltem, hogyan csinálja a dolgokat, hajnalban kellett fölkölteni, egy nagy háló volt, ahol húszan is aludtak együtt. Megjelent egy karácsonyi csöngővel a kezében, és énekelte, hogy Serkenj föl, kegyes nép! – ez szalontai köszöntő –, és erre szépen felserkentek. Én nem tudok énekelni, úgyhogy tűnődtem, hogy mi a ménkőt fogok majd csinálni ebben a helyzetben, és azzal állítottam be, hogy: érdemes fölkelni. És aztán ezen akkora ámulat volt, mert mindenkinek világos volt, hogy abszolút nem érdemes fölkelni. Itt valaki egy olyan dolgot mondott, ami bizonyításra szorul, és abszolút ellenkezik minden józan ésszel, és teljes meggyőződéssel állítja. Minden reggel azzal léptem be, hogy érdemes fölkelni, gyönyörű szép idő van, ma ez lesz, ma az vár ránk, valamit mondtam, és akkor ezzel mégis elindultak. És kérem szépen, húsz év múlva jöttek vissza, hogy tanár úr, én is azzal költöm a gyerekeimet reggelente, hogy érdemes fölkelni. Hát ezek óriási dolgok. Mert az, hogy az ember azzal kel föl, hogy érdemes fölkelni, egy kicsit másképp kel föl, mintha szitkozódna, hogy megint csörög az óra, megint el kell kezdeni egy napot. És ezt nem kiszámítottam, kínomban találtam ki, hogy mit mondjak nekik, és ez tényleg bevált. Egy másik pedagógiai sikerem volt, emlékszem rá, hogy évtizedek után jöttek vissza a szülők, hogy micsoda nagy dolog volt. Egyszer elrohantam arra a helyre, ahova a negyedikesek, akiknek a szülők megengedték, odajárhattak bagózni, s elviharzottam egy ilyen csapat mellett, s éppen valakit szidtak, hogy micsoda hülye ez, rájuk mosolyogtam, s mondtam: biztos?, és rohantam tovább. Kiderült, hogy engem szidtak, és azután a szülők olyan öt év múlva mondták, hogy milyen nagy dolog volt, a tanár úr nem haragudott rájuk, hanem rájuk mosolygott. Ez volt a legnagyobb pedagógiai sikerem, hogy így bántam azokkal, akik haragudtak rám, és akkor azok megszelídültek.

T. B.: Szigorú tanár voltál?

J. I.: Hát nem tudom, valószínűleg nem voltam nagyon szigorú.

T. B.: Sok memoritert adtál fel?

J. I.: Én nehezem tanultam memoritert, azért csínján bántam vele, de hát azért kellett. Próbáltam, aztán később egyre kevésbé. Kassák Lajosnak van egy mondása arra, hogy miért hagyta abba a horgászást idős korára, azt mondta: előbb csak a halakat sajnáltam, aztán már a kukacokat is. Mikorra az ember megöregszik, a szigorát lennebb engedi. De persze valamiképpen mégiscsak teljesítményekre kell sarkallni az embereket.

T. B.: Azt nem kérdezem, hogy tisztelendőként mi volt a legnagyobb élményed, viszont megkérlek, mondd el, hogy volt az, amikor egy nagymama az egész családjáért meggyónt nálad és feloldozást kért.

J. I.: Ez egy emlékezetes történet. Vannak olyan dolgok, amelyekről nem tehet az ember. Egyszer egy Pest környéki településen nagyböjti lelkigyakorlatot tartottam, este beszédeket mondtam és utána gyóntattam. Ez volt a leggyönyörűbb, hogy hatkor volt a beszéd, és aztán tíz óráig gyóntattam, és összegyűltek ott mindenféle népek, messze vidékről érkezők is, és olyan megrázó volt. Egyszer jött egy öreg néni, és mondta, hogy neki olyan sok bűne van, hogy fel sem tudja sorolni őket, és kért, hogy oldozzam fel. Aztán mondtam, hogy például néhányat elmondhatna. Azt felelte, az a helyzet, hogy neki 50. házassági évfordulója volt, öszszegyűltek a családtagok, menyek és vők és unokák és dédunokák, és ő mindenkinek azt mondta, hogy most mindenki áldozzék meg, és ő az összes bűnüket magára vállalja, és meg fogja gyónni. És erre megáldozott mindenki, és ő a család öszszes bűnével jött hozzám. Kicsit megdöbbentett ez a dolog, mondtam, hogy ha a 60. házassági évfordulóját is megéri, adja Isten, akkor ezt ne ismételje meg, mert az Anyaszentegyház nem szereti az ilyesféle dolgokat. De azért megrázó, amit tett, és valami ilyesmi volt, amit az Úrjézus velünk tett, hogy látatlanban magára vállalta a mi vétkeinket, és biztos, hogy nem haragszik magára, de hát egy nem egészen szabályos dolog az, amit tesz. És azóta is őrzöm ennek a gyónásnak az emlékét, mint valami találót a bűnbánatról, meg az igyekezetről, amivel egymásért az Isten előtt igyekezünk tenni, és ez nem egy könnyű vállalkozás volt ennek az aszszonynak a részéről.

Gy. B.: Kérdezte Bálint testvérünk, hogy szigorú voltál-e. Hát én nem hiszem, hogy szigorú voltál, mert a személyiségedben az van, hogy szeretetből tettek meg a diákjaid mindent, amit mondtál, és nem azért, mert szigorú voltál. Én ezt látom, abból is, ahogy a Hálóban szeretnek téged, hogy bárhova mész előadást tartani, szinte kirobbanóan szeretnek és figyelnek, és ha két óra hosszát beszélsz is, szerintem hallgatnának még tovább. Csodálatos dolog hallani és érezni is, hogy miként kellene, mint kellene igazán szeretni. Nem a szigorúság teszi az embert, és vezeti az Istenhez, hanem az, hogy – azt hiszem, ezt Szent Ágoston mondta – veletek együtt vagyok keresztény, értetek vagyok pap, aki te vagy Isten kegyelméből, értünk vagy és azokért, akikért eddig is te voltál, de velük együtt vagy, velük együtt voltál. És akit nem kellett szigorúan venni, hogy fiam, ez így van, hanem megértette, az elindult a szavad és a tanításod után, aki meg nem, az is megfontolta, csak nem volt talán akarata vagy ereje. Azt hiszem, ezt látom tebenned és a te papi életedben és a te piarista tanári életedben.

J. I.: A piarista rendet kimondottan azért alapította az alapító, hogy a szegény fiataloknak iskolát nyissanak, és aztán az iskola révén emberi megélhetést is, társadalmi megbecsülést is adjanak nekik, s ugyanakkor az Istenhez is vezessék el őket. Valahogy ezt érezte Kalazinci Szent József. Eredetileg ilyen vasárnapi iskolákat nyitott. Spanyol volt, pap volt, és idősebb korában került Rómába, nem tudjuk pontosan, a legenda szerint valami belső késztetést érzett, hogy az örök városba menjen. Lehet, hogy ez a belső késztetés karriervágy is volt, hogy el akarta érni a püspökséget, és be akart mutatkozni Rómában.

T. B.: És elérte a püspökséget?

J. I.: Nem érte le, mert Rómában először egy bíboros házába került, akinek az unokaöccsét tanította. Ott megismerkedett egy csomó szenttel, és azután bekapcsolódott egy sor karitatív munkába. Észrevette, hogy rengeteg kallódó gyerek van a tereken, és eszébe jutott, hogy ebben a modern világban a család már nem elegendő arra, hogy a gyerekeket nevelje, és mindenkit tanítani kellene. Ingyenessé kellene tenni az iskolát. Ez volt a gondolata. És akkor ezzel házalni kezdett, senki sem áll vele szóba, és akkor azt mondta, hogy legalább egy ingyenes iskolát csinál, s ezt meg is nyitotta. Persze oda nem tudott minden gyerek elmenni, de legalább mutatóba néhány száz igen. Aztán szerzett olyan munkatársakat, akik hajlandóak voltak az életüket ennek szentelni. Akkor rengeteg tanítványa lett, lassanként itt is, ott is elhíresztelték, látták, hogyan működik, és ebben meg abban a városban is kérték, hogy menjen el. Közép-Európában még az ő életében kérték, elkerültek az ő rendtársai először Csehországba és onnan Podolinba, Lengyelországé volt még akkor, az elzálogosított városok közé tartozott szepességi város.

Gy. B.: Romániában vannak piaristák?

J. I.: Erdélyben voltak, Temesvárott, Kolozsvárt, Nagykárolyban, Máramarosszigeten.

Gy. B.: Nagykárolyban igen, a főtemplom piarista volt. Hát, atya, én olyan kevert voltam, román iskolába jártam elsőtől tizenkettedikig, és nem tudtam szívni az anyanyelvet magamba, ellenben amikor teológiára mentem, ott már magyarul kellett tanulni, és ott pótoltam az egész előző éveknek a hiányosságát. Emlékszem rá, hogy a ’60-as évek közepe táján a román iskolába járó gyerekeknek miután elvégezték a román nyelven tartott tanóráikat, bevezettek minden héten két-három óra magyar nyelvű külön tantárgyat. És amikor először olvastam magyarul, hát én olyan boldog voltam, olyan élményem volt, és ezért vagyok most már meggyőződve arról, hogy igenis, az ember mindig az anyanyelvén sajátítson el mindent, utána járhat más nyelvű egyetemre, de az anyanyelvi tanulás olyan, mint az anyától szívott tej.

T. B.: Ezt Apáczai is megmondta a Kis magyar logikátskában, hogy a beemlezett tejjel együtt kell tanulni az anyanyelvet. És minden iskolát magyarul kell végezni.

Gy. B.: Bálint, te pedig magyar örmény vagy.

T. B.: Örmény magyar, illetve magyar örmény vagyok. Örmény gyökerű. Magyar kultúrájú. Az örmény gyökér is egy a főgyökerek közül. Ugyanis édesanyám székely volt. Tehát székely és örmény gyökerű keverék. De az örmény származású édesapám révén az örmény ág a domináns, mely Szamosújvárnak a városalapító családja volt, s erről van irat 1700-ból, de abban is van német, osztrák, lengyel, csak egyetlenegy, most nem mondom ki a náció nevét, amelyik nincs, pontosabban kettő. A vér teszi dolgát, és kering az ereimben.

Gy. B.: Te örményül nem tudsz.

T. B.: Annyit tudok, hogy dicsértessék a Jézus Krisztus. Ennyit tudok, és tudtam a Miatyánk két sorát, de már nem tudom.

Gy. B.: Határok nélkül a magyar lélek együtt él, bár határokon jöttünk keresztül sokan, de mégis lélekben, gyökérben egyek vagyunk. És egységesek is. És ez olyan jó érzés. Ha nincs is már a fizikai Magyarország, de van egy szellemi-lelki Magyarország, egy Szent István-i Magyarország, ahol mi együtt vagyunk. Együtt tudunk élni, együtt tudunk imádkozni. Van olyan, hogy koppányi magyar? Azt mondtam, hogy ne legyünk koppányi magyarok, legyünk Szent István-i magyarok.

T. B.: Ezt Illyés Gyula így fogalmazta meg: Haza a magasban. Tehát az a magas lehet föld fölött két méterrel, de lehet a végtelen, a ránk boruló ég is, és ott azt nem lehet felszabdalni.

Gy. B.: Pontosan. Szerintem ennek a jelentőségét az atya is átérezte, amikor elfogadta a meghívásunkat, miként mindig minden határon túli meghívást elfogad, ahol magyarul szól a hívekhez. És ezt köszönjük, köszönjük, hogy az ügyünk mindennél fontosabb számára.

Lejegyezte: Tüzes Bálint